Természet Világa, 2007 (138. évfolyam, 1-12. szám)

2007-03-01 / 3. szám

HÍREK ■ ESEMÉNYEK■ ÉRDEKESSÉGEK A kerámiák sugárzási károsodásának korábbi becslése számításokon alapult. A mérésekből most arra következtetnek, hogy egy radioaktív atom minden egyes alfa-bomlása 5000 atomot mozdít el a cirkonban, a számítottnál 2,5-5-ször töb­bet. A kutatók úgy vélik, a jövőben a ve­szélyes hulladékok lerakóinak geológiai jellemzői helyett arra a mátrixra kellene több figyelmet fordítani, amelyikbe a ra­dioaktív anyagot ágyazzák. Öngyógyító anyagra lenne szükség: ebben az alfa­bomlás miatt elmozduló atomok lassan visszatérnének kristályhelyeikre. (news@nature.com, 2007. január 10.) SZŰZEN „SZÜLT” A SÁRKÁNY Már tavaly decemberben nagy volt az iz­galom az angliai Chester állatkertjében, ugyanis az ünnepekre várták, hogy az in­tézmény Flora nevű komodói varánuszá­­nak (közkeletű elnevezéssel „komodói sárkány”) tojásából kibújnak az utódok. Az izgalom oka az volt, hogy Flora sosem került fizikai kontaktusba hímmel. A 8 éves, teljesen ivarérett nőstény májusban rakta le 25 tojását, ami önmagában nem meglepő, hiszen ezek a varánuszok gyak­ran raknak le tojásokat, ám azok nem megtermékenyítettek. Az állatkert szakér­tői minden eshetőségre készen inkubátor­ba tették a tojásokat, s amikor közülük né­hány, melynek nem volt teljesen szilárd a héja és összeroskadt, közelebbről meg­vizsgálva azt látták, hogy kis embriók rej­tőznek bennük. Ezeket a tojásokat, vala­mint Flora és egy ugyanebben az állat­kertben, de a nőstényektől elkülönítve tartott hím szöveteit laborvizsgálatra küldték, hogy megállapítsák, ki(k) is va­lójában a szülő(k). Az eredmények ugyan nem azt mutatták, hogy a jövevények Flora klónjai lennének, ám DNS-készle­­tük egyetlen más varánuszéból sem szár­mazhatott. Tavaly áprilisban a londoni ál­latkertben hasonló módon született négy utóda az ottani Sungai nevű sárkánynak, mely utóbb normális módon párzott egy hímmel, akitől újabb utódai születtek. Más gyíkfajok, melyek aszexuálisan sza­porodnak, nem szoktak a hagyományos módon párzani. Úgy tűnik, a komodói varánusz képes arra, hogy hímek hiányában vagy szűké­ben megváltoztassa reprodukciós képessé­geit. Az európaiak által csak 1910-ben megismert komodói varánusz kizárólag az Indonéziához tartozó Kis-Szunda-szigetek némelyikén él (köztük a névadó Komo­­dón), számuk kereken 4000, ebből csak nagyjából 1000 a hím. Chesterben január közepén aztán öt kis sárkány bújt elő a tojásokból, amelyekben nyolc hónapot töltöttek. Az újszülöttek 40—45 cm hosszúak, súlyuk 100-125 g, miközben a kifejlett állat hossza eléri a 3 métert, súlya pedig a 130 kilót is. Mivel a komodói varánuszok sem gondozzák új­szülötteiket, a kicsiket a gondozók etetik szöcskékkel, tücskökkel. A kifejlett álla­tok képesek akár egy disznót vagy szar­vast is felfalni, s általában mindent, ami eléjük kerül. Már csak ezért is jobb az új­szülötteket távol tartani az anyától. (MSNBC.com, január 25.) MÉGSINCS JÉG A HOLDON? Korábban a Hold körül keringő, amerikai katonai Clementine űrszonda radarméré­sei alapján felmerült a gyanú, hogy a Hold déli pólusa környékén egyes kráte­rek mélyén, ahová soha nem süt be a Nap, esetleg nagy mennyiségű jég lehet jelen. Később a NASA Lunar Prospector űr­szondája által ugyancsak Hold körüli pá­lyáról felvett neutron-spektrumai megerő­­síteni látszottak a feltételezést, ugyanis a sarkvidékeken jelentős mennyiségű hid­rogént mutattak ki. Legújabban azonban Donald Campbell (Cornell Egyetem) és munkatársai a 305 méteres arecibói (Puer­to Rico) rádiótávcsővel radarjeleket küld­tek a leginkább gyanús Shackleton-kráter felé. A visszavert jeleket a Green Bank (Nyugat-Virginia) rádiótávcsővel fogták fel. Campbell csoportja nagyobb területet és jobb felbontással vizsgált meg, mint a Clementine szonda műszerei. Ők is ész­lelték a déli pólus irányából az erősen po­larizált radarvisszhangot (ami a Clemen­tine vizsgálat esetében a jégről történő visszaverődés melletti fő érv volt), azon­ban megállapították, hogy az nemcsak az örökké árnyékot kráterből, hanem a nap­sütötte területekről is érkezik, ahol nyil­vánvalóan nem lehet jelen jég. Campbel­­lék a szabályos visszaverődés a felszín szerkezetének sajátosságaival próbálják magyarázni. Ugyanakkor nem vetik telje­sen el a jég jelenlétét, de szerintük az a regolittal keveredve fordulhat elő, így a majdani holdi kolóniák számára nem le­het könnyen vizet nyerni, mint ahogy a korábbi feltevések alapján erre vonatko­zóan egyesek vérmes reményeket táp­láltak. A NASA 2008-ra tervezi Lunar Recon­naissance Orbiter űrszondája indítását, ez a tervek szerint belelő egy kisebb szondát a Hold déli pólusába, így meg lehet majd állapítani, hogy a kidobódó anyag mennyi vízpárát tartalmaz. India ugyancsak 2008- ra tervezi első holdszondáját (Chandra­­yaan-1), amelynek a fedélzetén radar is működik majd, így egyértelműen meg fogja tudni különböztetni a jégről vagy a tagolt holdfelszínről történő visszaverő­dést. (Sky and Telescope, 2007. február) 130 VULKÁNKITÖRÉSEK MINT KLÍMALABORATÓRIUMOK A földi éghajlat kutatásának legnagyobb nehézsége, hogy laboratóriumban nem le­het vele játszani”. A bolygó hőszabályo­zásának kritikus összetevőit azonban lehet közvetett módon is tanulmányozni, s eh­hez a természet saját „kísérleteit” vették alapul amerikai és francia tudósok. Az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb „kísér­letezője” volt a Fülöp-szigeteken emelke­dő Pinatubo vulkán, mely 1991. júniusi ki­törése során kereken 10 köbkilométernyi hamut, gázt lövellt a légkörbe. Egy múltbeli vulkán kitörési felhőjének magassága fontos információkat hordoz. Ha ez a felhő a troposzférán belül marad, hatásai általában lokálisak és rövid távúak, ha azonban eléri a sztratoszférát, már kö­zéptávú klímamódosító szerepe is lehet. A légkör válasza a Pinatubo kitörésére szinte azonnali volt. A kilövődött tömér­dek szulfát-aeroszol azzal, hogy gátolta a napsugárzás lejutását a felszínre, kb. négy hónapig kimutathatóan hűtő hatást fejtett ki. Csökkent a légkör nedvességtartalma is, ám 1992 végére a klíma ismét egyen­súlyba került. A kilövellt kén-dioxid a sztratoszférában oxidálódott és tömérdek apró kénsavcsepp keletkezett. Ezek nem mosódhattak ki onnan. Annak eldöntésére, hogy egy bizonyos erupció kitörési felhője elérte-e a sztratosz­férát vagy sem, a kutatók a felszínre visz­­szahullott és az antarktiszi jégtakaróban megőrződött kén izotópjait elemezték. Az ózonréteg fölé emelkedő vulkáni eredetű kén a rövidhullámú UV-sugárzás hatására különleges izotóparányt mutat, s mindez kimutatható a jégmintákból is. A kénizotó­pok alapján megállapíthatták, hogy pl. a Pinatubo, vagy a Bali-szigeti Agung vul­kán kitörési felhője feljutott a sztratoszfé­rába. E kutatásoknak azért van nagy jelen­tőségük, mert az éghajlatkutatók úgy vélik, hogy a globális klímaváltozás előrejelzésé­nek egyik legnagyobb hibatényezője a lég­köri aeroszolokban rejlik. Az új eljárás bir­tokában egy fontos lépéssel közelebb jut­hatnak annak megértéséhez, milyen kémi­ai reakciók játszódnak le a vulkánkitörések hatására a légkör különböző rétegeiben. ÁPRILISI SZÁMUNK TARTALMÁBÓL Czelnai Rudolf: A legnagyobb játszma. A klímaváltozás ügye Szabad János: A DNS-kód Jánosi Imre: Emberiség és energia Török István: Van-e haszna az idézetgyűj­tésnek? Boschán Péter: Az örök világosság fluktuációi. Fizikai Nobel-díj, 2006 Orosz László-Vellai Tibor: A gének csende­­sítése. Orvosi Nobel-díj, 2006 Kalotás Zsolt: A Kapszeg-tó Természet Világa 2007. március

Next