Tarsadalmi Szemle – 1991.
3. szám - Dokumentum - A magyarság esélyei. A lakiteleki tanácskozás (1987. szeptember 27.) jegyzőkönyvéből II. - Lengyel László felszólalása
A magyarság esélyei. Ifj. Fasang Árpád felszólalása nem kerülhet sor. Igen ám, elfogadom és mint ismert, a közgazdászok, akikhez én tartozom, ezt le is írták. Leírták már tavaly, leírtuk az idén - nem különösebben tetszett. És le fogjuk írni, úgy van! a következő mondatom lett volna - tíz év múlva is leírhatjuk. És az első politikai megjegyzésem az, hogy itt elhangzott, hogy ez az itt ülő társaság a magyar társadalom keresztmetszete. Én nagyon szeretném hangsúlyozni - és Benda Kálmán ebbe belefogott - nem lehet Magyarországon a progresszió bármelyik erejének kihagyásával, közmegegyezést teremteni. Igenis jogosnak látom, a magyar függetlenségi gondolatot. Enélkül például nem lehet ma magyar progresszióról beszélni. De hol vannak azok, akik ezt például a zászlójukra tűzték?! Nekem hiányzik Vásárhelyi Miklós, például, itt kéne ülnie! Nem lehet a magyar demokráciáért évek óta szót emelők, a magyar állampolgári jogokért évek óta szót emelők nélkül itt ülni. Hol vannak a Kis Jánosok? Nekem hiányoznak! Nem lehet a magyar progressziónak az európai felzárkózásáért küzdő közgazdászok nélkül. Nem lehet azok nélkül a szociológusok nélkül, azok nélkül a társadalmi csoportok nélkül, akik itt igenis joggal foglalhatnának helyet, tárgyalni. Nagyon félelmetesnek tartom, történelmileg már Magyarországon nagyon sokszor előfordult, hogy a magyar progresszió különböző szárnyai egymást ütötték, különböző ürügyekkel szakítottak egymással, egymásra kenték, kijelentették egymásra, hogy kormányügynökök, idegen ügynökök, nem tudok veletek tárgyalni, gyanakodtak,ebben a vonatkozásban mindig a kormány nyert és mindig az ország veszített. És ebben a helyzetben nekünk az a kötelességünk, hogy ebben a sátorban, vagy egy jövendő sátorban mindezek a progresszív erők találkozzanak. Ha nem találkoznak, csak veszíthetünk. (taps) És ehhez a politikai megjegyzésemhez tartozik, ez itt nyilvánvaló, és nagyon egyetértek azzal, amit Pozsgay Imre mondott, hogy a kormányon lévő progresszív, a pártban lévő progresszív erőkkel is találkozni kell, ha hajlandók erre, ez természetes. A politikai reform mellett felsorakozó bármelyik erőnek itt van a helye, csak ne zárjunk ki ebből senkit azok közül, akiket valóban a magyar progresszióhoz tartozónak tartunk. Vagy valódi népfront lesz és elfogadjuk, hogy fajra, nemre, korra, vallásra tekintet nélkül azoknak, akik ehhez a progresszióhoz tartoznak itt van a helye, és ebben a helyzetben hadd mondjam, éljünk az erdélyi példával. Igen, ott magyarok, románok, szászok, zsidók tudtak toleránsan együtt élni hosszú ideig, és unitáriusok és reformátusok, katolikusok és görögkeletiek tudtak egymás mellett élni. Ne utánozzuk azt a legrosszabb magyar hagyományt, hogy ezt nem tudtuk megtenni. No most jön a harmadik politikai megjegyzés. Nagyon nehéz helyzetben van, azt hiszem, személyesen Pozsgay Imre, de tulajdonképpen az itt ülők köre is. Ugyanis van egy kormányunk, amelyik azt mondja, hogy reformot akar. S van egy vezetésünk, amelyik - ez csak egy szárny, és vagyunk itt, azt hiszem, mindannyian és vele az élen, akik úgy véljük, hogy ezt a reformot következetesen végig kell vinni. Ez áll a közgazdaságtanra éppen úgy, mint a politikára, ezt egyelőre még nem fogadták el. És nagyonnagyon nehéz kérdés, hogy ilyenkor mit kell csinálni? Én a szünetben már többeknek mondtam azt a talán nem hízelgő analógiát, hogy 1935-ben volt egy miniszterelnök, aki fölkínálta még a szövetséget is egy Bajcsy-Zsilinszky Endrének, képviseletet is fölkínált, mit kell erre válaszolni? Én azon a véleményen vagyok és ezt a magam csoportja számára - ha van ilyen - azt az álláspontot valljuk, hogy igenis, állandó nyomást kell gyakorolni és a társadalom állandó nyomását, a szakértők állandó nyomását kell gyakorolni arra a kormányra, amelyik reformot hirdet, de hogy végrehajtani fogja-e, arra semmiféle garancia nincs. Ezért ne higgyük el feltétlenül azt, ami a szavakban van, vagyis, lehet, hogy felkínálják a mandátumot, de gondoljuk meg újra meg újra, az itt ülők éppen úgy, mint azok a politikusok, akik a reform oldalára álltak - hogy lehet-e hinni annak a kormányzatnak, amely egészen más hangnemben beszél és tud más hangnemben beszélni reform helyett is. Utolsó megjegyzésem: nagyon kérem az itt ülőket, hogy ne azon törjék a fejüket konkrét megoldásoknál, hogy hogyan fogjuk a vidéki értelmiség lapját megcsinálni. 59