Természet Világa, 1975 (106. évfolyam, 1-12. szám)
1975-01-01 / 1. szám
DR. TAKÁCS FERENC főiskolai adjunktus Testnevelési Főiskola, Marxista Tanszék, Budapest A KÖRNYEZETVÉDELEM ESZMEI-TÁRSADALMI KÉRDÉSEI Az ember környezetmódosító tevékenységének következményeként kialakult szennyezés és egyéb környezeti ártalom objektív szociális tényezővé vált, amely — elsősorban az iparilag fejlett országokban — nagy tömegeket érint és közvetlen kapcsolatban van a társadalmi élet lényeges (politikai, gazdasági, kulturális) szféráival. A téma vizsgálata többé már nem csupán néhány „megszállott természetbúvár'' vesszőparipája. Hogyan alakult ki ez a helyzet? Kíséreljük meg röviden ismertetni e folyamat főbb szakaszait. Az ember környezetmódosító tevékenysége a munka sine qua nonja, az ember legfontosabb specifikuma. A munka történeti típusait kell tehát szemügyre vennünk, ha a környezetmódosítás problémáit akarjuk vizsgálni. Az emberi munka legelső és leghosszabb rendszerében, a kéziszerszámos technika korában az embertermészet viszony sokkal közvetlenebb volt: az ember elsődleges „éléskamrája és fegyvertára” a természet. Ennek ellenére már ekkor szembekerült az ember a természettel — amelynek egyébként része volt — és igyekezett „legyőzni” azt. De ereje ekkor még kevés: az ember-természet relációban csak kismértékben az ember az uralkodó tényező. A kezdetleges és csak helyi környezetmódosítás nem tudta megváltoztatni lényegesen a környezetet, így a természet az egyensúly részleges megbomlását könnyen kompenzálta. A prekapitalista termelési módokban — a relatív fejlődés ellenére — végig megmaradt ez az alaphelyzet az ember és természet viszonylatában. Az ipari forradalom a gépi termelésre való áttéréssel újat hozott az ember-természet relációban is. A gépi nagyipar termelőereje rövid idő alatt messze felülmúlta az előzőeket és minőségileg új szintre emelte a termelési technikát. A tőkés termelés fokozódó intenzitása miatt a bioszférát alkotó életközösségek (biocönózisok) relatív egyensúlya megbomlott, és kialakult a „bioszféra-válság". A tudomány és a technika fejlődésével az emberi környezetmódosítás planetáris jellegűvé vált, és a bioszféra átalakult nooszférává (Le Roy). A nooszférában az ember szinte „geológiai erőt” képvisel: új anyagokat állít elő és megváltoztatja a bioszféra összetételét, megbontva ezzel az ökoszisztémát. Az ember ettől kezdve lett a természettel szemben kiszolgáltatott félből egyre inkább „uralkodó” fél, legalábbis potenciálisan, hiszen a tőkés viszonyok korlátozzák ezt az uralmat. A kapitalista viszonyok között működő gép egyúttal az ember kizsákmányolásának is — eddig soha nem létezett — hatalmas eszközévé vált és válik. Már a „Német ideológiá”-ban és a „Grundrissé”-ben is megtalálható az a gondolat, hogy a természeti gazdálkodás körülményei között az egyén alá van rendelve a természetnek, a kapitalizmusban pedig a „felhalmozott munkának”, a tőkének. „Mindazokban a formákban, amelyekben a földtulajdon uralkodik, még a természeti vonatkozás az uralkodó. Azokban, amelyekben a tőke uralkodik, a társadalmilag, történelmileg létrehozott elem az uralkodó." Az ember-természet viszony valójában csak a két megelőző társadalmi állapot (tézis, antitézis) szintéziseként — a kommunizmusban — oldható meg a humánum legmagasabb fokán. Látnunk kell azonban azt is, hogy az ember-természet viszony ilyen irányú torzulása csak részben technikai probléma. A környezettel szembeni közömbösség, a zabolátlan „cowboygazdálkodás” (Kenneth Boulding) az elidegenített társadalmi viszonyok következménye is. Talán nem túlzás azt állítani, hogy az ember-természet viszony az ember-ember viszony sajátos vetülete. Azoknak a társadalmi-termelési viszonyoknak a megszüntetésével együtt lehet csak megoldani az ökológiai válságot, amelyek lehetővé tették kialakulását. Marx kifejtette — szintén a „Grundrissé”-ben —, hogy a közvetlen használati értéket termelő prekapitalista társadalmakban nem volt ismeretes az emberek feletti dologi uralom, így: „a régi szemlélet, amelyben az ember jelenik meg a termelés céljaként. . . igen magasztosnak látszik a modern világhoz képest, amelyben a termelés jelenik meg az ember céljaként és a gazdagság a termelés céljaként”. Szerintünk itt van a környezetszennyezés legfőbb gyökere. Nem a „technikai fejlődés által teremtett erő” az, amely elsősorban előidézi a környezetrombolást — ez csak eszköz, lehetőség —, hanem inkább az a társadalmi rendszer, amely a profitot minden emberi érték fölé emeli. A termelői tevékenység harmadik fő rendszere a korunkban kialakuló tudományos-technikai forradalom (TTF) által létrehozandó komplex automatizálás. Ez a munkarendszer szintén újabb alapvető változást hoz létre az ember-természet relációban, ami azonban korántsem azt jelenti — mint sokan gondolják —, hogy a technika végleg eluralkodik az emberen, és a fejlődés a katasztrófába torkollik. Gyakran a környezetszennyezést egyértelműen a tudományos-technikai forradalommal hozzák összefüggésbe, pedig nyilvánvaló, hogy azok a jelentős szennyezések, amelyek ma reálisan fenyegetik az egészséges emberi életet, nem a komplex automatizálás következményei, hanem a gépi nagyipar által keletkeznek. Gondoljunk csak arra, hogy hazai gyárainkban a — szórványosan létrehozott — komplex automatasorokat mint az egészséges, valóban emberi munkahely irigylésre méltó példáit „mutogatják”, de mellette ott van, mintegy kontrasztként, a kibírhatatlanul szennyező, egészségtelen „régi” technika. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a TTF a maga sajátos formájában nem .