Társalkodó, 1832. január-december (1. évfolyam, 1-104. szám)
1832-09-15 / 74. szám
szerelem’ tagadatlan pecsétje erősít. — Kérdezd most ez ifjút első felhevültében, ha sorsával meg van-e elégedve? ’s nem fogja-e azt vallani, hogy magát a’ hajdani boldog arany kor’ együgyű pásztorinak körében számlálja ; a’ madarak zengése mennyei harmónia, a’ patakoknak lengenyés 's nefelejtses partok közt csörgedezése magán kivül ragadó hang, a’ völgyek bármi vadonok, Petrarca’ edeni Vaucluse; minden — minden, a’ mit lát öröm , gyönyörűség. A szegény ! nem veszi észre , hogy mindezeket szerelmi részegsége nem halandó szemekkel tekinti. Ballagnak, s lassanként haladnak az élet’ ime’ kellemesen szendente pályáján; — bejárják naponként karöltve hevelgő szívvel kedves helyeiket, ’s majd rózsák közt enyelegve váltanak bokrétát, majd a’ hires völgyek’ gyönyöreiben szedvén a’ mezei virágokat, koszorúkat fűznek egymásnak; majd forrón ölelkezve egy szerelmes gerlicze-párra függesztik szemeiket; ’s egészen elragadtatva forrván öszve : „Illyen hűséges pár maradjunk mi is örökké kedves!” így kiált ölére simult kegyesének az ifjú. Az érzékeny szűz szemérmes ajkból egy hosszú fohász reppen, ’s könyei azon pillanatban gördülnek bájoló arczira, és azoknak egyike a’ szerető ifjú kezére. Mély hallgatás jön — gondolatokba merülve némán állanak; — végre a’ szűz hirtelen megfordulván elsiet, mellyet az ifjú csak akkor vészén észre, midőn amaz a’ távolban utolsó csókját repili hozzá újairól. Ekkor lecsókolván kezéről kedvese’ könycsepjét: — ah ! nem egyéb ez, úgymond, forró szerelmének jelénél, nem egyéb, mint félénk szemérmi szava, ’s újra édes ábrándozásokba merülve tér haza. Boldog csalódás! melly a’ Cyclopsok’ villámgyártó műhelyében is ambroziás kelyhek’ készítéséről álmodozik! — Szegény ifjú! nem csalódol ugyan abban, hogy imádott kedvesed’szerelmét a’ legnagyobb mértékben birod, nem abban is, hogy ama hajnali harmatként ragyogott körívek , mellyek az ő varázsló szemeinek kékjéből hullottak, belső érzésének tagadatlan tolmácsi; de nem tudod azt, hogy azokat egy atyai kemény tilalom sajtolta ; nem azt, hogy imádottad’ fülébe már e’szavak dörrentek: „Nem! —akármint esdekelsz — azé nem lessz ; — férjed’ választása az én gondom; — vele többé társalkodót ne merészelj, ha atyai átkomat fejedre vonni nem akarod.c' Kímélni akara ő téged, ’s hogy e’ halálos ítéletet ne az ő szerető ajkiról halljad, elillant. Ah! hova tűntek ama’szép arany idők’ bájrajzai! — hova enyészett ama’boldog megelégedés’ nyugalma, melly melledet édes érzetekre olvasztá? Most már kedvesedtől megfosztva keserged iszonyú veszteséged’ a’hold’halvány világánál; most azon helyek, mellyek az ő társaságában, bájoló kellemeket leheltek, puszták, kietlenek, keserűség’, sirás’ völgyei; — átkozod a’ sorsot, átkozod az emberi dolgok kárhozatos szövevényit, átkozod a’ szerelmet, sőt végre létedet is, íme barátom! állíts most engem e’ szerelmes ifjú képében elődbe, ’s érteni fogod dolgaim létét ; hallani, ha nem mondom is , minő megelégedésben élek. Nekem sem legjobban folyanak egy ideig napjaim ; ’s megvallom : már már csüggedezek. Ligeti egy lelkes férfiú, kinek nemes tulajdonságé inkább bámulni, mint kellőleg leirni tudom ; bizodalmamat egész mértékben megnyervén, ő volt az, kinek szívem’ fájdalmait felfedem. Ne csüggedj barátom! ez vala válasza: Véled-e hogy nekem is különben folyanak dolgaim ? Gyönge ringatások merítenek engem a’ legkellemesb álmokba ide jöttemkor. Akármerre tekintek, szíves barátságot, kedveltetést, becsültetést tapasztaltam , még talán azokban is , kik titkon nyilakat készítenek ellenem. Mit jövendölhetek illy körülményekben egyebet jónál ? — Csalódtam . — ’s mi tévé e’ változást? nem egyéb mintegy két ellenemnek sokáig titkolva élesített fegyvere, mellyel végre nyilván vagdalkozék; ’s ha gyáva emberrel lett volna csak dolga, ki, mint a’ félénk eb a’ fenyítő pálcza előtt magát nem védve földre terűti, ’s néha esdeklő szemeit kínzójára fel felvetve, magát veretni engedi, diadalmat is nyert volna. Én ugyan a’ vagdalkozást viszon vagdalkozásokkal nem váltottam , —— de nem is követtem a’ félénkeb’ megvonulását, inkább zárták a’ nagy szívű oroszlánnal, ki csipkedő, de nem ártható üldözőit nem csak bosszúval nem is-