Társalkodó, 1837. január-december (6. évfolyam, 1-104. szám)

1837-01-04 / 1. szám

kát, köszönék neki szenvedélyes nyelvükön azon öröm* elragadtatást, mellyel a’ világot eltölté, ’s szives jósága ’s leereszkedése iránt számtalan hála* ömlengés közt az elnökszékre ülteték. ’S ezzel a* tudós vizsgálódások ismét folyamatba jöttek. De mivel Scott majd egy szót sem érte olaszul , csak hamar unatkozni kezde; baráti ezt észrevevén, gyönge egészségét hozák elő mentségül, ’s ő fölkelt, hogy búcsúzzék. Ekkor délnek hőbuzgalmu gyermekei még egyszer hozzá tolyongtak, tisztelő szeretet’ édes szózatai ’s könyhullajtánok közt csókolák még egyszer kezeit, támogaták ingatag lépteit, ’s áldás* kívánások’ zavaros árja morajlott a’ teremben, midőn az ajtó a’ távozónak kör alakja után bezárodot . A’ beszélő ezen egész jelenést úgy festi mint legérzékenyebben meghatót, mellynek valaha éltében szemtanúja volt. Az asztalnál még hol egy hol más észrevétel történt Scottról, azonban a’ beszéd’ fonalát csakhamar Moore vevé föl ’s ő nekünk egy látogatását irta le, mellyet Scottnál Abbotsfordban tőn, azon időben, midőn annak birtokosa az élet’ ’s dicsőség’ legmagasb fénypontján álla. „Scott—imígy szólt Moore — a’ legférfiasabb ’s természetesb charakter volt e’ világon. Vendégbarátsága olly egyszerű ’s nyílt vala, mint a’nap, ’s valamint ő maga szabadban ’s fesztelenül élt, úgy vendégitől is hasonlót várt. — Emlékezem, mint kinála bennünket ebédkor whiskyvel *), ’s lady Scott látván csodálkozásomat, bizonyossá tőn, hogy sir Walter ritkán ül ebédhez whisky nélkül, ő soha sem evett vagy ivott mértékletlenségig; mindazáltal neki az evésben vagy ivásban nem volt bizonyos rendszere; teste óriási szerkezettel birt ’s magától mit sem tagadott meg. Én egykor egy déli vendégségből sir Lawrence Tamással elindulék, hogy Scottal, ki szinte velünk ebédelt de korábban eltávozott, Lockhartnál összel találkozzunk. Alig léptünk a’ terembe, tüstént egy, sültcsirkékből, galóczákból s punschból ’s a’ t. ’s a’ t. álló vacsorához kelle ülnünk, ’s Scott mindenből álmélatra késztő étvágygyal falatozott. Milly szörnyű elmentiség az akkor ’s amaz utolsó alkalom közt, midőn őt Londonban láttam. Ő Skócziából jőve, hogy hajón Olaszországba utazzék,— de milly korhadt, erővesztett, lesújtott vala teste és lelke! — Ő egy könyvvel ajándékozó meg nőmet ’s én kérdezem szerényen tőle, nem akarná e kezeirásával nevelni ezen adomány’ becsét? O gondoló, hogy ezzel azt akarom mondani: írjon néhány verset a’ könyvbe, s ezt válaszoló: „Ő én most már nem költők többé!“ Kérem tehát, hogy csak saját nevét ’s nemét jegyezné a’ könyvbe; ő ezt meg is próbálta; de kézírása egészen olvashatlan volt . Egyik a’ jelenvoltak közül azon megjegyzést téve, hogy Scott’ „Napoleon élete“ hiányos és ezéltévesztett hisztériai mű. — „Én magam sem sokra becsülöm — monda Moore—, de az vajmi nehéz feladás is volt, és Scott magát abbul úgy húzta ki, miként okos ember kihúzható; a’feladott tárgyból csak annyit ten, mennyit politika és szükség megkívánt ’s nem többet “ — „ E’ munka nem fog az utóvilágra jutni — jegyzé meg egy másik — ’s nem csupán azért, mivel éretlen írói szerzemény, de azért is, mivel csak egyes ember’életéről értekezik“—„Igen ám, de miilyen emberéről!—viszonzá Moore — Voltaires „Xudik Károly’ élete“ czimű munkájában csak egyes ember’ életét irja le, ’s mégis fogják azt olvasni, valamig csak könyv leend a’világon, pedig mi volt Xudik Károly egy Napóleonhoz képest?“ (Vége következik.) A’ FESTŐ ÉS MAJOM. Marseilleben nem rég következő furcsa esemény történt, melly nevezetes adatul szolgálhat az állati értelmesség’ történetéhez. Bizonyos festő egy hajónak küloldalára, kötelekkel megerősített deszkaálláson különféle czifrázatokat föste, ’s őt ezen munkájában egy majom, melly a’ hajón tartózkodók ’s egy nyiladékon által nézője volt, rendkívül boszontá , a’ furfangos állat t. i. minden mozdulaté utánozta, ’s mint sokszor vásott néző a’ színészt, kipiszszegte ’s nevette. A’ bosszús festő ezt tovább épen nem tűrhetvén, nagy olajfestékes ecseté’, hirtlen végig húzta pofáján. — Sikoltva , egyszersmind mérgesen húzta magát félre az állat. De midőn a’ festő siein sokára reggelizés végett eltávozott, a’majom felszökött az állásra, ’s a’ köteleket elmés bosszuterve szerint úgy szólván egészen kettérágta. Midőn a’ festő ismét visszatér ’s állásra lép, az egyik kötél tüstént elszakad, ő fogódzkodni akar, de im elszakad a’ másik kötél is’s a’festő a’tengerbe pottyan,’s kevésben múlt, hogy annak fenekén nem lelé sírját. Bőszűlten siet most a’ fedélzetre, megbüntetni a’majmot; hanem ez három ugrással az árbocz’ legfensőbb csúcsán terem, ’s onnan űzi, mikép azelőtt, pajkos gúnyjátékát. De a’ festő, ki a’ legngyesb vadászok’egyike volt, sietve hozta el puskáját, ’s most a’ majom hihetőleg utószor vigyorog, ha a’ hajóskapitány közbe nem lép ’s a’ festőt elveszett festéklapjáért, ecsetéért, festékiért ’s keresztül ázott ruhájáért, gazdag kárpótlást ígérve meg nem engeszteli. MI A’ HÁBORÚ? Se generál egy appenzelli pórlegénynyel találkozik , ki neki igen megtetszett. ,,Héj! van e kedved háborúba jőni ?“ kérdé tőle a’ generál — „Köszönöm szives kérdését , inkább maradok itthon !,‘ válaszolt a’ suhancz. — „Te hihetőleg nem is tudod, mi a’ háború?“ — Ő azt én igen jól tudom!“ — „No’s monddmeg hát nekem, ’s én megajándékozlak.“ — „Ide hát uram az ajándékkal!“ — A’ generál ada neki egy pénzdarabot; a’ficzkó —hallgatott. A’ generál adott neki még egy pénzdarabot; a’ ficzkó elvette, de folyvást hallgata ’s az ígért nyilatkozással adós maradt. Most még több pénzt kért Midőn ezen kívánsága is beteljesült, a’ ficzkó még mindig szótalan volt. Ekkor a’generál haragra lobbant, szitkozódék ’sütlegosztásra emelé karját. Most a’ suhancz nagy kaczajra fakadt’s monda: „Tudja Ön most, mi a’ háború? Ha az egyik többet vesz el, mint mennyi őt illeti,’s a’ másik ugyanazért megharagszik.“ REJTETTSZÓ. 12315. Mennyországban nem lakik. 245. Lábad benne megbotlik. 54312. Bele esik, ki nem lát. 345. Ez pusztítja a’ marhát. Bogár János. A’ 1.04dik számi rejtettszó: Toldalék. * ) Bizonyos nemű izlandi rozspályinka. 4