Természet Világa, 1988 (119. évfolyam, 1-12. szám)
1988-01-01 / 1. szám
Péntek délután Japán vendégünk, aki tavasszal tartózkodott egyetemünkön, már az első pénteken felmérte, hogy mennyivel kevesebben vannak az épület közös ebédlőjében, mint máskor. Ezt különösen furcsának találta egy olyan országból érkező kutató, ahol szombaton is, vasárnap is dolgoznak az egyetemi munkahelyeken, nem kötelezően, de erkölcsi és tradicionális kényszer által hajtva. E két hajtóerőn túl — mint mondotta — serkenti őket az is, hogy versenyben vannak saját magukkal és a világgal, és ez nem kevés. Nos, lehetne azt mondani, hogy nálunk a péntek délután átvette a korábbi szombat szerepét, és akkor nem járnánk messze az igazságtól. Ha péntek délután valamit el akar intézni az állampolgár, ne csodálkozzék, ha az illetékest nem találja és volt eset, hogy amikor valakit ebben az időpontban telefonon kerestek, a portás méltatlankodva válaszolta: ilyenkor? Bár ez a magatartás sehol sem helyeselhető, a kutató esetében különösen érthetetlen. Évtizedekkel ezelőtt hazánk kutatóit is meg lehetett találni az egyetemi intézetekben este és hétvégén egyaránt, és ma is műveli ezt az idősebb generáció, miközben a fiatalok nagy része az órát nézi. Mert a „péntek délután” csak egy résztünete a kutatás szenvedélyből ipari munkává válásának, melynek kísérő jelensége a hétköznap délutáni „kicsengetés” éppúgy, mint a megismerés iránti igény csökkenése. Az okok keresése messzire vezetne. Az egyetemi intézetek nemi arányának a nők javára való eltolódása például nem azért hozta magával a műhelyből munkahellyé válást, mert a nők képességei kisebbek, vagy akár mások lennének, hanem mert a család kényszerítő ereje nem engedi képességeik kibontakoztatását, és mert, ha a család kényszerítő ereje nem lenne, talán nem is ezt a munkát csinálnák. A „mentsvárként végzett munka azonban nem lehet szenvedély. A kutatásért lelkesedő férfinépet viszont már hallgató korában riasztja a kevés fizetés és az egyetemi intézetek többségének egyre nyilvánvalóbb felszereltségi elmaradása. Akik mégis vállalkoznak az egyetemi munkára — és ez a nők nem jelentéktelen részére is vonatkozik —, a „kicsengetés” utáni időt kénytelenek mellékmunka végzésére felhasználni, hogy családjukat el tudják tartani. Hogy lehet az elmondottakat összevetni azzal, hogy hazánkat tudományos nagyhatalomként tartják számon? Úgy, hogy a kutatni akaró kiemelkedő elméket e szándékuktól semmi nem tántoríthatja el és e kutató személyiségek — egyelőre — nálunk még mindig megtalálhatók. Elgondolásaik—félig megvalósítva is — megtermik azt a babért, amely a magyar tudomány nimbuszát adja. Ez azonban nem mentesít attól, hogy ne ismerjük fel: a hivatásból munkává vált tudomány művelésére ugyanaz érvényes, mint hazánk jelenlegi munkaerkölcsére általában. Az intuíció át nem plántálható, bár hatalmas mozgósító erő lehet, miközben a szorgalom hiánya ragadós és széles körben demoralizáló hatású. Japán vendégünk is ezt a következtetést vonta le: egy intézet vezetője lévén, azóta sem szorgalmazza, hogy munkatársai is eljöjjenek ide. CSABA GYÖRGY