Természettudományi Közlöny 1928 (60. évfolyam, 169-172. pótfüzet)
1928-10-12 / 172. pótfüzet
III. AZ ŐSLÉNYTAN ÉS FÖLDTAN KÖRÉBŐL. A legújabb monori mammut-lelet. Ez év október havában HORVÁTH IMRE államrendőrségi tisztviselő monori szőlőjében építkezés közben, a földszíntől mintegy 18 m-nyire mammut-agyarra bukkant. Ez a lelet fölkeltette érdeklődését, s miután egy-két ásónyomnyi lejebbhatolás újabb csontdarabokat eredményezett, ezután már csak a várható csontokra való tekintettel hatolt mélyebbre, így derült ki, hogy azon a helyen, kb. 2—3 m mélységben egy mammut-példány vázrészei rejtőznek. HORVÁTH értesítésére a Magyar Nemzeti Múzeum e sorok íróját küldötte ki a csontvázrészek szakszerű kiemelésére. Ezt a munkát két nap leforgása alatt teljes siker koronázta. Az ásatások folyamán kitűnt, hogy a legújabb monori mammutvázrészek egy még nem teljesen kinőtt példánytól származók. Ezt a csontok méretein kívül a csontfejek (epiphysisek) is tanúsítják. Sajnos, hogy a csontváz egyébként nagyon hiányos, illetőleg annak csak féloldala került elő. S úgy látszik, hogy a koponya is egészen áldozatul esett az idők viszontagságainak. Ezzel szemben az agyarak jórészén kívül egy zápfogtöredék is előkerült. A mammut (Elephas primigenius BLB) vázrészein kívül szarvas (Cervus elaphus foss. L.), valamint egy kistermetű ősló (Equuscfferus foss. PALI..) egy-két csontdarabját is megtalálta itt HORVÁTH. A lelet érdekességét fokozza az, hogy a csontokat a diluviális rétegsor legfölsőbb szintje zárta magába. A bezáró réteg — iszapos homok — ugyanis a lösz fedüjében van. Föl kell tennünk tehát, hogy a monori mammut-tinó a Magyarország földjét taposó ormányosoknak utolsó Mohikánjai közül való volt. A Monoron levő Dömény- és Ehrlich-féle téglagyár részéből különben — mint a helyszínen mondották —, mintegy két évtizeddel ezelőtt már több mammut-csont került napfényre. Ezeknek a csontoknak további sorsát illetőleg azonban nem sikerült közelebbi adatokhoz jutnom. Dr. Gaál István: A diluvium kultúrfokozatainak a földtani szintekkel való összeegyeztetése. Ma már csaknem feledésbe merült az a tény, hogy a diluviális embernek és korának első kutatói legnagyobbrészt geológusok, nem pedig régészek voltak, így érthető meg az is, hogy a diluviumnak szintekre való tagozását régebben úgyszóván kizárólag őslénytani alapon hajtották végre. Legyen elég itt elsősorban LARXET-re (1861) hivatkoznunk, aki az ember korát négy szakaszra osztotta; még pedig 1. a barlangi medvével, 2. a mammuttal, 3. a rénnel, s végül 4. az ősbölénynyel jellemezhető szakokra. Ennél ismertebb lett GERVAIS fölosztása (1867). Eszerint az 1. szakaszt az Elephas meridionalis, a 2-ikat a mammut (E. primigenius), a 3-ikat a rén (Cervus tarandus) s végül a 4-iket a cölöpépítmények jellemzik. Lassanként azonban az ősrégészet hatalmas nekilendülésével éppen Franciországban kezd a paleontológiai alapon való szintezés háttérbe szorulni. MORTILLET, BREUIL, PIETTE, MESNII, és mások arra az álláspontra helyezkedtek, hogy az ember korát az emberi kőeszközök típusai alapján kell szakokra osztanunk. Sajnos, ez az irány utóbb annyira túltengett, hogy végül ügyet sem vetettek a földtani viszonyokra. Ennek pedig az lett a napjainkban is érezhető következménye, hogy geológus és ősrégész kezdte egymást