Társalkodó, 1835. január-december (4. évfolyam, 1-104. szám)
1835-09-26 / 77. szám
77. szám 1835. TÁRSALKODÓ. Pest, September’ 26-án KÖTÉL-VERBUNG. (Bohózat.) . „Fogdozás lesz!“ már régóta hangzott a’ kétkedő község’ száján, a’ bírák ugyan tudták idejét ’s óráját, de eléggé vigyázok voltak azt titkolni. A’ növekedő hír* terjedtére , az éjeken kóborlani szokott suhanczok ángy’, néne’, keresztapa’ és sógor’ szadlására vonultak — elkerülni az ármányos kötelet, ’s fonó házakban a’dudák a’ szívrepesztők, ’s a’ furulyák a’ fülkeseritők — elnémultak , ’s a’ víg dalok helyett csak a’ sok „ah! oh!“ szomorú fohászok szállongtak el a’ portyánkák’ bus alakból. Nemcsak a’ helység’ korcsmája volt most üres a’ tivornyázó fiatalságtól, sőt még az isten’ házát is mellőzé látogatni mind a’ kétnemű ifjúság; — a’ legénység? mert kötéltől félt;’s a’ szüzek? mivel tudták, hogy nem váltogathatnak kaczér pillongásokat a’ kedvessel. Istók pajkos suhancz volt, fölkent vitéze a’ korhelységnek, eskütt barátja a’ csapszéknek, hol ő vasárnap mindig bőven ada é s von is hatalmas ütlegeket. Mi csuda hát, ha ilyenkor a’ helység’ rendszerető jámbor biráját ez a’ békebontó, rakonczátlan ’s vakmerő ficzkó lábbal fel ’s fővel alá hagyttá ki a’ csapszékből ? Ez ’s más hasonnemü csínjainak természetes következése méltán az jön, hogy ott pihene ki magát, hol szemeibe nap nem sütött, honnét időtelve huszonöt vonásforint útiköltség nélkül ritkán igazíttatott útjára. De Istóknak mind ez semmi vala; ő azért nem szűnt meg újat húzni a’ birákkal, kiket néha neha megkuszálni legfőbb gyönyörei közé tartozék ’s csak falra hányt borsó vala, ha ezek rövid-szárú csizmát ígértek neki. — ’S ime az alkalom — Istókot megboszulniok — rövid időn megjelenik. Vigyázz Istók! Istók vigyázz magadra! De ám vigyázott is magára Istók; mert csizmaszára öregkés, keze vas villa vagy balta nélkül, egy idő óta, ritkán vagy soha sem maradt, ’s föl is téve magában , hogy halottá szurkálja azt, ki őt illetni bátorkodik, ’s e’bősz dűhenek az öregbirót feláldozni, leghőbb vágya vala. Ez időben történt az, hogy a megyehatóság kötél helyett sorshúzást rendelt. Már megjelent a’ határnap, a’ falubeli suhanczok is a helyszínére gyűlnek, kihúzni kétes jövendőjük’ sorsát. A dolog a helység’ előljárója előtt egy megyetiszt felügyelése alatt megy véghez, ’s Istók azon szerencsések közül való, kik mentsek lőnek a’ katonaságtól! így most öröm-ittasan sorsjegyét — mint katonaság ellen biztositó szabadságlevelet — zsíros kalapjához pávatoll mellé tűzi, ’s hatalmas rikkantások közt egyenest Jutkáját vigasztalni fut, kinek határtalan aggodalma végtelen örömmé derült. A’ siető kedves, több testes csókkal indul útnak mátkája’ izmos karjai közül. Istók anyjához siet, ki keservesen siratja kedves egyetlen ’s apátián fiját. Siet Istók, de a’rosszúl tűzött sorsjegy sietvébb röpül a’ csípős szél’ sebes szárnyain. A’ milly örömteljes epedéssel űzi gyermek a’ himes pillangót, tgy kergeti Istók is elröpült madarát szorongó kebellel, nagykarimáju kalapjával akarván azt lelepni, míg lábai elé nem vigyázván, véletlenül egy üres verembe pottyan. — Láttad e jámbor olvasó, a’ meztelen verébfi minő eséssel hull alá kemény földre? olly zuhanás volt ez. Istók a’ verem’ fenekén tespedve átkozza sorsát, végre feltollaszkodik ’s erejét öszveszedvén egy harmadszori hatalmas szökkenés által szabadra jut. Merőn áll egy ideig néma gondolatokba merülten, de éjszak’ fanyar szele hangos sóhajokat kap le ajakból, azokkal döbörögve repülvén a’ sorsjegy után. Szerte néz, ’s hosszan törült szemeinek derülő sugári egy, a’ közeli sövénynek tüskéin lengő papiroskán akadnak meg. Sorsjegye volt ez. Istók most mind azon szerencsével bir, mit a’ boldogság halandónak csak adhat vala; de nem tartja többé bátorságosnak a’ levélkét ismét kalapja mellé helyezni, hanem összehajtogatva tarisznyájába teszi, melly — mint nagyapjáról maradt legbecsesb ősi hagyomány — soha sem szállott le nyakából. Ebbe teszi mondom, mellyben a’ só, bors, veres-és fokhagymán ’s más morzsákon kívül néhány hájfalatkák ’s avaska darabok is valának, — maradványai még a’ bujdoklás közbeni élelemnek. — Vígan fut a’ hazaérkezőt elfogadni Kormos a’ hű kutya, ’s nyihogva szökdécsel jó gazdája’ vállaira — szerencséjét tán ez is sejditve;—de Istók felejti a’ hízelgőnek kiüritni ez úttal a’tarisznyát. A’ busongó anya’ ’s az annyira féltett fiú’ öröme magasra hág. Istók, hogy ő tem katona, sorsjegyével is kívánja igazolni, e’ végre iszákjába nyúl ’s a’ mint kivenné, vigyázatlanul elejté azt. Mohón nyúl utána, ám de a’ hulladékokra ásitozó Kormos jelen van, azt gyorsabban elkapni. Oda Istók szabadsága a’ kutya elkapta, s a hajtol es szalonnától zsírosat — le is nyelte. A’ közös öröm ürömmé jön. Halált evett szegény Kormos; mert Istók a’ kétségbe esett felkonczolást, eltökélve sorsjegyét a’kutya’ vesztével is visszanyerni. A’véreng