Társalkodó, 1847. január-október (16. évfolyam, 1-85. szám), Társalkodó, 1848. január-június (17. évfolyam, 1-25. szám)

1847-01-28 / 8. szám

33 gvott. Minő illatos bitesig élesítő­tt föl, hanti vala az? Valóban forrás volt, s a tiszta friss víz lábainál folyt. Lecsilapítván szóraját és tagjait lev­én,a nartra boldog álomba szenderült- Közelgő léptek zaja éb­resztő föl őt Egy ősz agg tántorgott előre egető szobát el­oltandó. Ismét ő vala karjait az agg teste korul foná s visszatartá. Amaz heves rángatózásokban erokodott s ví­zért könyörgött, csak egy csepp vízért, hogy éltét meg­tarthassa. De ő erősen táttá az aggot s kínjain legeltető szemeit ’s midőn élettelen feje keblére dőlt,lábával taszija el Midőn a’ láz elhagyá ’s öntudata visszatért, megtudá , hogy a’ szüle, ki őt börtönben hagyta volna meghalni — hagyta volna!—ki azokat, kik neki saját élténél sokkal drágábbak valának, meghagyta halni ínség ’s olly lelki kín°miatt, mit gyógyszer nem orvosolhat — halva találta­tott pehelyágyában. Teljes szándéka volt fiát koldusul hagy­ni, de saját erejében ’s egészségében bízván, halasztá vég­rendelet-tételét, míg késő volt, ’s most fogait csikorgathatta a’ más világon, azon gazdagság gondolatára, mellyet hanyag­sága neki hagyott. Erre ébredt ő föl ’s még többre is, hogy eszébe jusson a’ czél, miért élt ’s megemlékezzék, miként ellene neje apja — azon ember , ki őt börtönbe vettető, ’s ki midőn lyánya és unokája lábainál eshettek könyöreit, ki­­taszitá őket házából. Ah! mint átkozá az elgyöngülést, mi nem engedé fenn és munkásnak lennie boszúletve létesí­tésében. — Elvitelé magát vesztesége ’s nyomora helyéről egy csön­des lakba a’ tengerpartra — de nem olly reményben, hogy lelki nyugalmát ’s boldogságát visszaszerezze, mert mindkettő eltűnt örökre; hanem hogy kimerített erejét visszanyerje ’s kedvencztervéről elmélkedjék. ’S itt valami gonosz szellem jó alkalmat szolgáltatott neki első szörnyű boszujára. Nyári idő vala ’s bús gondolatiba merülve korán estve ki szokott menni magányos lakából ’s egy keskeny ösvényen állani a’ sziklák alatt egy vad és puszta helyre érvén, leülni leszakadt sziklatöredékekre, ’s arczát kezeibe rejtvén, órákig ott maradni — néha egész késő éjig, midőn a’ feje fölötti komor sziklák hosszú árnyai sűrű fekete sötétséget vesének minden tárgyra körűlé. Itt ült ő egy csöndes este szokott helyzetében, néha fölemelve fejét, hogy egy tengeri csüllő röptét szemlélje, vagy hogy szemével kisérje ama dicső bíbor ösvényt melly az óczeán közepén kezdődvén annak egész széléig látszott vezetni, hol a’ nap lenyugodott, midőn a’ hely mély csön­dét hangos segélykiáltás háborira figyelt, kétkedvén, ha jól hallott­a , midőn a’ kiáltás még hangosabban ismételtetétt, ’s ekkor felugorván, azon irányban siete, honnan a’ kiáltozás jőve. A’ körülményekből egyszerre által lehete látni a’ tényt; némelly szétszórt ruhák hevertek a’ parton; egy emberi fő vala épen látható a’ habok fölött, a’parttól kevés távolság­ra ’s egy agg kezeit törvén kínjában ide ’s tova futkosott, segélyért kiáltozva. A’ felgyógyult, kinek ereje most már elég­gé helyreállott, leveté kabátját ’s a’ tenger felé futott olly czélból, hogy berohanjon ’s a’ fuldoklót partra hozza. ..Siessen ide, uram, az Istenért; segítsen, segítsen, u­­ram, az ég szerelméért. Ő gyermekem, uram, egyetlen gyer­mekem,a mondá az agg magán kívül, a’ mint feléje ment. „Egyetlen gyermekem ő, uram, ’s apja szemei előtt hal meg.“ — Az első szóra, mit az agg kimonda, megállott az ide­gen útjában és karjait öszszetevén, mozdulatlan maradt. „Nagy Isten !“ kiáltott az agg megrettenve — „Hey­­ling!“ Az idegen mosolygott és hallgatott. „Heyling!“ szólt az agg vadul — „Gyermekem • Heyling, kedves gyermekem, nézze, nézze,“’s alig lelkendezve a’sze­rencsétlen apa azon helyre mutatott, hol az ifjú halállal küzde. „Hallja !“ szólt az agg — „még egyszer kiált. Még él, Heyling, szabadítsa meg, szabadítsa meg!“ Az idegen ismét mosolygott ’s mozdulatlan maradt mint egy szobor. „Megsértettem önt,“ kiáltott az agg térdre hullva ’s kezeit össze kulcsolva, — „boszúlja meg magát, vegye el mindenemet, életemet, vessen vizbe lábaimnál, ’s ha emberi természet engedi, meg fogok halni, a’ nélkül hogy kezemet vagy lábamat megmozditnám. Tegye, Heyling, tegye, tartsa meg gyermekemet; ő olly ifjú, Heyling, olly ifjú a halálra.“ „Figyeljen ön,“ mondá a­z idegen, hevesen megragad­ván az agg karját — „nekem élet kell életért, ’s itt van egy. Gyermekem apja szemei előtt halt meg sokkal kínosabb ’s nyomorubb halállal, mint miilyennel ama tékozló ifjú épen most küzd. Ön kinevette akkor szenvedésinket, leánya sze­mében nevette ki, kinek arczán már akkor látszottak a’ halál előjelei. Mit gondol most azokról? Nézzen oda, nézzen oda.“ A mint beszélő az idegen, a tengerre mutatott. Egy gyönge sikoltás halt annak felületén; a haldokló végső he­ves erőködése néhány perczig megzavará a’ zajgó habokat; ’s a’ helyet, hova szállott le kora sírjába, nem lehete meg­különböztetni a’ környező víztől. Három év múlt el, ezen eset óta, midőn egy úri em­ber leszáll a kocsijáról egy londoni ügyvéd ajtajánál, ki akkor közönségesen úgy volt ismeretes, mint hivatalos ügyködé­seiben nem igen gyöngéd lelkiismeretü ember, ’s magán­­beszélgetést kért fontos ügyben. Bár láthatólag még ifjú kora nem virágzók el, arcza halavány, sovány és levert vala; ’s különös éles látás nélkül is egy tekintetre észre lehete ven­ni , mikint nyavalya és szenvedés többet tettek külseje elvál­­toztatására, mint csupán az idő keze tehette volna egész él­ténél kétszerre hosszabb időköz alatt is. „Arra kérném önt, hogy valami törvényes ügyet vállal­na el mellettem,“ mondá az idegen. Az ügyvéd tisztelettel meghajlott ’s egy vastag iratcso­móra tekinte, mit az idegen kezében tarta. Vendége észre­­vévé a’ tekintetet ’s folytatá: „Ez nem minden napi ügy,“ úgymond. ,,’s ezen iratok csak sok fáradság ’s nagy költséggel jutottak kezeimhez.“ Az ügyvéd még nyugtalanabb tekintetet vetett az irat­csomóra, ’s vendége leoldván az összekötő madzagot, nagy számú kötelezvényt tüntetett elő, más okiratok másaival. „Ezen iratokra,­ mondá a’védencz , „azon ember, ki­nek neve van alájok írva, a’ mint ön látni fogja, nagy pénz­összegeket vett föl, év óta. Hallgatólagos megegyezés volt közte ’s azok közt, kiknek kezeibe adattak eredetileg ezen kötelezvények ’s kiktől lassankint megvásárlottam az egészet névszerinti értéküknél háromszor ’s négyszer nagyobb áron — a’ fölött, hogy ezen kölcsönök időszakonkint meghosszabbít­­tassanak, egy meghatározott időpont elteléseig. Illy egyez­ség sehol sincs kitéve. Ő mostan sok veszteséget szenvedett ’s ha ezen adósságok egyszerre követeltetnek tőle, ő tönkre leend téve.“ „Az egész összeg néhány ezer font mondá az ügyvéd, az iratokra tekintve. „Úgy van,“ szólt a’ védencz. „Mit tegyünk?“ kérdé az ügyvéd. „Mit!“ válaszoló a’ védencz rögtön hévvel. ,,A’ törvény minden lehető műszereit használni, minden cselt, mit el­­mésség kigondolhat ’s gazság létesíthet; szabados és tilos eszközöket; a’törvény nyilványos elnyomatását, segittetve an­nak legelmésebb ravaszságitól. Szeretném, ha kínos lassú ha­lállal halna meg. Tegye ön őt tönkre, vegye és foglalja el javait ’s földeit, űzze ki házából, ’s vonczoltassa elő mint koldust agg korában,hogy közbörtönben haljon meg.“ Vég.köv. Szerkeszti: H­e­­­m­e­c­z­y M. — Nyomatik: Trattner­ Károlyi betűivel.

Next