Természettudományi Közlöny 1914 (46. évfolyam, 593-616. füzet)

1914-04-15 / 600. füzet

rint,­ egy vándorúton levő, mintegy 20 tagból álló gödénycsapat ereszkedett le megpihenni 1886 tavaszán az aradmegyei Pankota mellett. Új-Panát mellett is ész­leltek egy pelikán-csapatot 1887-ben stb. Mindezeknél régebbi feljegyzés a tatai, melynek magyar fordítása a következő : „Nagytömegű, halászó pelikán madarak, melyeket hazai nyelven gödénynek neve­zünk (onocrotali, aves piscatrices, quas vernacula Gödény vocamus), oly nagy bőségben jöttek a szomszédos halas­tavakra, hogy két­ezeren fölül számlál­tattak ; nyolczvanéves emberek és még idősebb születésűek mondották, hogy soha ennyit ezen részeken nem láttak ; azt hiszem, ennek oka az elpusztult ha­laknak sokasága volt, melyeket előző télen a jég, magas hóval megterhelve, a szomszédos halastavakban összenyomott ; ezek hulláinak szagától e madarak messzi­ről vontatva, csapatostól ide röpültek. Sőt még az élő halakban is nagy volt a kár, ugyanis egy ólomgolyóval elejtettnek torkában találtak három- vagy négyfontos pontyokat ; olyan terjedelmű torkuk volt, hogy egy bizonyos halász, szemünk láttára, lábvértes lábát, ágyékig beledugta egy megöltnek torkába ; a híres uradalom,­ hogy ezeket a rabló szárnyasokat a ha­lastavaktól azonnal távoltartsa, parittyás vadászokat rendelt", a kik szüntelenül tartó hajigálásokkal azokat üldözték és megölték, a hátramaradottakat pedig a Tiszára visszavándorolni kényszerítették." Ha ebben a régi, nem szakembertől eredő, rövid följegyzésben találunk is nagyításokat vagy túlzásokat, úgy hiszem némi valószínűséggel mégis következtet­hetünk a leírt gödények fajára. E gödé­nyek a rózsás gödény (Pelecanus onocro­talus L.) fajhoz tartozhattak, bár — te­kintve azt, hogy forrásunk szerint egyik elejtett gödénynek óriási torkába egy halász lábvértes lábát ágyékig bele tudta dugni (?) — az sem lehetetlen, hogy ama gödények a legnagyobb fajhoz, a borzas gödényhez (P. crispus BRUCH) tartoztak. Ebből az érdekes régi feljegyzésből az is kitűnik, hogy a gödény 1767 táján még nem volt ritkaság a tatai halastavak (Nagytó, Cseke-tó, Városi-tó, Asszony-tó stb.) vidékén, mert hiszen a legöregebb emberek csak azt állították a kétezer gödény mindenki előtt feltűnő megjele­nésekor, hogy soha ennyit ezen része­ken nem láttak. Dr. Dornyay Béla: A kalczium­klorid védő hatása a szervezetre. Az utóbbi években HAM­BURGER azt az érdekes tényt derítette ki, hogy kalcziumklorid adagolására a „sok­magvú" fehérvérsejtek (leukocyták) moz­gása élénkebbé lesz és a fagoczilózis is fokozódik. Fagoczitózison tudvalevően a fehérvérsejteknek azt a sajátságát értjük, hogy idegen testecskéket tudnak testükbe felvenni és azokat meg bírják emészteni. A fehérvérsejtek ezen tulajdonságának a szervezet védekezésében a baktériumok ellen nagyon nagy és jelentős szerepe van. A kalcziumkloridnak ez a hatása való­színűleg arra vezethető vissza, hogy a fehérvérsejteknek is éppen úgy, mint a szervezet többi sejtjeinek, bizonyos kal­cziumsókra van szükségük, hogy mag­juk működését teljes mértékben kifejt­hesse. E tapasztalatok alapján EMMERICH R. és LOEW O.­ ahhoz a föltevéshez jutottak, hogy a kalcziumsók nemcsak a fagoczi­tózist tudják fokozni, de egyszersmind növelik a szervezet által a kórokozó csirák ellen termelt védőanyagok terme­lését is, vagyis más szóval nagyban fokoz­zák az állat ellentálló tehetségét a kór­okozó csirák iránt. EMMERICH és LOEW föltevésük igazolá­sára különböző kórokozó csirákkal oltot­tak be egereket és tengerimalaczokat. 1 Arad vm. és Arad sz. k. v. termé­szetrajzi leírása. Arad, 1893. 73. lap. 2 Valószínűleg magasszárú, vízhatlan halászcsizmát kell alatta érteni. 3 A GRÓF EszTERHÁZY-család tatai ura­dalma. 1 R. EMMERICH und O. LOEW, Über Er­höhung der natürlichen Resistenz gegen Infektionskrankheiten durch Chlorkalzium ; Arch. f. Hygiene, 80. köt., 261. lap. 23*

Next