Heti Új Szó, 2005. október-december (10. évfolyam, 40-52. szám)

2005-10-14 / 41. szám

HETI ÚJ SZÓ Madárinfluenza-vírus okozhatta a spanyolnáthát A Távol-Keletről három hullámban érkező spanyolnátha járvány becslések szerint a Föld akkori lakosságának felét, összesen egymilliárd embert fertőzött meg, több áldozatot szedett, mint a történelem bármely járványa, beleértve a középkor pestisjárványait, valamint az I. Világháborút. A betegség hasonló tünetekkel kez­dődött, mint az influenza: magas láz és izomfájdalom lépett fel, majd a tüdőgyul­ladáséhoz hasonló tünetek kínozták a betegeket, akik közül sokakat a saját tüdejéből felköhögött váladék fojtott meg. Világszerte több kutatócsoport régóta fáradozik azon, hogy felfedje a spanyol­nátha kórokozójának hatásmechanizmusát. Brit kutatók felvetették, hogy a spa­nyolnáthát okozó vírus vélhetően madarakról terjedt át az emberre. A brit kutató­­csoport akkor az 1918/19-es influenzavírus felszíni fehérjéjét, ún. hemagglutininját tanulmányozva azt találta, hogy annak csak csekély változáson kellett átmennie ahhoz, hogy emberi sejtekhez is hozzátapadhasson, s ez a mutáció vezethetett az évszázad legsúlyosabb influenza-járványához. A Terrence Tumpey vezette kutatócsoport (CDC) a napokban jelentette be, hogy sikerült meghatároznia az 1918-19-ben pusztító vírus génjeit felépítő molekulák sorrendjét (szekvenciáját), majd rekonstruálta magát a kórokozót. Eredményeik alapján a napjainkban hírhedtté vált madárinfluenza és a 87 évvel ezelőtti vírustörzs genetikai felépítése számos hasonlóságot mutat. A rekonstruált vírusnál tíz olyan mutációt fedeztek fel a kutatók, amely a kórokozót megkülönbözteti más madárinfluenza-vírusoktól. E mutációk jelenléte az emberi szervezethez történő alkalmazkodás folyamatára utal, vélik a kutatók, vagyis a spanyolnátha kórokozója feltehetően madarakban fejlődött ki, majd idővel ké­pessé vált arra, hogy az emberben is megéljen. A jelenlegi vizsgálatok arra is rámu­tattak, hogy a pusztító hatásért felelős gének egy része már a mostani madárin­fluenzát okozó H5N1 vírusban is megtalálható. Utóbbi annak kockázatát jelzi, hogy napjaink madárinfluenza-vírusa az 1918/19-es spanyolnátha kórokozójához hason­lóan gyors és vészjósló módon terjedhet majd át az emberekre. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) tájékoztatója szerint, a Délkelet- Ázsiában 2003 decemberében kezdődött, napjainkban már Kazahsztánt is elérő madárinfluenza-járványban az emberi megbetegedések halálozási aránya igen magas volt, azonban a madárinfluenza vírus emberről emberre terjedő változatát eddig még nem igazolták. A spanyolnátha vírusának pontos megismerése lehetőséget nyújt arra, hogy az újonnan felbukkanó madárinfluenza-vírustörzs esetén a két kórokozót összevessék. Ha az új vírus szerkezete nagymértékben hasonlít a spanyolnátháéra, akkor tudható, hogy az az emberre is veszélyes lehet, s ezért a szokásosnál szigorúbb megfi­gyelésre van szükség. A kutatás jelentősége továbbá, hogy olyan új információkkal­­is szolgál, melyek felhasználhatók a világjárvány kiváltására alkalmas influenza­­vírusok elleni gyógyszerek és oltóanyagok kifejlesztésére. (origo) Tömeges elterjedése és magas halálozási aránya ellenére az influenza veszélyességére csak az 1918-19-es, világviszonylatban 40 millió ember halálát okozó spanyolnátha-hullám után fi­gyeltek fel. Amerikai kutatók legújabb bejelentése szerint a mostani madárinfluenza és a múlt század elején tomboló vírustörzs genetikai felépítése számos hasonlóságot mutat. 2005. október 14., péntek 12 és 1 Szerkeszti: Pataki Zoltán “Tengeri szörnyet” fényképeztek japán kutatók Földünk egyik legnagyobb gerinctelen állatának lé­tezéséről eddig csak partra vetett tetemekből, illetve mélytengeri ragadozók gyomrából előkerült ma­radványokból tudtunk. Japán kutatóknak először sikerült felvételt készíteniük egy élő példányról. A japán tengerbiológusok, a szigetország déli ré­szénél, az Ogaszavara-szigetekhez közel készítették a felvételeket, amikor egy óriás tintahal rákapott a neki szánt csalira. A felszín alatt közel egy kilométer mély­ségben készült képeken jól látszik, amint a 8 méter hosszú monstrum többször rátámad a neki szánt csalik­ra. Az állat négy órán át küzdött a horgokkal, igye­kezett megszerezni magának a zsákmányt, s eközben egyik tapogatókarja beleakadt a horogsorba. Az óriás tintahal végül tovaúszott, egy 5,5 méter hosszú kart hagyva maga után. “A leszakadt végtag még akkor is mozgott, amikor a fedélzetre emeltük. Hozzátapadt a hajópadlóhoz, a kezünkhöz, bár enyhébben, de a tapadókorongok még mindig képesek voltak erőt kifejteni” - mondja Kubo­­dera és Mori, akik felfedezésükről a Proceedings of the Royal Society B hasábjain számoltak be. Az óriás tintahalak (Architeuthis dux) hatalmas ter­metükkel­­ egy felnőtt példány testhossza elérheti a 18 métert, tömege az egy tonnát -, valamint a róluk szóló tengerészlegendákkal váltak ismertté. A mítoszt tovább színezi, hogy bár több száz partra vetett tetemet jegyez­tek már föl, a faj életmódjáról, élőhelyéről igen keveset tudunk. A most elkészült felvételekből kiderült, hogy az állat több méterre kinyúló karjaival keményebb ragadozó, mint azt korábban vélték.­­ . .

Next