Társalkodó, 1836. január-december (5. évfolyam, 1-104. szám)
1836-02-24 / 16. szám
16. szirm. Pest, február’ 24. TÁRSALKODÓ. A FRANCZIA DRÁMAI LITERATURA, ÉS HUGO VIKTOR. (Előszó, mellyet Báró Eötvös József az általa remekül fordított ’s nyomtatásban legközelebb megjelent illy czimű dráma: „Angelo, irta Hugo Viktor“ elibe függesztett.) Volt egy kor Francziaországban, tizennegyedik Lajos’ korának nevezik, mert akkor csak egy ember élt ’s annak neve tizennegyedik Lajos vala; nagykora az alávalóságnak, a’ hitetlenségnek. Fáradtan a’ középkor’ hosszú viadakitól, nyugalom után vágyódott az emberi nem, habár tömlöczben volna is. El vala használva a’szenvedelem, kihűlve az érzemény, ’s csak hideg önség dobogtatá még az emberi sziveket. — Volt egy kor, mellyben Francziaország eltűnt’s Versailles lépett helyébe; ’s alig hihetnűk, hogy ügy volt, ha a’ literatura nem adna tanulságot az elmúltról. E’ literatura, mint akkor minden, csak kevesek’tulajdona lévén, — regálénak nevezhetném,mellyet az akadémia kibérlett —a’ népben erős gyökereket nem hajthatott, vele nem erősülhetett, nem tenyészhetett, függetlenül’s kevélyen állott a’ théatre framjais vagy az akadémia’ szűk téréin, inkább ama’ fácskához hasonlatos, mellyre főarácsonkor gyermekeknek ajándékokat aggatnak, mintsem erős tölgyhöz, mellynek árnyaiban nyugodalmat keres a’ férfi. — A’ régi féktelenséget olly annyira elunta mindenki, hogy végre mindennek törvény szabatott, nem félve akkor semmitől az emberi nem, mint a’ korlátlanságtól. Útlevélre vala szüksége minden szónak, ’s ezt csak az akadémia’ szótárában nyerhető, mindennek elhatározott, változhatatlan formák rendeltettek, ’s mint a’ kertekben, úgy a’ gondolatokban, minden kitűnő ki vala küszöbölve, míg végre a’ kertész’ ollója a’ fák’ valódi formáit elfeledteté. — ’S itt álltak ők a’ szegény ifjak, lángoló lelkeikkel, zajgó sziveikkel, magányosan a’ középkor’ mumiáji között, kiknek egykori életükből czifraságuknál nem vala meg egyebök, ’s vagy tölté ifjú lelkeiket valami nemesebb után; itt álltak ők, körültekintve az elvénült, kiégett, erőtlen hazában, keresve,ha nem találnaké valami jobbat, mi sziveikhez férne,’s midőn nem találtak semmit, elszomorodva némultak el. És az akadémia, olly halványoknak látván őket, szóla gúnyolólag: „legyetek költők“ ’s régi classicusokat ada nekik, ifjú érzeményeiknek. És e’ könyveket átvevék a’ halovány ifjak, és olvasanak bennők nagy férfiakról ’s nagy tettekről ’s egy időről, mellyben még voltak emberek ; kimondhatatlan vágy telte el sziveiket, és ezen kor az ő korukká lett, és éltek benne. Mert az emberi nem olly halottnak látszott, azért támasztanak fel régi hősöket, kik hajdani nagyságról szóltak és hajdani erényről; és a nép kíváncsian hallgató, gyermekhez hasonlóan , kinek mesét mondanak, ’s ha a’ szomorújátéknak, vége volt, kimentek mind a’felvilágosult színházból setét utczáikba, ’s nevettek a’ csodálatos dolgokon , mellyek csak egy óra előtt olly hihetőknek látszották, s örültek józanságukon,gondolván, hogy az emberi nem fölébredett, mert elvesztette álmait. És a nagy urak is örültek a’ fenséges játékon, mellyet olly nyugalmasan nézhettek páholyaikból, s mert a’ hajdankor’ minden hősében csak magokat találták, elvégre a’ költőnek ügyes hizelkedésiért épen egy tobákszelenczét , vagy egy pár aranyat küldének. Ez vala éltetek, ez sorsotok; megvetés a’ kezdet, a’ vég az akadémia; mert ha egyszer e’ czélt elértétek, a’ poésisnek lígy is vége volt, ’s csak sírjaitokon tudta meg végre a’ nép, hogy egykor költők valótok. Voltaire’ halálával mind az, mi a’ classicus iskolában egykor nagy volt, sírba szállt, a’ classicitas nem vala többé,’s ha bár élve még a’ thronuson mutogatták is a’népnek, mint egykor Szigetnél Szolimánt, az csak azért történt, hogy más uralkodót ne válasszon magának, ’s mind az, mi e’ herosok’ halála után annyi kötetben íratott, nem érdemel figyelmet, hanem ha mint halotti jelentése a’ classicitásnak. — Hégi tapasztalás a’ literatura’ történeteiben , hogy két nagy epocha egymásra szakadatlanul nem következik; mindig egy időszak fekszik közöttük, mellyet bámulás tölt el. Ifjú emberek — és hisz’ az övék a’ poésis — sokkal boldogabbak nagy mesterek’ csodálásában’s követésében, mintsem hogy függetlenül uj utakat választanának munkásságuknak. A’mi mindenütt történt, Francziaországban is történt volna, ha bár nagy esetek e’ népet a’ művészet’ határiból ki nem ragadják. De a’ telt’ kora eljött, az ütközet’ napja véres fényével, és ki csak erővel birt Francziaországban és bátorsággal és egy lélekkel, harczba szállt: a’ költésre, mint a’ bámulásra, csak aggok maradtak ’s gyávák, kiknek nem vala elég vérök, hogy kionthassák. — És ki is énekelt volna azon korban, hol senki nem hallgat a dalára, hol egy pár népdal dörögve szállt az országon át ’s bennük mindenki minden érzeményit feltalálta; egy nagy