Temesvári Hirlap, 1924. február (22. évfolyam, 24-46. szám)

1924-02-01 / 24. szám

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Temesvár-Belváros, Pa Libertăţii (Zene 5harceg-tér)4. Telefonszám 14—12 Sürgönyeim: Hirlap Timişoara Az előfizeti» i» R«miniat»a egész évre 900 lei, félévre ISO lei, havonta 75 lal; helyben tushoz, vidékre posti». A» hmeea fcöl&kü álborokba hava 80 M, negyedévre 270 lei, mely kallSlA valirtéban fizethető külföldi folyder podiónka. A Temesvári Hírlap szerkesztősége a fájdalomtól megtörten jelenti, hogy Pogány Mihály úr a Temesvári Hírlap felelős szerkesztője munkás és értékes életének negyvenhetedik évében örökre távozott közülünk. Fenkölt emléke adjon nekünk erőt, hogy munkánkat az ő szellemében folytassuk. Temesvár, 1924. évi január 31-én. A Temesvári Hírlap Pogány Mihály. Huszonkét esztendeje fénylik ez a név a Temesvári Hírlap élén. Huszonkét esztendeje, hogy ennek a névnek a viselője szerkesztette és irányította ezt a lapot. Huszonkét év, majdnem egy negyedszázad, hogy a Temesvári Hírlap kajlantotta zászlaját, amelyen ez a jelszó állott: a magyarságért! Ezt a zászlót ezzel a jelszóval Pogány Mihály tartotta a kezében, magasra emelte és mindig becsületben tartotta s becsületet szerzett részére mások előtt is. Pogány Mihály rányomta a maga egyéniségének bélyegét a Temesvári Hírlapra. Az ő egyénisége pedig lángoló szeretet volt minden iránt, ami nemes, tiszta és igazságos. Nem volt túlzó soviniszta, de igaz magyar volt. Magyar volt a lelke és magyar volt a szíve. A magyar fajért dolgozott, a magyar kultúráért és a magyar nép érdekeiért, jogaiért vívott harcokat. De soha nem jutott eszébe, hogy ennek a küzdelemnek közepette mások jogát és mások szent érdekeit megbántsa, megsértse. Ember volt a szó legszebb és legnemesebb értelmében, ember, aki minden derék és tisztességes embert a keblére ölel és mindenkinek jót és boldogulást kiván. Ennek az embervoltának keretében harcolt és küzdött a magyarságért. Mikor ránkszakadt a népeket gyilkoló világháború, hányszor, hányszor jajdult fel fájdalmasan a szava, hányszor írta meg ezeken a hasábokon: emberek, ne öljétek egymást, legyetek testvérek, szeressétek egymást, hiszen valamennyieknek egyformán joga van az életre és az érvényesülésre! Sirt a szíve, valahányszor tömeghalálokról hozott hírt a háborús jelentés. Mikor, aztán a háború végén bekövetkezett az összeomlás, megdőlt az ezeréves Magyarország és az erdélyi és bánáti magyarság új hazát kapott, akkor sem esett kétségbe, akkor sem csüggesztette le fejét. Az Isten bölcs rendelésébe való megnyugvással férfiasan törődött bele az uj sorsba s annál inkább fáradozott a magyarságért, azért a magyarságért, amely az uj hazában nemzeti kisebbség lett és amelynek nyelve, kultúrája nem egyszer veszélyben forgott. Lojálisan, de férfiasan hangoztatta szavait a magyarság érdekében és fellépésével elismerést s becsülést szerzett magának Minekünk, akik hosszú esztendőkön keresztül nap-nap után együtt szánt ugattak vele ennek a lapnak a hasábjait, pótolhatatlan veszteséget jelent a halállal, úgy érezzük magunkat, mint az éjszakai vándor, akinek mécsese hirtelen kialudt s nem látja maga előtt az utat. De ez csak egy pillanatra tart nálunk. Felemeljük szemünket az ég felé s ott látjuk magunk előtt puritán, fenkölt szellemét csillag alakjában, legalább úgy érezzük, hogy látjuk. Az ő lelke, az ő szelleme legyen a mi vezetőnk ezentúl is. Abban az irányban akarunk haladni a jövőben is, amelyet ő jelölt ki. Azt a zászlót, amelyet ő lobogtatott, akarjuk magunk előtt vinni ezentúl is. Pogány Mihály emlékében akarunk a jövőben is dolgozni: a magyarságért! Kubán Endre. I Meghalt Pogány Mihály. Nem! Nem igaz!, T És ezerszeres hazugság, hogy mégis igaz. Itt vagy most is közöttünk a szerkesztőségben, itt jársz fel-alá viruló egészségben, telve duzzadó erővel, reményekkel és tervekkel. Fülünkben cseng érces hangód, muzsikál jóízű kacagásod, mellyel együtt nevetünk legújabb tréfádon. Ugye, ez is csak tréfa? Rossz tréfa, életed utolsó és legrosszabb, könny facsaró, a kezet ökölbe szorító tréfája. Gonosz tréfája a sorsnak, hazugság, hazugság... Nem értünk, Miska! Miért tagadtad meg a létet? Te? Te, aki senkinek semmi kérését nem tudtad megtagadni? Vagy csak másokkal szemben voltál adakozó? Magadtól még ezt is megtagadtad? A létet? A pótolhatatlant? A visszavonhatatlant? Hazugság, hazugság . . . Kedves Miska! Ne haragudj, nem tudunk Neked hinni. Ökölbe szoruló kezünk, könnyeink patakzó árja, mind, mind csak kínzón fájó lidércnyomás következménye. Nem igaz! Nem lehet igaz! Tagadd meg most, tagadd meg ez egyszer őszinteségedet, fojtsd el szómondásodat csak ez egyszer és hazudj. Hazudd azt, hogy nem igaz, amit néma ajkaid kínzón kiáltanak felénk. Hazugság, hazugság . . • Húsz esztendőt meghaladó ideig mocsoktalan tisztaságban vitted és lobogtattad a Temesvári Hírlap lobogóját. Gyermeked volt ez, melyet féltő gonddal neveltél, gondoztál és saját életerőddel neveltél nagyra. Lelked egy darabja volt, nemes lelked egy nemes foszlánya, melyet itt hagytál ránk gyászos Örökségül, hogy az Általad beleültetett szellem vezéreljen. A békés, a heves csatákban is megértő, mindig az igazságtól átitatott, minden akadályokon győzedelmeskedni tudó, mert akaró, nagy szellemed. . Nem tudunk, nem akarunk búcsúzni Tőled. A hosszú esztendők minden örömében és bánatában egybeforrott barátságunk nem szakadhat meg. Hűséges hű barátunk voltál, szeretetreméltó társunk, türelmes, jó tanítómesterünk voltál. A sok közös munkát, a sok örömet, a sok kedves órát, az örökkévalóság orsóján lepergő sok szép napot, a sok közös küzdelmet, a köz érdekében folytatott sok önzetlen harcot és mindent, mindent, amit ez a múlt ezernyi emlékével egymásra rétegezett lelkünkben csak úgy itthagytál ? Te, a merész, a bátor, sokszor vakmerő, a titokzatos jövő sejtelmes mellében rejlő események elől kitértél? Te, aki annyi nemes küzdelemiben tudtál erős hittel, az igazság diadalába vetett bizalommal győzedelmeskedni, engedted a zászlót kicsavarni kezedből? Hazugság,hazugság ... Kedves Miska! Ne hairagudj, de ez egyszer — először — nem tudunk Neked hinni. Nem. Nem igaz. Nem igaz és ezerszeres hazugság, hogy nem jösz többé közénk. Nem hisszük, nem tudjuk hinni. Itt vagsz és itt maradsz velünk, közöttünk . . .