Természet Világa, 1994 (125. évfolyam, 1-12. szám)

1994-06-01 / 6. szám

ÁLLATTAN marad meg. Az ebihal szeme az átala­kulás során tökéletesedik, a szaruhár­tya és a szemlencse a szárazföldi élet­módhoz igazodik. Az ebihalnak még nincs hallószerve, a kifejlett békánál viszont már jól fejlett dobhártyát, a középfülben pedig két hallócsontocskát (colummellát, operculumot) találunk. A farkos kétéltűek és más gerincesek metamorfózisa Többnyire a békákéhoz hasonló átala­kulási pajt, bár farkuk véglegesen meg­marad, a lárvák ragadozó életmódúak, ezért bélcsatornájuk rövid, nem teker­­vényes (3. ábra). Külön is említést ér­demel közülük a harántfogú gőtékhez tartozó mexikói axolotl­nál (Ambysto­­ma tigrinum) előforduló neoténiás posztembrionális egyedfejlődés-típus. Ez azért kivételes jelenség, mert e faj lárvái sohasem válnak kifejlett gőték­ké, hanem lárvakorúakként lesznek ivarérettekké (tehát itt elmarad a tulaj­donképpeni metamorfózis végső stá­diuma, nem is változik az életmódjuk, nem térnek át szárazföldi életmódra). A neoténiára közelebbi példát is említ­hetünk: tőlünk nem messze, a szlové­niai karsztbarlangokban élő vakgőte (Proteus anguinus) lárvái sem alakul­nak át, hanem lárvakorban válnak ki­fejlettekké. Érdekes, hogy a nálunk is élő pettyes gőték (Triturus vulgaris) között nagy ritkán neoténiás lárvákat is találtak, így 1937 nyarán pl. Köln egyik külvárosi kubikgödrének vízteré­ben az ott élő több száz pettyes gőte­lárvák 15%-át neoténiásnak találták. Ennek a jelenségnek az okát nem tud­ták kideríteni, mert a kubikgödör a kö­vetkező évben kiszáradt és az ott élő békáknál, sőt a közeli vizek pettyes gőtéinél sem észlelték ezt a rendel­lenességet. A hüllők, madarak és emlősök poszt­embrionális fejlődése átalakulás nélküli életfolyamat. Az embrionális élet kez­detén a zigóta barázdálódását követő sejt- és szövetdifferenciálódás útján fo­kozatosan alakulnak ki a szervkezde­mények és a tojásból kikelés illetve a megszületés fordulópontot jelent ugyan az egyed életében, további egyedfejlő­dése már csak méretbeli és testtömeg­beli gyarapodásban és ivari érettség el­érésében nyilvánul meg. E fejlettebb gerinces állatoknál is van azért jelentős különbség a kifejlés menetében. Az ál­landó testhőmérsékletű (homoioterm) madarak és emlősök újszülötteit pl. fé­szeklakókra és fészekhagyókra szokták szétválasztani. A fészekhagyó egyed­fejlődés az ősibb típusú, amely a hül­lők, az ősibb madárfajok és a fejlet­tebb emlősfajok ivadékaira jellemző, míg a fészeklakó egyedfejlődés pl. a madaraknál az evolúció során újabb keletű. Emlősöknél viszont a fészekha­­gyásos életmód alakult ki az evolúció újabb „vívmányaként”, tehát másodla­gosan. Ezek szerint az emberi csecse­mők egyedfejlődésében a fészeklakó (emberi gondoskodásra szoruló) ősi jelleg az emlősök evolúciója során megmaradt, míg egyes fejlettebb em­lőscsoportok (pl. a nagy testű patások) utódai másodlagosan váltak fészekha­­gyókká. A hüllőknél és az ősibb típusú madaraknál az evolúció kezdetén ez az elsődleges egyedfejlődési forma ala­kulhatott ki. Összehasonlító vizsgálódás Talán nem felesleges a gerinctelen és gerinces állatok átalakulásos egyedfej­lődés-formáinak összegzése. A főbb lárvaformákat áttekintve azt láthatjuk, hogy az átalakulásos egyedfejlődés sokkal inkább a gerinctelen állatcso­port sajátja, mint a gerinceseké. A ge­rinctelenek között is sok az átalakulás­sal fejlődő tengeri állat. A hazai állat­fauna tagjai között különösen az ízelt­lábúak és a puhatestűek metamorfózis­sal fejlődő csoportjai érdemelnek emlí­tést. Bár a lárvaformák is igen sokfé­lék, a metamorfózis-módok még válto­zatosabbak (sok esetben kevésbé is­mertek is), így ezek összegzésére és összehasonlító vizsgálatára eddig alig akadt vállalkozó. Nemrégiben azonban P. Fioroni, a Münsteri Zoológiai Inté­zet professzora értékes tanulmányt tett közzé, amelyben többek között meg­próbálta a metamorfózist tipizálni és több szemszögből összehasonlítani, így pl. időtartama szempontjából korai és késői metamorfózist a szövetek ill. sej­tek sorsa, a változások mértéke, a fázi­sok száma, az időbeli lefolyása, a nö­vekedéshez és a környezethez való vi­szony szempontjából, sőt filogenetikai jelentőségét és az adott állapotra való kihatását illetően is. Az átalakulásos egyedfejlődés bámu­latos változatossága a lezajlásához szükséges időtartamra is érvényes. A sokféleség már a vedlések számában is lemérhető. Ha csak a rovarok körében keresünk példákat, akkor is érdekes különbségeket fedezhetünk fel. A félro­varok (Protura) között van olyan faj, melynek lárvája csak egy ízben vedlik, sőt a legyek között a Termitomyia-fa­­joknál a petéből kikelt lárva „ifjúkora” csak percekig tart, mert nyomban be­­bábozódik. Másik véglet a kérészek metamorfózisa, ahol a lárvakori vedlé­sek száma meghaladja a 40-et. A rova­ 4. ábra. A rákok (A) és a rovarok (B) posztembrionális fejlődését szabályozó hormo­nális mechanizmus összehasonlítása: az ábrák bal oldali nyilai gátló, jobb oldali pe­dig serkentő hatásokat érzékeltetnek. A szaggatott vonalak a kérdéses vagy csak bi­zonyos fajoknál észlelt hatásokat jelentik: a hormontermelő szervek felülről lefelé sorrendben: az agydúc neuroszekréciós sejtcsoportjai, mögöttük (rovaroknál) a ne­­urohaemalis szervek: corpora cardiaca ill. corpora allata és a testben lévő vedlési hormont termelő mirigy (rákoknál Y-szerv, rovaroknál prothoracalis mirigy) vala­mint ivari hormonokat termelő ivarmirigyek Természet Világa 1994. június

Next