A Természet, 1927 (23. évfolyam, 1-24. szám)

1927-03-15 / 5-6. szám

— 41 — E két tudományág egyrészt a fizikai földrajz, másrészt az állattan és növénytan keretébe tartozik, mert hiszen a Föld felü­letének a fizikai viszonyai adják meg azokat a feltételeket, amelyek szerint az állat- és növényélet Földünkön oly nagy válto­zatosságban alakul ki. Ha most anélkül, hogy a földrajzi fekvést is számításba vennék, az élőlényeket az ő természetes környezetükben vizs­gáljuk, hogy milyen viszonyban vannak előfordulási helyek természeti viszonyaival, mennyire függnek attól, mily mértékben alkalmazkodtak ők maguk is hozzájuk, akkor mi ez élőlények oikológiáját tanulmányozzuk. Vannak a Föld felszínén területek, amelyeknek földrajzi, természeti viszonyai egészben véve egységesek, az ilyen területek akkor egy földrajzi egységet alkotnak. Az oikológiai alapon dolgozó állatföldrajz most azt kutatja, hogy az ezen a területen uralkodó természeti viszonyok, mily morfológiai és biológiai, azaz testi és életmódi elváltozásokat hoztak létre e terület specifikus állatainál, amelyek tényleg alkalmazkodva ama speciális viszonyokhoz s az ott élő állat és növényvilághoz egy egymásra utalt életszövetke­­zetet, életközösséget, associatiot, Lebensgemeinschaft-ot, Lebens­­gemeinde-t, vagy Moebius szerint biocoenosis-t alkotnak, amelynek összes tagjai egy harmonikus egésznek az alkotó részei. Ha történetesen az ilyen szövetkezetből valamelyik alkotó elem eltűnik, tüstént megbomlik az egyensúly. Azonban az ember erőszakos beavatkozása nélkül létrejött kisebb-nagyobb eltolódásokat az élőszervezeteknek egymáshoz való függő viszonya teljesen automatikusan kiegyenlíti, azaz az egyensúly ismét önként helyreáll. Egy ilyen, a maga egészében teljes biocoenosis, vagyis élet­­közösség az erdő, az ő különböző alakjaiban pl. fenyőerdő, bükkerdő stb. Az életközösségnek magasabb foka azután valamely nagyobb területnek teljes élővilága, azaz úgy a növény-, mint az állat­világnak egy harmonikus egésszé való összeszövődése. Jelen dolgozatunkban a bioszférából csupán csak a fauna földrajzi elterjedését fogjuk tárgyalni, sőt tekintettel az anyag nagy voltára s a rendelkezésünkre álló helyre, ebből is csupán csak Európa madárvilágára fogunk ez alkalommal szorítkozni, még­pedig nem csupán a regisztráló zoogeográfia nézőpontjából, amely csak a különböző földrajzi fekvésű területeknek lehetőleg pontos faunajegyzékét állítja össze, hanem az állatélet igazi meg­ismeréséhez sokkal közelebb álló oikológiai módszert alkalmazva. De mivel az avifauna elterjedése és az oikológiai viszonyok szerint való elkülönülése csak akkor értelmezhető helyesen, ha az állatvilág valamennyi osztályát figyelemre méltatjuk, ezért a zooszféra elterjedésénél és kifejlődésénél számításba jövő általános állatföldrajzi nézőpontokat a Földünk egész felszínén vizsgálódásunk tárgyává kell tennünk. Az állatvilág mai elterjedése azonban nemcsak a jelen ter­mészeti viszonyoktól függ, hanem a mait megelőző korszakok fizikai viszonyaitól és amaz idők állatvilágától is. Ismeretes, hogy a Föld felszíni alakulása és a rajta meg­nyilatkozó fizikai viszonyok a régebbi geológiai korokban teljesen elütöttek a maitól. Más volt akkor a kontinensek és tengerek elhelyezkedése, más volt a klíma, a talaj, más volt a flóra és fauna is és nemcsak az elütő természeti viszonyok miatt, hanem azért is, mert hisz akkor az élő organizmusok fejlődésüknek és elterjedésüknek még egy jóval fiatalabb stádiumában voltak. Tehát nem szabad csupán csak a ma élő állatfajokra szorít­koznunk, hanem mivel a mai fajok az egykoriaknak utódaik s a mai elterjedésük az egykori természeti viszonyoknak az eredménye, azért a geológiai múltat sem szabad figyelmen kívül hagyni. Az élő szervezetek elterjedésének a geológiai időkön való kifejlődését a történelmi vagy a genetikai állatföldrajz tárgyalja, amely így nem nélkülözheti a geológiát, palaeobiológiát s a palaeogeográfiát sem. II. A természeti viszonyoknak, mint oikológiai ténye­zőknek, a hatása az állatvilág kialakulására és elterjedésére. Az állatvilágnak a Földön való elterjedését s bizonyos hasonló természeti viszonyok mellett földrajzi egységgé fejlődött területek szerint való elkülönülését a Föld felszínén megnyilatkozó fizikai tünemények egész sorozata szabályozza, amelyeket az állat­­földrajzban oikológiai tényezőknek nevezünk. Minél változatosabb valamely területnek földrajzi, azaz oikológiai viszonyai, annál változatosabb lesz ott a fauna is s viszont megfordítva. Hogy hogyan s miként hatnak az oikológiai viszonyok, az állatoknak a testi és biológiai kialakulására, azt ma még nem tudjuk minden esetben megmagyarázni, de az bizonyos s ezt a mindinkább részletesebbé váló szisztematikai tanulmányok is bizonyítják, különösen az emlősök és madarak terén, hogy a hosszabb ideig állandó oikológiai viszonyok, főleg ha a terület lehetőleg izolálva van, lassanként olyannyira formálólag és átalakítólag hatnak az ott élő fauna tagjaira, hogy ezek úgy testileg, mint biológiailag is kisebb vagy nagyobb mértékben, el fognak már ütni a szomszédos és némileg más oikológiájú terület faunájától. Így jönnek létre a földrajzi variációk, változatok, fajok (varietas, subspecies, species), amelyek tanulmányozásánál a szisztematikusnak, az orkológiai állatföldrajz igen nagy szolgá­latot tesz. A fajok és fajták kifejlődése a legszembeötlőbb és leghatá­rozottabb ott, ahol bizonyos egységes természeti viszonyokkal rendelkező terület annyira el van különítve a szomszédos területektől, hogy onnan bevándorlás s így kereszteződés nem lehetséges. A kontinensektől való teljes elszigeteltségnek a típusa a Hawai-szigetcsoport, amely kb. 3000 kilométerre van az amerikai kontinenstől. Itt vannak pl. az Achatinellida-k 14 génusa 300 species­sel, ez mind endemikus. 3325 Insectum faj közül 2700 endemikus. A madaraknál az úszó és gázlók közül 24 faj közül 5, a száraz­földieknél pedig 9 genus kb. 40 fajjal endemikus. A Galapagos-szigeteken 46 nagyobbrészt endemikus száraz­földi csiga és 66 szárazföldi madár genus közül 64 endemikus. Ez a 17 szigetből álló csoport 900 kilométerre van nyugatra az amerikai partoktól. A kontinensekhez közelebb fekvő Azorokon már alig van endemikus faj, mert az átterjedés sokkal könnyebben lehetséges. Pl. 34 fészkelő madara közül csak 1 endemikus subspecies van. Hogy a térbeli elkülönülés még akkor is, ha a korlátok tulajdonképen nem is léteznek, földrajzi fajtákat, alfajtákat, varietásokat eredményeznek, azt legújabban és az ornitológiá­ban az utolsó időkben annyira kifejlődött rassz­ kutatások bizonyítják. Ezek teszik szükségessé a trinominális nomenklatúrát, mert az újabb vizsgálatok már kiderítették, hogy pl. a Linné­­féle speciesek, amelyeket a változhatatlanoknak hitt, csak az euráziai kontinens óriási területének különböző természeti viszonyokkal rendelkező részein is nagyon különböző sub­­speciesekké fejlődtek s hogy ez­­ általa leírt speciesek csak az ő szűkebb északi hazájában Svédországban élnek és hogy Közép-, Kelet-, Dél- vagy Nyugat-Európában élő alakok legnagyobbrészt más subspecieshez tartoznak. De még tovább is mehetünk; egy aránylag szűk területen a lakóhely különbözőségének sok esetben megmagyarázhatatlan befolyásaként bizonyos helyi rasszok fejlődnek ki, amelyek nem annyira a külsőben, mint inkább életmódban s pl. énekben különböznek a többiektől. Ilyenek pl. az emlősök között a hegyvidéki sötétebb és nagyobb hegyi nyulak és a kisebb, fakóbb alföldi nyulak közti különbség. Azután pl. a hegyi nagyobb és szebben éneklő Erithacus rubecula és a síkföldi variációja között való különbség. Vagy pl. az Acrocephalus palustris vizektől távolabb levő bokros­ban élő fajtája az Acr. pal. horticolus. Floericke ez egymástól eltérő rasszokat variációknak óhajtja jelölni. Itt csak kuriózumkép említjük meg, hisz itt már egyik-másik búvár oly subtilis és sok esetben talán csak egyéni meglátáson alapuló különbségeket is elegendőnek tart egy új subspecies felállításához, amelyeket talán más őrajta kívül nem is lát meg, hogy pl. az Alauda cristata 25, Otocorys alpestris 16, Troglodytes parvulus 23, Budytes flavus 13 rasszra oszlik fel. Mindezeket előrebocsájtva, most nézzük egyenként sorban az egyes oikológiai faktorokat. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy ezeket csak az áttekinthetőség megkönnyítése céljából választjuk el egymástól, mert tulajdonképen ezeket a faktorokat alig lehet egymástól elkülöníteni, ha az élő szervezetekre gyakorolt hatá­sukról van szó, mert hisz e tényezők a legtöbb esetben együt­tesen hatnak. Ez­oikológiai tényezők tehát a következők : Talaj, víz, levegő, fény, hőmérséklet, növényzet, állatvilág és az ember. A legfontosabb ezek közül a víz, a hőmérsék és a táplálék (növény és állat). E három tényező az, amelynek a Föld felületén való előfordulása a legváltozatosabb s ezért e faktoroknak a jelenléte vagy hiánya elsősorban járul hozzá az állat- és növény­világ elterjedésének a szabályozásához. A fény és levegő elterjedésében nincsenek oly óriási különb­ségek és e két tényező a földalatti üregeket és a tenger mélyének egyes részeit kivéve, úgyszólván mindenütt megtalálható s ezért az elterjedést kevésbé korlátozzák.

Next