Bán D. András et al.: Integrációs törekvések Közép- és Kelet-Európában a 19-20. században (Budapest, 1997)
Bán D. András: Föderációs és konföderációs tervek
ellenez minden föderációt vagy együttműködést, akárcsak két szomszéd között, ugyanúgy és ugyanazon okból, mint Hitler, mert akadályozná az orosz terjeszkedést. A cseh-lengyel szövetség ellen is óvást emelt, mire Benes nyomban vissza is táncolt. Figyelemmel Sztálinra, a közép-dunai kérdéseket most itt nem bolygatják és Ottó iget, kit Roosevelt nagyra értékel, ez idő szerint szintén jégre tették.”23 Eckhardt nagyjából jól mérte föl az álláspontokat, töredékesen közölt leveléből azonban ennél többet vagy lényegesebbet nem tudunk meg a létrehozandó kelet-közép-európai államszövetségek jövőjéről. (Érdekes lenne külön tanulmányban annak a vizsgálata is, hogy vajon Eckhardt és Ottó főherceg amerikai tevékenysége mennyire volt összehangolva, kapcsolataik, összeköttetéseik mennyire voltak kiterjedtek és mennyiben „fedték le” egymást.) Rajtuk kívül több emigráns kelet-európai is sűrűn cikkezett a föderációs, konföderációs tervekről. 1942-ben a londoni Ruch Zachodnie-Slowianskiban jelent meg az egykori komitácsi vezér Kosta Todorov cikke, aki abban az évben telepedett le Kanadában.24 Todorov csupán Jugoszláviát, Bulgáriát, Görögországot és Albániát tekintette szorosan véve balkáni országnak, feltételesen hozzájuk sorolta Törökországot és Romániát. Noha tudomásul vette az 1942 januári görög-jugoszláv megállapodást a Balkán Unióról, úgy vélekedett, hogy a „jugoszláv-bolgár egyesülés” tendenciája annyira nyilvánvaló, hogy a balkáni közösség központja Jugoszlávia és Bulgária lesz a háború után. Romániának - csatlakozzon akár a majdani lengyel-csehszlovák, akár a balkáni konföderációhoz - az összekötő kapocs szerepét szánta Közép-Európa és a Balkán között, hiszen „sok román közép-európainak tekinti magát.” Ausztriát szívesebben látta volna egy osztrák-bajor-Rajna-vidéki föderációban, Magyarországról írva pedig azt a különösen londoni cseh és szlovák politikai körökben hangoztatott érvelést ismételte meg, hogy mielőtt bármilyen államszövetséghez csatlakozik, „el kell pusztítani ott a feudális rendszert, a korrupt és megalomán magyar arisztokráciát.” A Szovjetunióról szólva véleménye egybecsengett Benesével, hiszen bármiféle, az oroszok ellen irányuló szövetkezést elfogadhatatlannak ítélt. Bulgária és a Szovjetunió szoros együttműködése minden nemzet érdekében áll, írta, az orosz agresszív szándékokról szóló aggályokat pedig azzal hárította el, hogy a Szovjetuniónak nincsen szüksége új területekre és csupán azokat az államokat veszélyezteti, amelyek ellene törnek. A közép-európai és a balkáni konföderáció legfontosabb feladatát abban összegezte, hogy állandó nyomás alatt kell tartaniuk Németországot és Olaszországot. Todorov cikke híján volt minden politikai éleslátásnak, propagandisztikus kitételei helyenként Benes szólamaival rokonították. Más álláspontot vallott az Ethnikos Rerux szerkesztője, a görög agrárpárt megalapítója, Basil Vlavianos.2. A Balkán-föderációt nem korlátozta a délszlávokra, hiszen szerinte ezzel csak a balkáni népek megosztása következne be. A Balkán Unió szükséges előfeltételéül szabta a „faji egyensúlyt”, azaz a görögök, az albánok, a románok, a magyarok és a törökök bevonását a szövetségbe, hiszen ők képezhetik a szlávok ellensúlyát. Jászi Oszkár 1942-ben a New York-i Magyar Fórumban három részből álló cikksorozatot írt a konföderációs eszme 20. századi történetéről. A kelet-európai államszövetség helyét ezúttal tágabb, európai keretekben kereste. 1945 áprilisában ismét fölvetette Kelet-Közép-Európa föderalizálásának gondolatát. A gazdaságilag újjáépítendő föderációs államalakulat és a nemzetiségi kérdés összefüggéseit vizsgálta egyik cikkében.26 Abból indult ki, hogy a tér