Heti Új Szó, 2005. október-december (10. évfolyam, 40-52. szám)
2005-10-14 / 41. szám
HETI ÚJ SZÓ Madárinfluenza-vírus okozhatta a spanyolnáthát A Távol-Keletről három hullámban érkező spanyolnátha járvány becslések szerint a Föld akkori lakosságának felét, összesen egymilliárd embert fertőzött meg, több áldozatot szedett, mint a történelem bármely járványa, beleértve a középkor pestisjárványait, valamint az I. Világháborút. A betegség hasonló tünetekkel kezdődött, mint az influenza: magas láz és izomfájdalom lépett fel, majd a tüdőgyulladáséhoz hasonló tünetek kínozták a betegeket, akik közül sokakat a saját tüdejéből felköhögött váladék fojtott meg. Világszerte több kutatócsoport régóta fáradozik azon, hogy felfedje a spanyolnátha kórokozójának hatásmechanizmusát. Brit kutatók felvetették, hogy a spanyolnáthát okozó vírus vélhetően madarakról terjedt át az emberre. A brit kutatócsoport akkor az 1918/19-es influenzavírus felszíni fehérjéjét, ún. hemagglutininját tanulmányozva azt találta, hogy annak csak csekély változáson kellett átmennie ahhoz, hogy emberi sejtekhez is hozzátapadhasson, s ez a mutáció vezethetett az évszázad legsúlyosabb influenza-járványához. A Terrence Tumpey vezette kutatócsoport (CDC) a napokban jelentette be, hogy sikerült meghatároznia az 1918-19-ben pusztító vírus génjeit felépítő molekulák sorrendjét (szekvenciáját), majd rekonstruálta magát a kórokozót. Eredményeik alapján a napjainkban hírhedtté vált madárinfluenza és a 87 évvel ezelőtti vírustörzs genetikai felépítése számos hasonlóságot mutat. A rekonstruált vírusnál tíz olyan mutációt fedeztek fel a kutatók, amely a kórokozót megkülönbözteti más madárinfluenza-vírusoktól. E mutációk jelenléte az emberi szervezethez történő alkalmazkodás folyamatára utal, vélik a kutatók, vagyis a spanyolnátha kórokozója feltehetően madarakban fejlődött ki, majd idővel képessé vált arra, hogy az emberben is megéljen. A jelenlegi vizsgálatok arra is rámutattak, hogy a pusztító hatásért felelős gének egy része már a mostani madárinfluenzát okozó H5N1 vírusban is megtalálható. Utóbbi annak kockázatát jelzi, hogy napjaink madárinfluenza-vírusa az 1918/19-es spanyolnátha kórokozójához hasonlóan gyors és vészjósló módon terjedhet majd át az emberekre. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) tájékoztatója szerint, a Délkelet- Ázsiában 2003 decemberében kezdődött, napjainkban már Kazahsztánt is elérő madárinfluenza-járványban az emberi megbetegedések halálozási aránya igen magas volt, azonban a madárinfluenza vírus emberről emberre terjedő változatát eddig még nem igazolták. A spanyolnátha vírusának pontos megismerése lehetőséget nyújt arra, hogy az újonnan felbukkanó madárinfluenza-vírustörzs esetén a két kórokozót összevessék. Ha az új vírus szerkezete nagymértékben hasonlít a spanyolnátháéra, akkor tudható, hogy az az emberre is veszélyes lehet, s ezért a szokásosnál szigorúbb megfigyelésre van szükség. A kutatás jelentősége továbbá, hogy olyan új információkkalis szolgál, melyek felhasználhatók a világjárvány kiváltására alkalmas influenzavírusok elleni gyógyszerek és oltóanyagok kifejlesztésére. (origo) Tömeges elterjedése és magas halálozási aránya ellenére az influenza veszélyességére csak az 1918-19-es, világviszonylatban 40 millió ember halálát okozó spanyolnátha-hullám után figyeltek fel. Amerikai kutatók legújabb bejelentése szerint a mostani madárinfluenza és a múlt század elején tomboló vírustörzs genetikai felépítése számos hasonlóságot mutat. 2005. október 14., péntek 12 és 1 Szerkeszti: Pataki Zoltán “Tengeri szörnyet” fényképeztek japán kutatók Földünk egyik legnagyobb gerinctelen állatának létezéséről eddig csak partra vetett tetemekből, illetve mélytengeri ragadozók gyomrából előkerült maradványokból tudtunk. Japán kutatóknak először sikerült felvételt készíteniük egy élő példányról. A japán tengerbiológusok, a szigetország déli részénél, az Ogaszavara-szigetekhez közel készítették a felvételeket, amikor egy óriás tintahal rákapott a neki szánt csalira. A felszín alatt közel egy kilométer mélységben készült képeken jól látszik, amint a 8 méter hosszú monstrum többször rátámad a neki szánt csalikra. Az állat négy órán át küzdött a horgokkal, igyekezett megszerezni magának a zsákmányt, s eközben egyik tapogatókarja beleakadt a horogsorba. Az óriás tintahal végül tovaúszott, egy 5,5 méter hosszú kart hagyva maga után. “A leszakadt végtag még akkor is mozgott, amikor a fedélzetre emeltük. Hozzátapadt a hajópadlóhoz, a kezünkhöz, bár enyhébben, de a tapadókorongok még mindig képesek voltak erőt kifejteni” - mondja Kubodera és Mori, akik felfedezésükről a Proceedings of the Royal Society B hasábjain számoltak be. Az óriás tintahalak (Architeuthis dux) hatalmas termetükkel egy felnőtt példány testhossza elérheti a 18 métert, tömege az egy tonnát -, valamint a róluk szóló tengerészlegendákkal váltak ismertté. A mítoszt tovább színezi, hogy bár több száz partra vetett tetemet jegyeztek már föl, a faj életmódjáról, élőhelyéről igen keveset tudunk. A most elkészült felvételekből kiderült, hogy az állat több méterre kinyúló karjaival keményebb ragadozó, mint azt korábban vélték. . .