Temesvári Hirlap, 1925. május (23. évfolyam, 98-121. szám)

1925-05-01 / 98. szám

A nemzetközi megértés marad Németország­ külpolitikája írlms al­j­á­t t­u­d­ó­s­í­t­­ó­n­k­t­ó­l.) Párisiból jelentik,­­hogy a nagykövetek tanácsát öszszehívták." Az intézkedés­ cél­ja a H­i­n­d­e­n­b­u­r­g megválasztásával bekövetkezett helyzetet megvizsgál­ni. A nagykövetek tanácsa azonban kényte­len volt tárgyalásait m­egsz­akí­tani, mert kiderült, hogy egyik nagykövetnek sincs kormányától megfelelő utasítása arra nézve, hogy egyes kérdésekben mi­lyen álláspontot foglaljon el. A nagy­követek tanácsát ennek következtében bizonytalan időre elnapolták. A berlini Vosisischie Zeitung vezér­cikkben az­t írjja, hogy Uhurmpung kül­politikája, a biztonsági szerződési tár­gyalások folytatása és a nemzetközi megértés mellett szól. A megszállott területek kiürítését követeli Németország (St­­a­j­á­t tudósítónk­tó­l) Berlinből jelentik, hogy a német keres­kedelmi és ipari érdekeltségek nagygyű­lésein Tim I­li­er miniszterelnök nagy be­szédet tart­ott a birodalom gazdasági helyzetéről. Megál­lapította, hogy a né­met valuta alapja biztosítva van. A bi­rodalmi bank rendelkezik azokkal az eszközökkel, amelyek a márka értékének megszil­árdítására alkalmasak. A kiürítés és a biztonság kérdéséről szólva kijelentette, hogy a népek mind­inkább érzik szükségességét, hogy a legfontosabb kérdésekben Európára ne­hezedő bizonytalanság megszűnjön. A kiürítendő területek további megszállá­sát, fentartották anélkül, hogy ezt meg­okolták volna. Tarthatatlan dolog egy országra nézve, hogy állítólagos szerző­dési mulasztásokért megtorlásokat al­kalmazzanak anélkül, hogy igazát be­bizonyíthatná. Németország elvárja, hogy a szövetségesek véget vessenek ezen állapotoknak. A kiürítés nemcsak rrémiei érdek, hanem európai is. A né­met kormány minden erejével azon van, hogy az európai problémák megoldásá­ban közreműködjék. A német biroda­lom lefegyverzett állapotában joggal követelheti, hogy a támadások ellen biz­tonságot nyújtsanak részére, mert min­den valamirevaló szakértő tudja, hogy háború viselésére képtelen. A német ál­lapot olyan válságos, hogy a német „szándékhoz " nem fér kétség. Ha a szö­vetségesek a biztonságot kiürítéssel kapcsolják össze, a megoldást gyorsít­hatják és az általános megegyezést elő­­segí­thetik. a XI.II. évfolyam, II. szám 1 A föld alatt is üldözik Bulgáriában a (S­a­j­á­t tudósítónktó­l.) A bulgáriai eseményeikkel kapcsolato­san a jugoszláv lapok érdekes tényre mutatnak rá: a diplomáciai kar egyetlen tagja sem sebesült meg a robbanásnál. Ezt többféleképp magyarázzák. Egyik verzió szerint a diplomáciai kart nem bocsátották be a székesegyházba,­­­­amit egyes belgrádi lapok pozitívumként írnak meg, — az összes diplomaták hi­vatalos meghívókat kaptak, amelyen azonban az istentisztelet ideje későbbre volt jelezve, mint ahogy az­t megtartot­ták. A kommunisták üldözése országszerte folyik tovább. Grana­­e is ah­og agrárkom­mun­ist­a vezért Szó­fiai mellett egy tanyán felkutatták. Ami­kor ellenállást fejtett ki, lelőtték. Egy pincében a rendőrség nagyobb mennyi­ségű muníciót talált. A házban lakó há­rom oroszt letartóztatták. A rendőrség­­Szófiában egy paraszti ve­zér házában — s az illető nevét nyilvános­ságra nem hozzák, — felfedezte­,­­ hogy ott több kommunista rejtőzködik. A rendőrség és katonaság éjszaka behatolt a h­ázba, ahol a kommunisták revolve­rekkel és bombákkal fogadták őket. Hét komm­unistána­k­ sikerült megszök­nie, üldözőik a Cadarska Rijeka melletti erdőben találtak rájuk. Innen a kom­munisták a kommunistákat csatornába menekültek, ahonnan a katonaság Lazarov gene­rális vezetésével csak nehéz, K­ane után tudta őket foglyull ejteni.­A harcokban három rendőr, négy csendőr és három kommunista esett el. A székesegyházban történt merénylet ügyében­­a főtárgyalást május elsejére tűzték ki. Minthogy azonban a­ nyomo­zás nem­ fejeződött be, a hadbíróság kénytelen volt a­­tárgyalást elnapolni. A per iránt óriási érdeklődés nyilvánul meg. il Bu­karestből jelentik. Az Aurorómiai számla érdekes kommünikét közöl. Ebben a bolgár emigráns politikusok megcáfol­ják azt a hírt, amelyet néhány külföldi lap közölt, s amely szerint a volt S­ta­­i­­b­is­­­i­m­s­z­k­y kormány két emigráció­ban élő tagját,­­S­t­o­j­a­n­o­v­o­t és A­t­a­­n­a­s­o­v­o­t kizárták a pártból. A kom­müniké a következő érdekes mondattal végződik: „A két volt, minisztert a jugo­szláv és csehszloák kormányok elismer­ték, mint a bolgár parasztpárt és e­mi­­grá­ció külföldi vezetőit.“ Bukaresti tudósítónk távirat­ozza: A román kormány jegyzéket kapott a bol­gár kormánytól, amelyben­­ mindazok­nak az egyéneknek a kiadását kéri, aki­ket a bulgáriai hatóságok különböző cí­meiken köröznek. A jegyzékben az áll, hogy ezeket a­ román hatóságok tartóz­tassák le és toloncolják ki Bulgáriába. yrmnmnrm rwryyvYvwvvTVTTf'fvimvTVTVTTvvTVTvvrTvv’mv<mwTTT Szobalányok iránt érdeklődött a tömeggyilkossággal vádolt Reinitz (s S­a­j­á­t t­u­d­­ó silón­ki t­ó 1.) Harmadik napja folyik a Reinitz-per tárgyalása, még minidig izgatottság és érdeklődési közepette. Ennek a napnak első tanúja K­auf­man­n Endre, aki azonban nem ismeri fel határozottan Reinitzet. Mi­uresan Gusztáv felső­bányai rendőrkapitány fedezte­­fel Grosz holttestét, amely mellett egy R. K. jel­zésű gallért találtak. A tanút szembesí­tik Reinitzzel,­­aki elmondja, hogy a ka­pitány naponként véresre verte­ őt, hogy kipréselje a vallomást. Nos — kérdezi az elnök — és kipréselte­­, Nem — feleli ha­tározottan Reinitz. W­e­i­s­z­t S­ámuel felsőbányai vendég­lős vendéglőjében látta Reini­tzet egy bo­­rotváltképű emberrel. Reinitz ekkor Si­dh­w­a­r­tz­nak mondta, magát. Reinitz ezt tagadja és azt állítja,, hogy társa volt Sidhiwarzi, akit aszótai sohasem látott. H­a­d­­a­d­i La­josi felsőbányai vasutas 1028 augusztus első felében látta Reinitzet az állomáson. Kann Dezső, a nagybányai­ István-szálló főpin­cére előadja, hogy Reinitz ott lakott a szállóban, nőtlen em­­bernek mondta magát és kérdezte, van­nak-e szép szobalányok a szállodában? Nagy Endre dr. nagybányai rendőrka­pitány az István-szálló vendégkönyvével igazolja, hogy Reinitz augusztus 7-én és 8-án tényleg a szállodában lakott. Rei­nitz Jenőnek jelentette be magát és ké­sőbbi a nevet Reicherre kijavították. Utolsó tanú Újházi József, akit Groszt Nagybányám augusztus 7-én látta, ugyanakkor a ház előtt sétált. A vádirat szerint Groszt augusztus 7-én gyilkolták meg, tehát ezen a napon még együtt lát­ták Reinitzzel.. A tárgyalást ezután másnapra halasztják. ! ! A TEMESVÁRI hírlap A Népszövetség külpolitikája azonos a francia külpolitikával (Bukaresti tudósítónktó­l.) Arend­ népszövetségi főtitkár, aki jelenleg Bukarestben tartózkodik, a kül­ügyminisztériumban fogadta a sajtó tu­dósítóit, akik előtt különböző kérdések­ről nyilatkozott. Ismertette a Népszö­vetség működését és kiemelte P­a i ,n- 1­e­v­é nyilatkozatát, mely szerint a Nép­­szövetség külpolitikája a francia kor­mány külpolitikájával azonos. Hin­den­burg tábornagynak a német bi­rodalom elnökévé való megválasztásáról kijelentette, hogy erről mindaddig nem lehet végleges ítéletet mondani, amíg nem látni, hogy a választásnak Német­országban milyen további fejleményei lesznek. A választás nem eliháríthatlan akadálya annak,­­hogy Németország a Népszövetségbe bebocsáttasssék. Ausztriának Németországhoz való csatlakozási mozgalmáról azt a véle­ményét hangoztatta, hogy ez nemzet­közi ügy, mivel Ausztria jegyzőkönyvi­leg kötelezte magát, hogy minden moz­galmat, mely politikai és gazdasági füg­getlenségét érinti, megszüntet. Végül szólt a besszarábiai kérdésről és ezeket mondta:­­— Tula­j­donképpen­­ besszarábiai kér­dést nem ismerek. Itt nincs szó nemzet­közi problémáról, hanem tisztára román, problémáról. Elveszti mandátumát egy magyar szocialista képviselő (Budapesti tud­ó­s­í­t­ó­n­k­t­ó­l.) Lipárdi Lajos a Népszavában cik­ket írt, amely miatt a magyar állam és nemzet, becsmérlése címén az ügyészség vádait emeli. Minthogy Lipárdi isme­retlen helyre távozott, a fokozatos fe­­lelős­ség elve alapján Vane­z­á­k Já­nost vonta a bíróság felelősségre. A bí­róság a vádat bei­gazoltnak találta, és Vanezákot egy hónapi fogházra, öt mil­lió korona pénzbírságra, továbbá há­rom évi d1ivatelvesztésre és politikai jo­gainak ugyanennyi időre való felfüg­gesztés­ére ítélte. Amennyiben az ítélet, mely ellen Vanczák felebbezést jelen­tett be, jogerőssé válik, Vanczák el­veszti mandátumát. A vasárnapi munkaszünet a szenátus előtt, Bukarestiből­­jelentik: A szenátus rövid ülést­ tartott, amelyen a kormány beterjesztette a vasárnapi munka­szü­net­­ről, a fiatalkorúak munkájáról és a náb­ok­ótelefonról szóló törvényjavaslatokat. Minthogy­­a szenátus nem volt határo­zatképes a javaslatok vitáját elhalasz­tották. Liszt Ferenc szelleme írta: JÁROSY DEZSŐ. (Utánnyomás tilos.) II. Ebben­ a zavarosnak tűnő ze­nei kozmoszban a zenei elhelyez­kedés legsúlyosabb problémájával Liszt Ferencnek kellett megküz­denie. Lelkében két nagy örökséget hord: egyik a romantikusokkal való szoros, szinte vérbelinek minősíthető rokonsága, a másik a klasszikus nagy formákhoz való kiváltságos előszeretete. Klasszikus és romantikus vágyak ütköznek benne össze s mikor bayreuthi kimúlása után a történelemnek ítélkeznie kellett volna, voltaképpen tanácstalanul állottak azok, kik a történelemnek egy eddig sikerrel alkalmazott , vagy klasszikus, vagy romantikus fölírású skatulyájába Liszt Ferencet is bele akarták szorítani. A tanácstalanság azonban nemcsak az elhalt Liszt Ferenc emlékét követte, h­a­nem­ már életében is nyilvánvaló volt. A történelmi probléma megfejtésének köte­lezettsége elől elsősorban úgy akartak ki­térni, hogy megállapították azt, misze­rint Liszt Ferenc mint zeneszerző nem is történeti egyéniség, hanem egyszerűen csak epizóddá lesz benne mindaz a­mit kor­társai s a­z utókornak e címén róla megállapít. Azoknál a zeneszerzőknél, kik egyben kiváló előadók is voltak, mint. Jenkor megvolt a veszélye annak, hogy zeneszerzői kvalitásaik csak másodsor­­­ba­n ítéltetnek meg. A gyarló emberi elme mindenkor szívesen általánosított s nem tudja megérteni, hogyan egyesülhet ugyanazon egyéniséghez e két nagy ado­mány egyszerre, talán ugyanazon mér­tékben. Szerinte egyik csakis a másik ro­vására alakulhat ki. Liszt Ferenc nagy egyénisége eme elő­ítélet táplálására bőven szolgáltatott okot. A romantikusok korában Schumann és Chopin voltak azok, kikben — miként Liszt Ferencnél is — a zeneszerző adomá­nya az előadóéval egyesült. Ámde egyik esetében sincsen meg a két adománynak oly intenzív jelenléte, mint éppen Liszt Ferencnél. Egyrészről előadói készségük nem volt oly tüneményes, másrészről pedig mindkettő arasznyi élete, sem ad­hatott állandó és bőséges okot arra, hogy e két tehetség összezavartassék. Amel­lett egy pillanatra se felejtsük el, hogy ez a­ két romantikus költő elsősorban a­­j saját műveit vitte rendiszerintre a pó­­í­diumra, m­íg Liszt koncertjeinek mű­­­­sorairól semki sem állíthatta azt, hogy­­ egyoldalúan csupán a saját szerzeményei fitogtatásával lett volna elfoglalva. De magának Lisztnek tevékenysége is fé­nyes elégtételt szolgáltatott azoknak, kik nem hisznek abban, hogy­­a két te­hetség egyszerre jelentkezik. Bár Liszt volt az első, ki a történelem folyamán a két adományt ily szuverénül egyeztette össze, mégis bebizonyosodott, hogy ő is csak ember volt és nem egyidőben hódolt a két irányzatnak. Az előadói pályája aránylag élete fiatalabb korára­ esik s későbbi, élete delén és alkonyán választ­ja időzése helyéül Weimart és Rómát, hogy mindkét helyen szinte kizárólago­san­­a zeneszerzéssel foglalkozzék. Vi­szont nem csupán az éle bbere­nd­ezk­edés ökonómiája, hanem a lélektani szem­pont is csupán ezt a sorrendet ajánl­hatja. A költőnek ismernie kelll az iro­dalmat s tekniscusnak is kell lennie a szó olyan értelmében, hogy sokszor a zongoraelső,adó készsége ,segítse ahhoz, hogy új imencióina­k jusson a birtokába. S Liszt Ferencnél: ezt az utóbbi szem­pont jutott döntően szóhoz: zongora­­kompozitcitói elevenen illusztrálják, hogy amit mondani s m­egrögzi­teni akart, az ne­m a papi­rónt született meg, hanem uj­jai alatt alakult való életté. Az improvi­zálás eredményéne­k tudható be és a­zért Liszt Ferenc sohasem lett volna oly nagy zeneszerzővé, ha nem ő lett volna jóval előbb a legnagyobb előadóvá, mi­n­t előtte a történelemi nem ismert. Mielőtt Liszt Ferenci történeti elhe­lyezkedésére, illetve szellemének részle­tesebb méltatásába kezdenénk, előbb az­zal a nagy tévedéssel kell is­z­embeszáll­­nunk, mely zeneszerzői kvalitásait vonta kétségbe. Ez­ a tévedés két eredőiből ke­letkezett. Az egyik, a legtermészetesebb, hogy J­ászt Ferenc, a nagy előadó felej­tette, illetve szinte kevesbítette a zene­szerzőt. A­z előadó, mindenkor maga az ember. Közöttünk jár, a szivét, a lelkét tárja fel előttünk. Ha magát adja, ön­maga szorul háttérbe s szinte a mások gyönyörűségeiért áldozza fel önmagát. Az előadóban mindig altrusisztikus eré­nyek revelálódnak s a kívüle álló kör­nyezet és világ az, melybe a saját lelkét helyezi bele. Ha ehhez a természeténél alt misztikus feladathoz olyan egyéniség szegődik társul, aminő a Liszt Ferencé volt, akkor egészen kétségtelen,­­hogy az emberért é­s az előadóért van minden, a költő teljesen háttérbe szorul. Még ab­ban a pillanatba­n is, miikor az előadó a költővel azonosul, a játék okozta gyö­nyörűség az első­­szimptóma, a költő sze­repe csak m­ásod­rangú Tévednek a­zok, kik azt állítják, hogy Lisztben az előadó a költőt túlszárnyalta. Az elfogulatlan történelemi máris megál­lapította, hogy a kettő között alsóbbrendűség nincsen. Liszt Ferenc némi a hiú emberi szarvára hallgatott, mikor komrponált, csak azért, hogy neve és eml­éke u­ten maradjon, ha­nem azért irt, mert mint minden igaz költő egy szükséges belső lelki kényszer hatása alatt állott, mellyel számolnia kellett, melynek érvényesülnie kellett. Sajátságos elfogultság, hogy zen­eszer­­zői minősítésének ezen kevésrebecsülés­e annyira ment, hogy jóideig az a téves hit fészkelte magát a köztudatba, hogy Liszt Ferenc vejének, Wagner Rikárd­­nak hatása alatt állott. Beható, nem le-

Next