Természettudományi Közlöny 1881 (13. évfolyam, 137-148. füzet)
1881-09-01 / 145. füzet
ALFÖLDÜNK MAGYAR FÁJA. 377 gazdagnak nézte az ember Európát növényalakokban , de csalódott, még pedig kellemesen, mert mint Kohl* mondja, Amerika e tekintetben úgy merült föl az óczeánból, mint valamely új csillagzat, mely a szemnek a szokatlan növényalakok egész özönét tárta föl és melylyel közelsége miatt csereközlekedésbe lehetett lépni. Amit Amerika forró és mérsékelt övei Európának szolgáltattak, nem sovány függelékét képezi annak a növénykincsnek, mely hozzánk Ázsia és Afrikából került . Amerika valóságos bőségszarú, melynek tartalma kiürítve talán még félig sincs. Elkezdődött bár a termékek kicserélése és honosítása, de befejezésétől még igen messze áll. Európa a gabonáért, szarvasmarháért és lóért, melyeket nászajándék éi az újvilágnak vitt, viszont annyiféle növényt kapott, hogy azok fölsorolása hosszú lenne, és közöttök számos olyat, melyek az óvilág népeinek nemzetgazdaságát, földművelését új irányokba terelték. Ilyenek hazánkra nézve, hogy többet ne említsek, a burgonya, kukoricza, paprika, dohány. Nem csekélyebb fontosságú ránk nézve, kik a Nagy Magyar Alföldön lakunk, ezeken kívül egy növény, mely nemcsak talajunkat hódította meg, hanem a magyar népet is. Ez az akáczfa. Megérdemli, hogy egy keveset foglalkozzunk vele. Ha lehetett a rotang-nád a khinai, a gyapotcserje a hindu iparnak nevelő dajkája, a nyírfa az éjszakeurópai népeknek polgárosítója, Libanon czédrusa előmozdítója a fénicziai hajózásnak, a datolyapálma kedvencze az arab költészetnek és világnézetnek, az olajfa gályából font koszorú rúgója a görög dicsőségvágynak : miért maradt volna az ákácz behatás nélkül nemzetünk szokásaira? találkozott is írónk, ki azt kiválóan „magyar fá"-nak jellemezte. „Legmagyarosabb költőink kedvencz fája", mond Herman Ottó, „az ákácz, melyet ép oly előszeretettel emlegetnek, mint a tót az ő hársát, a német a maga tölgyét, a világköltészet a pálmát, a Libanon czédrusát: ez az ákácz, a melyet a nép helyen-közön egyenesen „magyar fának" nevez, eredetileg E.-Amerikából származik stb."* Méltán jegyzi meg erre Dr. Beliczay Jónás, hogy az ákácz, e parvenu a fák között, így semmi esetre sem lehet nemzeti fa. Egy érdem azonban az övé : az alföldi ember nomád életének nyomát elenyészted. Tanyákon csak kivételesen találunk más fát. Az ákáczfa töri a rést, lassan ugyan, de biztosan.** És épen e tulajdonság az ákáczban az, melyre mint nemzetünket nevelő képességére, rámutatni kívántam. Népünk ugyanis erős fa-írtó szenvedélyt hozott magával Keleteurópa fátlan pusztáiról. „Nem csodálkozom", mond Duka Marczel, „a felföld emberén, mert annak erdeiben van még fa ; nem csodálkozom az alföld köznépén, mert benne megvannak még a nomád élet nyomai, ő nem szereti a fát, mert a szabad mozgásban gátolja ; de nagyon csodálkozom a mivelt földbirtokosok többségén, kik nem akarják azt a hasznot élvezni, melyet birtokaik befásítás folytán majdan ingyen nyújtani hivatva vannak."*** Megküzd ez indolencziával az ákácz, részint azáltal, hogy hatalmasan védő tüskéit csak akkor veti le, mikor már jelentékenyen megerősödött ; részint azáltal, hogy életszivóssága szinte kifáraszthatatlan : ha százszor letörik, újra kihajt újult erővel, sőt oly kevéssé válogat a talajban is, hogy helyenként egész akácz-erdőcskék díszlenek ott, hol már a nyárfa alig, a tölgy és más lombos fák meg már még bajosabban tenyésznek.f Tóth Mike szerint az amerikai ákácz, mióta magyar fa lőn, oly jól * V. Hehn : Kulturpflanzen und Hausthiere 1877. 453. lap. * Természetrajzi füzetek 1878. 77. 1. ** Kecskeméti Lapok 1878. 25. sz. *** Földmivelési érdekeink 1878. 19. sz. Hunfalvy J. : Magyar birodalom természeti viszonyai III. kötet 627. lap.