Társalkodó, 1843. január-december (12. évfolyam, 1-103. szám)

1843-01-15 / 4. szám

azonnal használta e’ pillanatot ’s a’ shawlt lehető legsebe­sebben dugó szép hölgyünk épen zárt ruhaszekrényébe. Szívből örvendve a’ sikerült csínynek elégülten el­távozott ; mi alig történt, ’s már Willmers, kobzó vámos kémpillanatival, lépett neje szobájába. Nem ritkán tartott szerelemféltő vénünk alattomos házkutatást a’ nő szobájában. Czipék , ruhák ’s más dol­gok pontosan megvizsgáltattak, hogy lássa : váljon tá­volléte alatt, neje az utczára lépett­­. Most is elvéhez híven , alig fordított Albertina hátat, hihetlen gyorsa­sággal esett a’ szekrénynek ,’s s­ok rettentő végzet­ már első markolatra és azon shawl jutott kezibe, mit csak imént vásárlótt boltjában az ügyes hadi tiszt. Villámsujtott kint állt Willmers, midőn neje hűtlen­sége ’s Ön gyalázata vélt tanujelét kezeiben tartotta; ré­mitő dühhel rohanta’megrettent Albertinára, ki előtt ter­­mészetesen az egész esemény magyarázhatlan titok volt. Méreg ’s féltékenység megnémiták ugyan Willmerst né­hány pillanatra,mig végre őrjöngve rikácsolá : hab! gya­lázatos kaczér ! csak ezen bizonyítványa hi­ányzott még elvetemült lelkednek , de istenemre­ borzasztón fogok boszut állni. Tudja meg a’ világ az én ’s te gyalázatun­kat, e’ pillanatban elhagyod házamat ’s egy óráig sem lakói becsületes ember fedele alatt!44 Óriás erővel, magánkí­vül dühében ragadó meg a’ nőt ’s hurczolá ki szobáin keresztül, olly erővel csapván be az ajtókat,hogy az egész ház megrendült. — 6. Meglepetés. Sokáig tombolt még Willmers szobájában és egyre másra dörgő: „bár sohasem hagytam volna magamat elá­­muttatni, hogy Hymen zászlójához esküdjem! Valóban minden nő toborzóhoz hasonlít. Mindkettő enyh italt nyújt, hogy bennünket aztán rendre sorba állítván, az ékszert fejünkre tehesse. E’ közben Albertina eszméletlenül ért az utczára ’s mintegy gépelyileg egyik barátnéja lakja felé irányzólép­teit. A’megsértett nő haragját legfelsőbb pontra csigázó férje méltatlan bánásmódja. Könyező szemekkel panasz­­tá sorsát barátnéjának, azon szilárd határzat mellett , hogy a’ zsarnok házába soha többé nem lépend. De a’ milly vigasztalhatlan lett a’ szegény nő , ép olly elégült a’ kapitány, midőn Jean Albertina uj la­kát, hol vele háborítatlanul szólhatna ’s a’ tudósítást meghozó, miszerint a’két házastárs között végre vilá­gos szakadásra került a’ dolog; melly mellett azonban bölcsen mellőzte urának a’ tulajdonképi okot felfedezni, mivel tudta, miképen amaz eszközt sohasem helyeslené ha­bár egyetlen út lett volna is az czélja létesítésére. Remény és szerelem szárnyain röpült Tivadar ut­­czán fel, utczán le, mig az est közeledett, hogy észre­vétlenül vonulhasson Albertina mostani lakába. Épen szoba-szögletben ült a’ nő, hogy belépett, lant­tal kezében, és sértett keblű csalogánykint zokogó az égnek fájdalmát. A’kapitány már tekintete által megigézve, most olvadozó hangja hallatára eszméletlenül urülék lá­baihoz és a’ legédesb ’s hizelgő szókban rajzoló szerel­mét; mig a’nő e’sértő aj­ánlat miatt legkeserűbb ké­nyekben tört ki. Heves zokogás közt mondó végre: e’ pillanatban hagyja el ön e’ házat ’s ne üldözzön még tovább is mél­tatlan ajánlatival ! Nem ügyelve azonban a’ nő nyilatkozására Tiva­dar,újra a’ legforróbb esdeklésekkel könyörge ’s elragad­tatva mondá : „igenis, istenemre Albertina, önt birnom kell. Első pillanatban, hogy kegyed meglátám, úrnője vala szivemnek ; váljék el érdemetlen férjétől, köves­sen honomba, hol jobbomat felbonthatatlan szövetségre kegyednek nyujtandom ’s aztán éljen szerencsésen örök­re hű Hellfortja jobbján!44 Felszökkent e’ szavakra Al­bertina , kétkedve tekintett a’ szerelmes ábrándozóra , a’ nélkül, hogy egy szó lett volna hatalmában. Csak hoszszu szünet után kiálta : igazságos ég! lehetséges é ? Tiva­dar ! — Oh jöj hát karjaiba szerencsétlen nővérednek !44 Sóbálványkint álla Tivadar Albertina szavai hallatá­ra ; míg hoszszas ámulás után végre elbeszélék — a’ ti­zenkét év óta egymást nem látott testvérek, — sorsukat; de alig tudá meg a’ kapitány Albertina helyzetét és a’ shawllal történt jelenetet. Jean ravaszsága, melly által húga szerencsétlenségét olly rettentőn súlyosbító , igen is tisztán tűnt fel szemei előtt. Dúló vihar szárnyain rohant most Tivadar haza; hatalmas ököllel ragadá meg a’ rémült Jeant, vagylagos ígérete utolsó részét teljesítendő ; de alig érté ez meg a’ váratlan tudósítást ’s a’ dolog fekvé­sit, már a’ legközönyösb tekintettel válaszolt: „ugyan, ugyan­ az ég kedviért, ne gerjedjen föl olly annyira kapitány ur. — Ámbár jelenleg legjobb akaratomat is illy roszul viszonozza , de bizony jőni fog olly idő , mellyben eszélyességemnek legcsinosb­bókot adand.Derék tábornagynak minden lehető esetre készen kell lennie , hogy r­á n­e szedessék ’s mindjárt bebizonyítandom , miszerint elővigyázat nélkül én sem cselekedtem. Tudja meg azért uram! hogy Willmers nejét kevés nap múl­va, rajta elkövetett helytelenségiér, ezer köny közt térdhajtva kérendi bocsánatért ,’s diadalmi pompával vien­­di házához a’ féltékenységről örökre lemondván. — (Vége következik.) T­á­r­c­as­a. (E­g­y b­os­z­o­r­k­á­n­y-p­ö­r.) A’ zemplényi levéltár­ban (Acta Jurid. 390 köteg, 2d. szám alatt) egy szelet papír áll, majd szinte észrevétlenül a’ többi izmos társ kö­zött. És e’ szeletke papir „p­ö­r44 akar lenni , pör élet ’s halál fölött ’s „ollya4 halál fölött, mint millyen 1776 előtt mészárla bűnöst ’s ártatlant egyiránt. És e’ napok alig hogy mögöttünk fekszenek; véres emlékök mint sö­tét árny nyomaszt még napderűsebb jelenünk fölött is , vagy öszszezilált utóhangként viharoz felénk; ne hagy­juk kiporlani, intőjelekül a’ nemzedéknek, melly nyo­maikba hágdos. Minden jelen egy végtelen gyűrű, enyé­­szetes múlt ’s fellegsötét jövő közt ölelkező; nyessük el heraclesi szobrokként ,a’ humanitás­ elveinek várvonalá­­val. Azért emlékezzünk, és minden emlékezet egy ok .

Next