Tarsadalmi Szemle – 1991.
1. szám - Pataki Ferenc: A rendszerváltás parlamentje. Szociálpszichológiai jegyzetek
ni áramlata is jól tudta: a mégoly tiszteletreméltó emberi együttesek (parlamentek, akadémikusok gyülekezetei) is magukra ölthetik alkalmanként az anonim felelőtlenségből vagy a megosztott felelősségből s a publikumhatásból eredő tömegviselkedés jellegzetes ismérveit. Az elegendőnél is több okunk van tehát arra, hogy a parlament már említett emberi dimenzióit szemügyre vegyük, mégpedig a szociálpszichológus látásmódjával. Kevéssel a választások után látott napvilágot egy kötet, amely joggal kelthette fel a szociálpszichológus érdeklődését (Parlamenti almanach, 1990; Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó Vállalat, Budapest, 1990). Összeállítói az országgyűlési választások részletes eredményeit, valamint az új parlament tagjait kívánták bemutatni. Bennünket ezúttal csak a kötet utóbb említett rendeltetése foglalkoztat. Erre nézve a szerkesztők a következőket írják: „Az életrajzi adatokat és a fényképek döntő többségét a pártoktól, illetve maguktól a képviselőktől kaptuk. Csak olyan adatokat közölhetünk, amelyeket rendelkezésünkre bocsátottak." (71. old.) A képviselőket bemutató rész valójában rövid életrajzokat (önéletrajzokat) tartalmaz: minden képviselő közöl magáról „valamit", hihetőleg olyasmit, amiről úgy véli, előnyösen szolgálhatja önprezentálását. Kinek is? Feltehetőleg főképpen a szűkebb választói körnek s egyúttal valamely előlegezett, anonim választópolgárnak vagy még általánosabban: egy elképzelt hazai publikumnak. A bemutatkozások tehát nem nyitott és strukturálatlan helyzetben születtek, hanem vonatkoztatási kerettel (referenciával) rendelkeznek: felmutatnak valamit szerzőik személyes sorsából avégett, hogy ezzel meghatározott hatást érjenek el. Ez a hatás nyilvánvalóan kettős célt szolgál: a személyes rokonszenv és bizalom felkeltését, majd annak kiterjesztését egy meghatározott politikai programra és álláspontra is. A kép tehát sajátságos: a kívánt hatás propagandisztikus jellegű, ám ennek eszköze az önbemutatás. Ezért a válaszokban is két - egymásra utaló - réteg különíthető el: a szerzők (képviselők) lappangó feltevései arról, mivel is lehet a mai magyar valóságban hatást gyakorolni, illetve - legalábbis részben - az ennek megfelelően szelektált és közölt életrajzi tények köre. (A biográfia „kemény" tényeit természetesen nem lehet szelektív módon átalakítani, de lehet róluk hallgatni.) A válaszokba rejtett információk e két tömbje csak feltételesen különíthető el, a hatás lehetőségeiről alkotott feltevéseket is az életrajzi tények hordozzák. Ezért kizárólag ezekre összpontosítjuk figyelmünket. Meg kell fogalmaznunk néhány megszorítást, amelyek így vagy úgy érintik a kijelentések érvényességi körét. Időközben változott némiképp a képviselők összetétele. Ezzel már nem számolhattunk, de ez a tény aligha módosít az alapvető tendenciákon. Nem tudjuk megítélni, hány esetben van szó „sajátkezű" vagy a propagandaapparátus által írt életrajzi változatról. A személyes jóváhagyást azonban az utóbbi esetben is joggal feltételezhetjük, ezért a biográfiát hitelesként fogadhatjuk el. Nem mindenkinél találhatunk adatot egy-egy vizsgált dimenzióról (kibocsátó család, családi állapot, iskolázás, politikai tevékenység stb.). Ezért az adatok formalizálásával is csínján kell bánnunk, olykor csupán „kvázistatisztikákat" közlünk: inkább szemléltetnek, semmint bizonyítanak. Mindenesetre valamennyi részadatot a képviselők összlétszámára (386) célszerű vonatkoztatni. Minden fenntartás ellenére elmondhatjuk azonban, hogy eljárásunk alkalmas a parlament bizonyos jellegzetességeinek és összetétele fő tendenciáinak a leírására. Ennek alapján pedig egynéhány prognosztikus feltevéssel is élhetünk. A szerző az adatok bemutatása során igyekszik messzemenően háttérben maradni, inkább csak jelez és fontolgatásra ajánl egynéhány kézenfekvő következtetést. Végső soron a parlamenti intézmény defetisizálását óhajtja szolgálni, megrajzolván annak emberi arculatát és erőforrásait. Egyebekben pedig minden következtetését vitára szánja; a valóság egy-két év alatt úgyis mérlegre veti majd azokat. Jóllehet a parlament jellegzetesen pártpolitikai intézmény, a szerzőt ezúttal - megbocsáthatatlan módon - nem foglalkoztatják a képviselők párthovatartozásának kérdései. A parlament mint egész, mint a képviselők együttese keltette fel érdeklődését. Akit a pártmetszetek is foglalkoztatnak, könnyűszerrel elvégezheti az idevágó vizsgálatokat. Végül is ne feledjük: a parlament foglalja magában - legalábbis részlegesen - az új magyar politikai elitet; a képviselők annak egy fontos reprezentatív csoportját alkotják. Az alkalom kínálta vizsgálódásunk ilyenformán némi bepillantást enged abba is, hogy honnan és milyen forrásokból verbuválódik ez az új elit, mi jellemző rá, és mi remélhető tőle. A parlament képe - úgyszólván madártávlatból - magán visel néhány szembeötlő, jellemző vonást. Ezeket célszerű előrebocsátani, jóllehet mindegyikre vissza kell térnünk.