Társalkodó, 1840. január-december (9. évfolyam, 1-104. szám)

1840-01-15 / 5. szám

1. szám. Pest, január 15. lúli. Jilátyás király* emlékére figyelmeztetés. Szomorúan meglepetve olvasom a’ Társaik, múlt évi 99. számában, hogy hazánk’jeles szobrásza Ferenczy munka nélkül van; ellenben örömmel Pest megye’ jeles tagjainak minden szépre’s jóra törekvő azon ügyekezetét, hogy őt hasznosan, ’s a’ nemzet’ becsületére elfoglalni kívánják. Az indítvány ellenmondhatlanúl jeles, és szégyen , ha nem sikerülend. — Azonban a’ magyar meg nem állja — ha a’dolog még olly szent, szeplőtelen, hasznos ’s illő legyen is — hogy bele ne szóljon, és mi több, akkor is midőn senki sem kérdi; ’s mi még több, mikor senki tanácsára nem is szorult. Illy avatatlan szólok én ! de ha még olly parányi, még is a’ nemzetnek tagja, ’s igy, minthogy hangyakint én is morzsáimat örömest olly magos helyre tenném, hol mindenki kényére fel ne rúghatná a’ fáradsággal gyűjtött halmocskát, bátor vagyok némelly észrevételeket tenni. A’ jeles indítvány az egész ország’műveltjeit szólítja lelkesen, ’s igy a’ vállalat nemzeti, a’ becsület országos; már mint illyennek, az állítandó emléknek is, kitűnőnek kell lenni. Mert ha megtudják szomszédaink, Mátyásnak azért adunk életet, hogy Ferenczy éljen , ez, ha nézeteim nem csalnak, nem nagy dicséretére válik olly, nemzetnek , mellynek dús jövedelmekkel tetézett, adónélküli gazdag tagjai számosak, olly számosak, hogy akár 24 Ferenczyt is méltókép jutalmazhatnának ! — Ugyanazért ha már tenni akarunk, — ’s ideje is hogy tegyünk, — és ezt Mátyásnak akarja tenni a’ nemzet, ekkor óhajtanám, hogy azon emlék, amelly illy nagy királynak létetik, büszkén emelkedjék Budapest’ térén, lenézvén a’ magos épületek’ tetejére, mintegy mondandó ,ime azon puszta tér, mellyen a’ szabad nemzet királynak választott, most olly magos palotákkal kérkedik, melly magosságra választatásomkor a’ füst is alig látszott emelkedni!‘ Azon emlék, mellyet a’ nemzet negyedfél század után állít, legalább a’jövő kornak ugyanannyi időre biztositassék ! Azon emlék, mellyet a’ magyar nemzet nagy királyának állít, mit se engedjen Napoleon’ párisi emlékének Vendome’ térén vagy legalább kisebbszerü ne legyen György’ londoni, József’ bécsi, ’s melly ezeket felülmúlja, — a’ még multnyáron Münchenben létemkor készült — Maximilian’ lovas-szobrainál! de ezek mind érczből vannak, miből szinte, ha Mátyásnak emelni valódi szándék, óhajtnék emléket! Ila nézeteim nem csalnak, ez utóbbi kor ércz-emlékekkel dicsőíti nagyembereit! — Sok jeles férfinak látom szobrait Berlin, London, Paris , ’s több európai főváros’ utczáin ’s terein , de egyik előtt sem csoportulánk úgy össze, mint Guttenberg’ szobra előtt Mainzban, Luther’szobra előtt Wittembergben, Schiller’ szobra előtt Stuttgardban; mi ha nem arra mutat is, hogy nagyobb ’s több kedvelője van az erezszobroknak , mint a’ márványnak , azt azonban meg is tanúsítja, hogy mint ritkább előtt örömestebb mulat az utas; ’s ha mit hall nemzettől királynak állítva , ott még egyszer visszafordul, észrevételeit e’szempontból újra teendő ; láttam sok jeles művet, mellyek mint emlékek állítvák, de a’ kulmi ütközet’, a’ három szöv. hatalmasság’ ezer évvel küzdő érez—emlékihez, nem küönben a’berlini szinte pompás’ ércz-emlékhez, mind törpék. Mit király vagy nemzet tesz, legyen királyi ’s meglepő, ’s ha szabadhelyen álíttatik, legyen ércz! Úgy de nem Mátyás’ emléke itt a’ fő rugó, mert ha ez, akkor kérdés: miért ez? mert hátán erről van szó, többen fognak találkozni: kik nem Mátyást akarják először koszorúzni ; ki tán minden királyunk közt, a’ nemesi szabadság’ elnyomásával — minden nemzeti haszon nélkül — legszigorúbb adóztatója népének; ki nemzeti nyelvünknek , a’ classica literatura’ pártfogása által leghatalmasbb tan nem akarva — ellensége; kinek nagysága László és Ulászló közt könnyen kitűnő ; ki tán a’ keményen tartott nemességnek fékből kiszabadulta , majd Ulászló’ gyáva kormánya által,éltévesztetvén a’ közép kormányát, néminemükép oka volt a’ nemzeti elkorcsulásnak, ’s ásni segitője a’ mohácsi gyászos sírnak ’s a’ t. He mind ez kevés árnyék Mátyás’ sok valóságához , ’s méltó az elsőszöri megtiszteltetésre i de ha nemzet, ha megye, sőt ha Budapest egyedül állit is emléket Mátyásinak , legyen érez, melly őt mint királyt, mint vezért, mint tudóst azon tiszteletben örökítse, mellyben mi eddig századok után tartók , emlék-oszlop és szobor nélkül porait! legyen érez , hogy valami betyár , orr vagy fül nélkül ne hagyja mesterkézzel márványból készülendő szobrát.-------Igen ! de Ferenczy! éljen ő, ’s mint művész jeles tehetségi után éljen ! készítse ő nagy Mátyásunk’ szobrát, mindjárt utána nagyobb atyjáét Slunyady Jánosét, Árpádét, sz. Lászlóét, II. Lajosét’s a’t de nem szabad téren állitandót ’s állitandókat, hanem csak leteendőket akár a’ nemzeti múzeumban, akár más díszes helyen addig, mig nemes Pest megye’ lelkes, tehetős, buzgó ’s hazaszeretettől lángoló fijai országos indítványba hoznak egy nemzeti dicsőségünkhöz illő Pantheont, hol mint méltó helyen felállítva legyenek hazánk’ jeles fijai ’s leányinak mesterkézzel készült szobrai; legyenek azok királyok, papok, vezérek, kormány férfiak, tudósok ’s a’ t. Vajha a’ párisit tehetném pesti tőrünkre i de maradjon ez, lehet nekünk ehez hasonló, akár különb, csak akarat és pénz, ’s még egyszer pénz és akarat ne hiányozzék. Szalay Antal: Egy váll’ alaptalansága. Négy rendbeli felszólítás — három a’ Hírnökben és Századában, egye’ lapok’ folyó évi 2 és 3. számaiban—jelent meg eddig kis röpkeiratomról: ,,a’ pesti magyar színház’ ügyében“ ; az ötödik — mellyről hiszem , hogy az eddigieknél tanulságosabb leend — mostani színigazgató Nyáry Páltól, mint hallom, most vagyon sajtó alatt. Hogy kis könyvecském , vagy inkább a’ színügy iránt illy részvét mutatkozik , nem kevéssé örvendek. Ezen okoskodások és fejtörések, gáncsolatok és javulások, minden esetre jót fognak szülni a’ színházra nézve , de örvendeni én még inkább fogok , ha állításaim fel lesznek döntögetve, megczáfolva és semmisítve, mert ez azt bizonyitandja kétségtelenül, hogy nem a’ színházi ügy áll részúl, hanem enyém: nem a’ dolgok’ állása fonák, hanem én látom visszásan; mi annak, kit nem ön-csillogtatás , hanem tisztán igazság’ szerelme vezérel, csak örvendetes lehet. Szándékom, valamennyi, ezen ügyben megjelent vagy jelenendő iratokat, mennyire körülmények engedik — mert vajmi mostoha időket elünk!■ vizsgalat alá venni ’s elmondani közönség előtt volok ’s a’ fenforgó kérdésekről újabb nézeteimet. Mielőtt azonban ezt tehet-