Tarsadalmi Szemle – 1991.
12. szám - Hogyan jutunk 91-ről 92-re? Lengyel László közgazdásszal beszélget Bede Rita
Hogyan jutunk 91-ről 92-re? Hamarosan végére érünk ennek a kül- és belpolitikai eseményekben bővelkedő évnek. December lévén mindenki mérleget készít: mi volt jó, mi volt rossz az elmúlt hónapok során, mivel gyarapodtunk és mivel szegényedtünk, mit vesztettünk, mit nyertünk és mit nyerhettünk volna, ha másképp alakulnak a dolgok. Egyáltalán: hova jutottunk és merre tartunk, milyen tendenciák láthatók az európai politikában, a környező államokban, a hazai gazdasági és pártfrontokon, életszínvonalban és demokráciában? Ezekről a kérdésekről beszélgetett LENGYEL LÁSZLÓ közgazdásszal BEDE RITA, a Társadalmi Szemle rovatszerkesztője. Kezdjük Kelet-Közép-Európával, amely változatlanul a nemzetközi érdeklődés előterében áll, s kényszerű „reklámára" igen magas. Hogyan alakult az év - összehasonlítva 1989-cel? A romániai változásokkal 1989 végén lezárult a kelet-európai fordulat első szakasza. Én akkor, annak az évnek a fordulóján azt írtam, hogy Európa keleti részén egy új versailles-i békerendszer fog létrejönni, amin azt értettem, hogy az olyan nagy, illetve kisebb konglomerátumok, mint a Szovjetunió és Jugoszlávia föl fognak bomlani, s a fölbomlás ahhoz is elvezet, hogy a határok átrendeződnek. Azóta lejátszódott az események második szakasza. 1991 nyarán megtörtént az, ami 1990 elején még csak fölsejlett: Jugoszlávia visszafordíthatatlanul szétesett. Még akkor is befejezett tényként kell ezt állítani, ha természetesen az utórezgések még most is tartanak. Hogy ez a felbomlás hogyan megy végbe, az a folyamat harmadik, most elindult, de 1992-re mindenképpen áthúzódó szakaszában dől el. Véleményem szerint a Szovjetunió szintén visszavonhatatlanul széthullott, még akkor is, ha a folyamat mikéntje megint csak a későbbiekben körvonalazódik. A kelet-európai átalakulások első nagy kérdése tehát: hogyan folytatódik és hová vezet a dezintegráció, a bomlás folyamata? A második nagy kérdés, hogy kit fogad be Nyugat-Európa a maga közösségébe. Az 1990-es évben azt írtam, hogy Nyugat-Európa csak egy-két kis országot hajlandó bevenni, leginkább a volt NDK-t és Magyarországot. Anélkül, hogy túlságosan belemennénk a probléma taglalásába, a nehézségeit már 1991-ben láthattuk ennek a fogadókészségnek. Ezzel együtt ez a folyamat most is zajlik, és reményeink szerint hamarosan végbemegy. Tavaly még csak a körvonalai látszottak annak, hogy Lengyelország, bizonyos értelemben Cseh-Szlovákia mint Csehszlovákia, Jugoszlávia mint Jugoszlávia, Románia, Bulgária és a Szovjetunió európai tagköztársaságai kiesnek az európai integrációba való bekapcsolódásból. Olyan minőségi ugrásra van szükségük ahhoz, hogy odacsatolódjanak, amelyet nem tudnak végrehajtani. Az Európai Közösség, az Egyesült Államok és Japán többé-kevésbé leírta ezeket az országokat. Ez persze nem azt jelenti, hogy ezek az országok visszaesnek a kommunizmusba, mert már régen nem a kommunizmus legyőzése a tét. Annyi történik csupán, hogy mivel a piacgazdaság felé nincs útjuk ezeknek az országoknak, legalábbis a belátható közeljövőben, érdekes átmeneti gazdaság