A Természet, 1902 (6. évfolyam, 1-24. szám)

1902-01-01 / 1. szám

Köröserdőben. ,,A TERMÉSZET“ er­edeti tárcs­ája. Irta: Glück István. Estére jár az idő, száll a harmat, nedves tőle a fű, nád, falevél. A sűrű pára hullámzó ködgomolyba verődik, mely gyenge lebbenéssel hol erre, hol arra száll, majd meg­nagyobbodik, bevonja a kaszálót, a füzest s ezentúl már csak­ egyhangú szürkeség tárul szemem elé, melynek sűrű­ségén megtörik minden akaratom, hogy betekintsek egyet­len pillantással a távol titkaiba. Ez a lápos vidék rosszabb oldala. Amint leszáll a nap, megindul rögtön a kisugárzás s néhány óra alatt ködtenger fekszi meg az egész vidéket. Ebben a sűrű harmathullásban járok a „Dúdfok“ nád­szegélye mentén. Köröttem az őserdő csendje, hangtalan némasága honol. Lassan, bandukolva haladok előbbre, figyelve minden neszre. Egy hang sem zavarja jó ideig a szinte ijesztő némaságot, még a nád sem susog, csak lép­teim alatt szisszen a fűszáll. Megállok, hallgatódzom. S azután néhány pillanat múlva újra megyek tovább. Ilyen az esti cserkészet a vaddisznóra. A fák túlsó partján néhány tót atyafi rozzant viskója áll, csak egyiket-másikat látom, annak is csak a tetejét, a többi elmosódik már a ködben. Néhány göbe belevette ma­gát e keskeny ér nádasába s ki-kirándul a földjeikre cse­megézni. Ezeket ijesztgetem én is, meg azok a rekedt hangú csőszök is, kik a túlsó part mentén járnak föl s alá. Itt-ott hatalmas lángnyelvek csapkodnak föl, ott vannak az őr­tüzek. Áthallatszik hozzám is a korhadt hasábok pattogása. Közbe-közbe azután fölharsan egy-egy tülök recsegő, el­nyújtott hangja, máshonnan felém száll a kolomp méla bú­­gása, melyet vadul rázogat a csősz. Ezeket még csak el­elhallgatnám, de mikor belevegyül a csőszök nyers lármája, ordítozása, akkor kijövök a rendes kerékvágásból s kijönne bárki is, ha hallaná. Ki még ilyen éjjeli hangversenyt nem hallott, elképzelni is alig tudja ennek rettenetességét. Ki­zökkenti az embert hangulatából, megzavarja figyelmét, akadályozza a gyanús nesz észrevételét, szóval elrontja a cserkészet minden élvezetét. Még a remény sem élteti az embert, hogy majd csak elhallgatnak, mert ennek a hang­zavarnak se hossza se vége, elkíséri a vadászt egész út­jában, nyújtsa bár­ki azt a késő éjszakába. Trombitahar­sogás, tülökzengés, kolompbúgás, ostorpattogás, rémes herje­­hujjak, szitkozódások, néha-néha egy-egy gyújtó nóta, füty­­työk mind-mind összefolynak, összegabalyodnak s ha meg is szűnik egy-két perezre, az ember fülében még mindig zúg-búg tovább, sőt álmában sem szabadulhat meg tőle, ott is kisért e pokoli zene, e rettentő zűrzavar. Az országos vásárok lármája nyújthat csak erről némi fogalmat. Ki ezt nem tudja hamarosan megszokni, az többet mérgelődik, mint élvez , de aki hamar el tud vonatkozni tőle, annak talán még szórakozást is nyújt a cserkészet unalmasabb perczeiben. A vad is hozzá tud szokni e zajhoz, föl sem veszi valami nagyon, mert mindennek ellenére sem mond le arról a csemegéről, melyet a burgonya, bab, tengeri és zabföldek Kánaánja nyújt; félre teszi félénk természetét sokszor olyannyira, hogy képes a csősz orra előtt beh­ur­­czolkodni a táblába. Ekkor azután megtízszereződik a lárma s nem ér véget, míg ki nem hordja irháját a kártékony vad. ■ — 2 Medúzákról szólva felemlítem, hogy e sajátságos, fejnélküli, átlátszó vagy áttetsző, kocsonyás anyagból álló, sokkarú állatok közül számosan oly gyönyörű színeket játszanak, mint a szappanbuborékok és van­nak olyanok is, melyek a véghetetlenül sötét tenger­nek úszó lampionjaiként is szerepelnek, amennyiben éjjel világítanak. De más tengeri állatok is vannak, melyek egyes halfajokat pártfogolnak an­­nélkül, hogy ezeknek vi­szontszolgálatát ismernék. A tenger homokjában fetrengő, vagy egyes kövek között élő tunya tengeri ugorkák (holoth­uriák), me­lyek inkább emlékeztetnek egy kurtára hagyott vastag hurkára mint állatokra és melyeket ízletes húsuk miatt a tengerparti lakók — tre­­pcing néven — szívesen esz­nek, testükben szintén szál­lást adnak egyes halaknak. Nagyobb tengeri akvá­riumokban látható, hogy egyes tengeri ugorkákból a Fierasfer nevű halacska ki­búvik szállást adó gazdájá­ból és körülötte úszkál, de ha meg akarjuk fogni, vil­lámsebesen gazdája belse­jébe hatol. De e sima, hal­­pénznélküli, angolnaszerű halacska élő szállásadójá­nak légutaival nem elégszik meg mindig, hanem azokat néha átrágja és testüre­gébe is belehatol. Hogy miért tűrik meg e tolakodókat belsejükben a tengeri ugorkák, ez annyival is inkább csodálatra méltó, mert tudva van, hogy külső ingerre ezek az alsóbb­rendű tengeri állatok oly görcsösen össze tudnak hú­zódni, hogy kopoltyúikat, belüket és általában belső szerveiket ki tudják tolni. Rhyzostonia Cuvieri medúza és Caranx trachurus halacskák.

Next