Természet Világa, 1988 (119. évfolyam, 1-12. szám)

1988-01-01 / 1. szám

Péntek délután Japán vendégünk, aki tavasszal tartózko­dott egyetemünkön, már az első pénteken felmérte, hogy mennyivel kevesebben van­nak az épület közös ebédlőjében, mint más­kor. Ezt különösen furcsának találta egy olyan országból érkező kutató, ahol szom­baton is, vasárnap is dolgoznak az egyetemi munkahelyeken, nem kötelezően, de erköl­csi és tradicionális kényszer által hajtva. E két hajtóerőn túl — mint mondotta — ser­kenti őket az is, hogy versenyben vannak saját magukkal és a világgal, és ez nem kevés. Nos, lehetne azt mondani, hogy nálunk a péntek délután átvette a korábbi szombat szerepét, és akkor nem járnánk messze az igazságtól. Ha péntek délután valamit el akar intézni az állampolgár, ne csodálkoz­zék, ha az illetékest nem találja és volt eset, hogy amikor valakit ebben az időpontban telefonon kerestek, a portás méltatlankodva válaszolta: ilyenkor? Bár ez a magatartás sehol sem helyeselhető, a kutató esetében különösen érthetetlen. Évtizedekkel ezelőtt hazánk kutatóit is meg lehetett találni az egyetemi intézetek­ben este és hétvégén egyaránt, és ma is műveli ezt az idősebb generáció, miközben a fiatalok nagy része az órát nézi. Mert a „péntek délután” csak egy résztünete a kutatás szenvedélyből ipari munkává válá­sának, melynek kísérő jelensége a hétköz­nap délutáni „kicsengetés” éppúgy, mint a megismerés iránti igény csökkenése. Az okok keresése messzire vezetne. Az egyetemi intézetek nemi arányának a nők javára való eltolódása például nem azért hozta magával a műhelyből munkahellyé válást, mert a nők képességei kisebbek, vagy akár mások lennének, hanem mert a család kényszerítő ereje nem engedi képes­ségeik kibontakoztatását, és mert, ha a csa­lád kényszerítő ereje nem lenne, talán nem is ezt a munkát csinálnák. A „mentsvár­ként végzett munka azonban nem lehet szenvedély. A kutatásért lelkesedő férfiné­pet viszont már hallgató korában riasztja a kevés fizetés és az egyetemi intézetek több­ségének egyre nyilvánvalóbb felszereltségi elmaradása. Akik mégis vállalkoznak az egyetemi munkára — és ez a nők nem jelentéktelen részére is vonatkozik —, a „kicsengetés” utáni időt kénytelenek mellék­munka végzésére felhasználni, hogy csa­ládjukat el tudják tartani. Hogy lehet az elmondottakat összevetni azzal, hogy hazánkat tudományos nagyha­talomként tartják számon? Úgy, hogy a ku­tatni akaró kiemelkedő elméket e szándé­kuktól semmi nem tántoríthatja el és e kutató személyiségek — egyelőre — nálunk még mindig megtalálhatók. Elgondolásaik—félig megvalósítva is — megtermik azt a babért, amely a magyar tudomány nimbuszát adja. Ez azonban nem mentesít attól, hogy ne ismerjük fel: a hivatásból munkává vált tudo­mány művelésére ugyanaz érvényes, mint hazánk jelenlegi munkaerkölcsére általá­ban. Az intuíció át nem plántálható, bár hatalmas mozgósító erő lehet, miközben a szorgalom hiánya ragadós és széles körben demoralizáló hatású. Japán vendégünk is ezt a következtetést vonta le: egy intézet vezetője lévén, azóta sem szorgalmazza, hogy munkatársai is eljöjjenek ide. CSABA GYÖRGY

Next