Társadalmunk, 1933 (3. évfolyam, 4-47. szám)
1933-03-04 / 9. szám
Гб Urlonnaplom IRTA:KLÁR ZOLTÁN Erdélyi Béla A középtermetű, szélesvállú, erős testi felépítésű, hirtelenszőke, monoklit, vagy fekete csontkeretes szemüveget viselő Erdélyi Bélának a Markó utcai fogházban eltöltött idejéről nem lehet anélkül beszélni, hogy legalább is nagy vonásokban ne mutassam be azt az Erdélyi Bélát, akit a magánéletben ismertem meg. Megismerkedésünk körülményeire pontosan már nem emlékszem, de úgy került közelségembe, hogy az akkori nagyon divatos lovagias eljárások kapcsán állandóan, mint félelmet és veszélyt nem ismerő fiatalember jelent meg néha szekundánsi minőségben, de gyakran mint párbajozó fél is. Katonatisztekkel és igen előkelő sportférfiakkal tárgyalt nap-nap után és soha senki sem talált benne semmi kivetni valót. Túlzott pontossága, szolgálatkészsége és a párbajok alatt tanúsított kitűnő kardforgató készsége miatt, határozottan szívesen fogadták az ilyen ügyekben való szereplését. Nagyon szűkszavú volt és állandóan mosolygott a legkomorabb pillanatokban is. Ezeket a tulajdonságait később nagyon súlyosan ítélte meg a közvélemény, holott megelőzően éppen ezek miatt kedvelték Felesége, Forgács Anna, szegről-végről valami atyafiságban volt velem és így gyakori vendég volt házunkban. Anélkül, hogy a millstadti tragédiát megelőző, úgynevezett «májusi mérgezésnek» érdemi részleteibe belemennék, néhány szóval el kell mondanom véleményemet erről az esetről. Forgács Anna — már mint Erdélyi Béláné — az állandó baráti látogatásokon túl, orvosi szolgálataimat is igénybe vette. A legkisebb megbetegedése esetén is azonnal felkeresett rendelőmben és természetszerűen ilyen alkalommal életének legbizalmasabb részleteit is feltárta orvosa előtt. Nem lepett meg tehát, amikor a Britannia szállóbeli szobájukba hivatott azért, mert nagyon rosszul érezte magát. Két napig az én gyógykezelésem alatt volt és semmiféle közlést nem tett, amely halvány gyanúját is felkelthette volna annak, hogy férje meg akarta mérgezni. Pedig tökéletesen eszméleténél volt egész idő alatt. Annál meglepőbb volt azonban, hogy a harmadik napon telefonon hirtelen behívtak a Grünwald-szanatóriumba, mert Forgács Annát mérgezési tünetekkel szállíttatta ide egy odahívott orvos. Azonnal kimentem a szanatóriumba, ahol megbeszélést tartottam az orvosokkal és ahol Forgács Annát később is meglátogattam, egészen addig, amíg Újból teljesen egészséges nem lett. Az anyagi igazságnak tartozom annak megállapításával és lerögzítésével, hogy ennél az esetnél semmiféle támpont nem volt annak feltételezésére, hogy bármilyen gyilkossági kísérlet történt volna. Senki nem tett ilyen közlést sem és senki nem gondolt ilyenre azok közül, akik betegsége alatt, vagy után, közelében tartózkodtak. Forgács Anna — szegényke — felgyógyulása után is sokszor jött még fel hozzánk, sokszor tért vissza «öngyilkossági kísérletére», de soha célzást nem tett olyan gyanús körülményre, amelyről elsősorban neki kellett volna tudni. Megszámlálhatatlan alkalommal fordultak hozzám akkor és azóta is érdeklődök azzal a kérdéssel, hogy mi az én véleményen a millstadti esetről. Mindannyiszor ezt válaszoltam: Hogy mi történt Millstadtban, arról még elképzeléseim sincsenek. De hogy a a májusi mérgezés*ről szóló tanúvallomások csak a millstadti események retrospektív fényében hangzottak el .g, ahogy a bíróság előtt elhangzottak, az vitathatatlan... * Ilyen előzmények után érthető izgalommal vártam azokat a híreket, amelyek beszivárogtak még a fogházba is a gyilkossággal gyanúsított Erdélyi Béláról. Nemcsak engem érdekelt különösképpen, hanem azokban a napokban nem is volt más beszédtéma a fogházban, mint az: gyilkolt-e Erdélyi Béla? A kérdések pergőtüzével halmoztak el ott is a foglyok és a bejáró ügyvédek, akikkel a beszélőben találkozhattam, sőt hatósági közegek is kértek magánfelvilágosítást Erdélyi Béla egyéniségéről. Ezeknek azt a választ adtam, hogyha engem kérdeznek, úgy csak eseményeket vagyok hajlandó elmondani, de véleményt nem. Én ugyanis soha nem tételeztem volna fel róla váltóhamisítást és azt, hogy hamis diplomával élte életét, ennélfogva az én véleményemre nem lehet alapítani. Különös izgalom futott végig a fogházban mindenkin azon a napon, amikor a rendőrségről átvezették. Csak egy pillanatra láthattam, amikor a felvételi irodában személyadatait diktálta be. Furcsa látvány volt a borostás, gyűrött arcú, gyűrött ruhájú, monokli nélküli Erdélyi Béla, a Markó-utcai fogház felvételi irodájában. Arcáról eltűnt a mosoly, de hangjában éreztette az őt kérdező fogházőrökkel, hogy az egész dolog csak átmeneti tévedésen alapul... Azonnal felvezették cellájába és az őrsparancsnok megtette az intézkedéseket a szigorúan elkülünített felügyeletre. Másnap délelőtt, amikor a többi foglyokat már megvizsgálták az orvosi rendelőben, a tanácsos úr kiadta az utasítást Erdélyi Béla külön levezetésére. Néhány perc múlva felnyílott az ajtó és szokott bányaveti járásával berobogott Erdélyi az orvosi rendelőbe. Én a tanácsos úr mellett az Íróasztalnál állottam. Megtorpant, amikor észrevett és tekintetünk találkozott. Pillanatig zavartan nézett, talán megszólítást keresett, mert ajka megrándult, majd hangtalanul maga elé nézett és lesütött szemmel lassan lehajtotta a fejét... A tanácsos úr érdeklődéssel nézte a jelenetet, amelytől várta azt, hogy előbbre viszi a vizsgálatnak akkor még egészen összekuszált állapotát. Én azonban sarkon fordultam és elhagytam a rendelőt, hogy jelenlétem ne feszélyezze Erdélyi Bélát. Második találkozásom Erdélyi Bélával a péntek esti zsidó istentiszteleten történt. Már mindenki helyén volt, amikor külön fogházőr lekísérte Erdélyit, akit már a pattanásig megfeszített izgalommal várt az egész gyülekezet. A férfiak és a nők elválasztott csoportja közé ékelték be egyedül Erdélyit, akinek arcán ekkor már újból ott volt az obligát mosoly. A fogház rabbi imakönyvet nyújtott át Erdélyinek, aki kutatva jártatta a tekintetét végig mindenkin, míg végre megtalált engem. Alig észrevehető fejbiccentéssel köszöntött, majd fellapozta a könyvet és imádkozni kezdett. Mindenki őt figyelte. Még a pap is titokban egy-egy tekintetet küldött felé. Mindenki várta azt a hatást, amelyet az első istentisztelet minden fogolyban kivétel nélkül kivált. (Folytatjuk.) (36) Israelita Jikistiatelet a Tsrarki utcai jogimban. TÁRSADALMUNK Budapest, 1933 március 1