Társadalmunk, 1933 (3. évfolyam, 4-47. szám)
1933-03-18 / 11. szám
io nErdélyi Béla (III.) Erdélyi Béla elérzékenyülése a zsidó istentiszteleten futótűzként terjedt végig az egész fogházban. Mindenki erről beszélt és természetesen, amint szájról-szájra ment a hír, úgy formálódott át az esemény. Egyesek már arról beszéltek, hogy önként jelentkezett vizsgálóbírói kihallgatásra és bevallott mindent. A másik verzió úgy szólt, hogy még aznap éjjel ceruzát és papirost kért a cellájába és megírta beismerését, amelyet rögtön lefoglaltak. Általában az egész fogház még jobban izgult körülötte, mint az egész ország. Mindenki látni akarta. Mikor sétára kisérték le, minden munka megállott a fogolyirodában, mert lopva őt figyelték, őt magát viszont az egész ügy nem érdekelte, legalább is látszólag. Néhány kört lassú lépésben tett meg, majd mindjobban fokozta az iramot és végül futólépésben szaladgált körbe-körbe a kis udvaron. Ezekben a napokban vitán felül ő volt a fogház primadonnája. Különösen a nők érdeklődtek iránta. Egyik délután, éppen akkor vezették fel a sétájáról, amikor a női foglyokat kísérték le tömegsétára. Az ajtónál találkoztak össze. Páni izgalom futott végig a nők csoportján, amikor elhaladtak a mosolygós arcú fogoly mellett. Erdélyi nyugodtan állott egyhelyben és élvezte a nagy «népszerűséget». A vizsgálóbírói kihallgatása ezidő alatt szünet nélkül tartott. Az egyik napon nekem is kézbesítettek idézést kihallgatásra, őszintén megmondom: ez volt az egyetlen örömöm az Erdélyi Bélához való kapcsolatomból. Végre egyszer kiléphettem a fogház épületéből és végig mehettem a törvényszéki folyosón. Sohasem hittem volna, hogy ennek ennyire lehet örülni. Előre értesítettem a feleségemet a kihallgatás időpontjáról. Leírhatatlan boldogság volt ez a rendkívüli találkozás. Tempós, lassú léptekkel haladtam végig a harmadik emeleti folyosón, hogy kiélvezzem a «szabadságot», amely mindössze annyiból állt, hogy szuronyos fogházőr kíséretében mellettem mehettek az enyéimek, anélkül, hogy egy szót szólhattunk volna. Kis leányom olyan szépen kérte pedig a fogházőr bácsit, hogy ideadhasson néhány cigarettát... A vizsgálóbírói előszoba tele volt újságírókkal, akik izgatottan kutattak újabb részletek után. Természetesen azonnal körülvettek és a legkülönbözőbb kérdéseket intézték hozzám. A fegyőröm azonban megtiltotta a választ. Én tudomásul vettem és ugyanakkor jó hangosan elkezdtem beszélgetni vele és elmondottam neki mindazt, amit az újságírók kérdeztek tőlem. A derék csogházőr-bácsi» nagy érdeklődéssel hallgatta a dolgokat és még csak nem is sejtette,hogy miért tettem hozzá egyszerre ilyen közlékeny és főként, hogy miért beszélek olyan hangosan, aholott nem is süket.. . Aznap este a «Magyarország» az első oldalán, három hasábos címmel hozta le az interjúmat. Bizalmas házivizsgálat indult meg, hogy miként jutottam összeköttetésbe újságírókkal. Én el-, mondtam az esetet, úgy, amint most megírtam, de semmi bántódásom nem lett... A vizsgálóbírói kihallgatásom alatt szembesítettek a szanatóriumi orvosokkal is. Minthogy már akkor láttam, hogy az én vallomásom nem lesz azonos az általuk jegyzőkönyvbe mondottakkal, e pillanattól fogva még jobban vigyáztam arra, hogy a fogház épületében ne találkozzak össze Erdélyivel. Több alkalommal jelentkezett orvosi vizitre, jelentéktelen panaszokkal. Ilyenkor mindig megkértem a tanácsos urat, hogy kísértessen át egy másik szobába, mert még a látszatát is kerülni akartam a beszélgetési lehetőségnek. A péntek esti istentiszteleteken állandóan megjelent. Már a második alkalommal «immunis“ volt minden lelki behatással szemben és hol érdeklődve nézte az új transzport meghatottságát, hol pedig buzgón imádkozott. Idők múltán megtanulta az énekszöveget és együtt énekelt a kórussal... Egyetlen egyszer kerültem abba a helyzetbe, hogy beszélhetett velem. A legnagyobb zsidó ünnepen, hosszú napon, a fogházi rabbi engem kért fel az ünnepi szónoklat megtartására. Szívesen tettem eleget a kérésnek, amelyet nagy megtiszteltetésnek vettem. Ha már erről a napról beszélek, nem mulaszthatom el egy olyan súlyos mulasztásnak felemlítését, amely nagyon rácáfol a híres zsidó szolidaritásra. Köztudomású, hogy hosszú napon teljes huszonnégy órát böjtölnek és pedig egyik naplementétől a másikig. Ez talán az egyetlen nap, amelyet megünnepel minden zsidó, ha egyébként nem is vallásos. A fogházban azonban kivétel nélkül megtartja mindenki. A szegénysorsú foglyok, akik részére a hozzátartozók nem tudnak külön kosztot beküldeni, ezen a napon igazán sanyargatják magukat. A fogházi táplálék amúgy sem bőséges és, — minthogy a Hitközség nem gondol ezekre a szerencsétlenekre, —• tulajdonképpen másfél napig böjtölnek az étkezési rend miatt Hosszúnap előtti délben esznek még ebédet, de a vacsorás levest nem ehetik meg, mert ilyenkor kezdődött az istentisztelet már. A sovány ebéd után csak másnap, hoszszúnap estéjén esznek újra levest. A rákövetkező reggel újból egy kis csajka levest kapnak. A legkevesebb, amit meg kellene tenni a Hitközségnek, hogy ünnep előtti és utáni estére küldjenek be táplálóbb ünnepi vacsorát ezeknek a szegény embereknek, még akkor is, ha a foglyok ... Csak meghatott szavakkal tudok megemlékezni a fogházi rabbi, Hirschler Ignác nemes törekvéséről, aki összegyűjtött néhány pengőt és egy-egy mákoskaláccsal ajándékozta meg a böjtnap leteltével a szegény foglyokat. Ha a rendes péntek esti istentisztelet is oly mély hatást vált ki a foglyokból, könnyű elképzelni, hogy milyen mélységes áhítattal imádkozzék végig a nagy napot... Soha nem arattam könnyebb szónoki sikert, mint ezen a napon, amikor magam is megrendülve mondottam el laikus prédikációmat. Mikor a szuronyos őrök között imádkozóknak felidéztem az otthoniakat, a velünk együtt fohászkodó anyát, a szenvedő hitvest és gondozatlan gyermekünket... a felcsukló zokogásban elfulladt az én hangom is és összezárt ajakkal percekig álltam némán, szótlanul... A prédikáció után mindenki odalépett hozzám és megszorította kezemet. Ezekben az áhitatos percekben a fogházőrök nem emeltek kifogást az ellen sem, hogy a nők csoportjával is kezet fogjak. A cella egyik sarkában állott Erdélyi Béla elkülönítve, külön fegyőrrel. Utolsóként hirtelen előlép, két kezével megfogja jobbomat, majd lassan elengedi, fejét lehajtja és szinte suttogva mondja az ilyenkor szokásos héber szót, amelynek jelentése: köszönöm... Ez volt az egyetlen közvetlen jelenetem a fogházban az azóta életfogytiglan elítélt Erdélyi Bélával, aki az én bevonulásom előtti bucsúzkodásnál elviselhetetlennek mondotta a párbajvétségért reárótt háromnapi államfogházat... [Folytatjuk.) TÁRSADALMUNK Budapest, 1933 március 1.