Theologiai Szemle, 1978 (21. új évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 5-6. szám - HAZAI SZEMLE - Tenke Sándor: Fazekas Mihály: 1766-1828
A másik probléma, amelyről a leszerelés összefüggésében meg kell emlékezni, teológiai és erkölcsi kérdés, nevezetesen az, hogy világunkban óriási méretű az éhség, az írástudatlanság és a betegség. A leszerelés kérdésével annak a ténynek a fényében kell foglalkozni, hogy az emberiség kétharmada a létminimum alatt él. Az igazságosság kérdése nem választható el a leszerelés kérdésétől, akár arra gondolunk, hogy óriási erőforrásokat pazarolnak el nukleáris fegyverekre, akár arra, hogy a leszerelést az úz elnyomottak felszabadításának szüksége ellen játsszák ki. Az emberiség egysége nagyon is világos állásfoglalást kíván meg ebben a tekintetben. Legalább három erkölcsi indíték kellene ösztönözze a keresztyéneket arra, hogy elősegítsék a világ leszerelését. Először annak felismerése, hogy minden ember összetartozik s ennek globális békestruktúrákban kellene kifejeződésre jutnia. Másodszor, a keresztyén lelkiismeretnek nem lenne szabad kész tényként elfogadni azt, hogy emberek százmilliói éheznek és halnak meg, miközben nemzetek — különösen keresztyén hagyományokkal rendelkező nemzetek — képesek lennének elpusztítani az életet a földön. Harmadszor, minden nemzet biztonságát csak együttműködéssel lehet megteremteni, ez pedig a világ népei közötti kapcsolatok teljesen új formáját kívánja meg. Minden keresztyénnek és egyháznak teológiailag szükségképpen felismert együvétartozása segítheti elő és kell is hogy elősegítse ezeknek az újfajta kapcsolatoknak a kialakítását. Végezetül javasolnék néhány választ, amelyet az egyházak adhatnának a leszerelés kérdéseire: a) Folytatni, sőt fokozni kell a teológiai újraátgondolási folyamatot a béke és háború kérdését illetően. Ebben meg kell jelölni, le kell leplezni és el kell távolítani a militarizmus mögött rejlő álteológiai gyökereket és indítékokat. b) Az egyházaknak prófétai küldetést kell betölteniök, amikor rámutatnak a békéről (és a leszerelésről) hangoztatott szavak, valamint ama tettek közötti szakadékra, amelyek nem felelnek meg ezeknek az állásfoglalásoknak és nyilatkozatoknak. c) Az egész keresztyénségnek erkölcsi támogatásban kellene részesítenie azokat a politikusokat, akik vállalják a kockázatot, hogy kitörjenek a fegyverkezési verseny circulus vitiosus-ából és visszafordítsák a fegyverkezési verseny spirálját. d) Minden egyháznak különösen az ökumenikusan kell megerősítenie azokat a kijelentéseket, amelyekről valamennyien felismerték, hogy nem vitatottak többé a keresztyének között, pl. hogy a háború bűn Isten akarata ellen és ellenkezik Jézus Krisztus tanításával (Kaiser). Elengedhetetlenül szükséges e célból egy egyházi világkonferencia összehívása. e) A leszerelés, valamint az igazságosság és felszabadulás bonyolult problémáit tisztázni kell, hogy elkerüljük a zavart egyfelől az igazságot és felszabadulást, másfelől a leszerelést illetően. Dr. Tóth Károly Hazai szemle Fazekas Mihály 1766-1828 Túl van harmincadik évén, amikor másodszor kezdi életét. Tizennégy katonaesztendő szenvedése, keserves tanulsága és gazdag élménye van mögötte, benne, amikor megérkezik Debrecenbe. Édesapja sírja várja őt. Gazda nélkül maradt a ház, a műhely és a föld, gyámolító nélkül az anya és hajadon húga, Éva. Velük együtt rendezkedik be a csendes, de nem feszültség nélküli debreceni életre. Fazekas Mihály főhadnagy úr szíve kevésszer virágzott a katonaévek alatt. Mindössze néhány verse jelent meg a „Hadi és más nevezetes történetek”-ben, és a „Magyar Hírmondó”-ban. Elvesztett szerelmét kéziratokba, jórészt lelkébe temette. De a hűséges szerelem nem semmisül meg. Átalakul. Ha nem tud verssé, akkor lendületté, munkává, tevékenységgé. A mindvégig agglegény Fazekas életében így történt. Pedig a századforduló körüli évek Magyarországa sem járult hozzá belső válsága megoldásához. Amikor 1796-ban hazatér, alig egy éve, hogy Martinovics és társai életét kioltotta a hóhérpallós, Szentjobi Szabó Lászlót, a Kollégium neveltjét elemésztette a börtön, Kazinczy, Verseghy császári tömlöcök lakói, Batsányi nem térhet vissza hazájába, Dayka Gábort a tüdővész ragadta el, Bessenyeit pedig a bihari csönd. A meghasonlott költőnek két vigasztalója marad: egy kicsiny meghitt baráti kör, s a természet, a városszerte híres kertjében létrehívott csodálatos világ. Petőfi és Arany előtt senki sem írt ilyen végtelen szeretettel, ennyi hanggal, színnel és illattal, ennyi hiteles, nagyszerűen megfigyelt, hajszálpontosan ábrázolt részlettel a természetről, mint ő. Az első olvasztó szellőhöz, Ének a hosszú télhez, A tavaszhoz, Mint mikor a nap... című verseiben a magyar lírai realizmus születésének vagyunk tanúi. A másik vigasztalója a kicsiny baráti kör: az egykori főbíró, Domokos Lajos, a magyar nyelv és a felvilágosodás ügyének debreceni bajnoka, a „Mentor” Földi János, a két tudós orvos: Szentgyörgyi és Sándorffy József, a kedves sógor Diószegi Sámuel böszörményi, később debreceni pap és a hazavetődött Csokonai Vitéz Mihály. Szüksége is van rájuk. Kikezdi őt a kortársi debreceniekre oly jellemző kicsinyes, rosszindulatú pletyka. (A saját sötétségüket kivetítők szerint: unokahúgával él együtt.) De százszorta jobban bántják „A megégett Nagytemplom falai közt serkent gondolatok” (1802). A látással megvert ember fájdalma ez: a jellem hanyatlását, a széthúzást, az egyéni érdekek hajszolását, az elpuhulást tapasztalva. „Sem a tatárok. 184