Tarsadalmi Szemle – 1992.
1. szám - Szántó Anikó: Államháztartás a dirigizmus jegyében
SZÁNTÓ ANIKÓ Államháztartás a dirigizmus jegyében „Béke van a költségvetési pálmák alatt" - mondhatnók. A törvényben előírtaknál ugyan épp egy hónappal később, csupán szeptember 30-án nyújtotta be a kormány a képviselőházhoz az 1992. évi költségvetési irányelveket, amikorra már a minisztériumok költségvetési javaslatára lett volna szükség, de emiatt még csak magyarázkodnia sem kellett. Az Állami Számvevőszék inkább a mindenkori „politikai" ellenőrzésekkel volt elfoglalva; a kormány - úgy látszik - néha már a rendszerváltást követően hozott törvényeket sem tiszteli, a képviselők asztalán pedig állandóan annyi törvény áll, hogy örültek, ha eggyel kevesebbel kellett foglalkozniuk. Még akkor is, ha pártállástól függetlenül mindannyian tudták, hogy az ő munkájuk nehezedik egy későn kezdődő költségvetési vitasorozattal (az 1992. évi költségvetési tervezetet csak december első hetében kapták kézhez a képviselők). Végrehajtható költségvetést ugyanis keserves kínok között közösen kell kiizzadnia az ország lakosságának. Ráadásul a kormánypártoknak nem volt érdekük, hogy épp a költségvetés kapcsán leckéztessék saját kormányukat, demokratikus parlamentekben ugyanis az állami költségvetésben való kételkedés egyenértékű a kormánnyal szembeni bizalmatlansággal. Konszenzushiány és pártállami stílus Node miért is a késedelem, miért nem készült el a kormány időben a költségvetési irányelvekkel, a költségvetéssel? Nincs béke a kormánypártokon és különösen a kormányon belül. Nem tudnak konszenzusra jutni abban, hogy a piacgazdaságra való átmenet időszakában mi legyen az állam szerepe. A liberális hajlamokat mutató Kupa-program mögé mindeddig nem állt oda egységesen a kormány. Nagy kérdés, hogy milyen irányba fejlődik a jövőben a magyar gazdaság: a piacgazdaság felé, vagy a „magyar demokrata dirigizmus" váltja fel a szocialista állami dirigizmust. Az utóbbi hónapokban több jele volt annak, hogy a színfalak mögött folyó vita már nemcsak a kereslet- vagy kínálatélénkítő gazdaságpolitikáról folyik, hanem arról, csökkentsék-e a túlburjánzó állami diktatúrát. Ez utóbbi fenntartása - márpedig számos jel erre vall - egyenértékű lenne azzal, hogy továbbra is politikai szempontok ülnék meg s tennék irracionálissá a magyar nemzetgazdaságot. (Többek között ilyen okok miatt bukott meg a szocializmus Kelet-Európában.) Az államapparátus szerint például terminológiai gondjaik voltak: nem tudták, mit jelent az irányelv. Igaz, hogy az irányelv fogalmát egyelőre sehol, semmilyen jogszabály nem határozza meg, miként a határozati javaslatét sem, de most nem is lett volna szükség erre a fogalommagyarázatra. Hiszen ezúttal a határozati javaslat mindössze egy pontból állt: a költségvetés hiánya 60-80 milliárd forint lehet, minden más feltételtől függetlenül. Ez az előterjesztés minden valószínűség szerint nem az, amire a képviselőház gondolt 1990 decemberében, amikor kimondta: még a részletes költségvetés elkészítése előtt közösen határozzák meg a jövő évi gazdaságpolitikát. Egyelőre úgy tűnik, mivel a kormányzó pártok vélt érdekei találkoznak a bürokrácia szándékával, épp a gazdaságban marad el a rendszerváltás (miközben persze folyamatos