Theologiai Szemle, 1978 (21. új évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 5-6. szám - HAZAI SZEMLE - Tenke Sándor: Fazekas Mihály: 1766-1828

A másik probléma, amelyről a leszerelés összefüggé­sében meg kell emlékezni, teológiai és erkölcsi kérdés, nevezetesen az, hogy világunkban óriási méretű az éh­ség, az írástudatlanság és a betegség. A leszerelés kér­désével annak a ténynek a fényében kell foglalkozni, hogy az emberiség kétharmada a létminimum alatt él. Az igazságosság kérdése nem választható el a le­szerelés kérdésétől, akár arra gondolunk, hogy óriási erőforrásokat pazarolnak el nukleáris fegyverekre, akár arra, hogy a leszerelést az úz elnyomottak felsza­badításának szüksége ellen játsszák ki. Az emberiség egysége nagyon is világos állásfoglalást kíván meg eb­ben a tekintetben. Legalább három erkölcsi indíték kellene ösztönözze a keresztyéneket arra, hogy előse­gítsék a világ leszerelését. Először annak felismerése, hogy minden ember összetartozik s ennek globális bé­kestruktúrákban kellene kifejeződésre jutnia. Másod­szor, a keresztyén lelkiismeretnek nem lenne szabad kész tényként elfogadni azt, hogy emberek százmilliói éheznek és halnak meg, miközben nemzetek — külö­nösen keresztyén hagyományokkal rendelkező nemze­tek — képesek lennének elpusztítani az életet a föl­dön. Harmadszor, minden nemzet biztonságát csak együttműködéssel lehet megteremteni, ez pedig a világ népei közötti kapcsolatok teljesen új formáját kívánja meg. Minden keresztyénnek és egyháznak teológiailag szükségképpen felismert együvétartozása segítheti elő és kell is hogy elősegítse ezeknek az újfajta kapcsola­toknak a kialakítását. Végezetül javasolnék néhány választ, amelyet az egyházak adhatnának a leszerelés kérdéseire: a) Folytatni, sőt fokozni kell a teológiai újraátgon­­dolási folyamatot a béke és háború kérdését il­letően. Ebben meg kell jelölni, le kell leplezni és el kell távolítani a militarizmus mögött rejlő álteológiai gyökereket és indítékokat. b) Az egyházaknak prófétai küldetést kell betöl­­teniök, amikor rámutatnak a békéről (és a le­szerelésről) hangoztatott szavak, valamint ama tettek közötti szakadékra, amelyek nem felelnek meg ezeknek az állásfoglalásoknak és nyilat­kozatoknak. c) Az egész keresztyénségnek erkölcsi támogatás­ban kellene részesítenie azokat a politikusokat, akik vállalják a kockázatot, hogy kitörjenek a fegyverkezési verseny circulus vitiosus-ából és visszafordítsák a fegyverkezési verseny spirálját. d) Minden egyháznak különösen az ökumenikusan kell megerősítenie azokat a kijelentéseket, ame­lyekről valamennyien felismerték, hogy nem vi­tatottak többé a keresztyének között, pl. hogy a háború bűn Isten akarata ellen és ellenkezik Jézus Krisztus tanításával (Kaiser). Elengedhe­tetlenül szükséges e célból egy egyházi világ­­konferencia összehívása. e) A leszerelés, valamint az igazságosság és felsza­badulás bonyolult problémáit tisztázni kell, hogy elkerüljük a zavart egyfelől az igazságot és fel­­szabadulást, másfelől a leszerelést illetően. Dr. Tóth Károly Hazai szemle Fazekas Mihály 1766-1828 Túl van harmincadik évén, amikor másodszor kez­di életét. Tizennégy katonaesztendő szenvedése, ke­serves tanulsága és gazdag élménye van mögötte, ben­ne, amikor megérkezik Debrecenbe. Édesapja sírja várja őt. Gazda nélkül maradt a ház, a műhely és a föld, gyámolító nélkül az anya és hajadon húga, Éva. Velük együtt rendezkedik be a csendes, de nem fe­szültség nélküli debreceni életre. Fazekas Mihály főhadnagy úr szíve kevésszer virág­zott a katonaévek alatt. Mindössze néhány verse je­lent meg a „Hadi és más nevezetes történetek”-ben, és a „Magyar Hírmondó”-ban. Elvesztett szerelmét kéz­iratokba, jórészt lelkébe temette. De a hűséges szere­lem nem semmisül meg. Átalakul. Ha nem tud vers­sé, akkor lendületté, munkává, tevékenységgé. A mind­végig agglegény Fazekas életében így történt. Pedig a századforduló körüli évek Magyarországa sem járult hozzá belső válsága megoldásához. Amikor 1796-ban hazatér, alig egy éve, hogy Martinovics és társai életét kioltotta a hóhérpallós, Szentjobi Szabó Lászlót, a Kol­légium neveltjét elemésztette a börtön, Kazinczy, Ver­seghy császári tömlöcök lakói, Batsányi nem térhet vissza hazájába, Dayka Gábort a tüdővész ragadta el, Bessenyeit pedig a bihari csönd. A meghasonlott köl­tőnek két vigasztalója marad: egy kicsiny meghitt ba­ráti kör, s a természet, a városszerte híres kertjében létrehívott csodálatos világ. Petőfi és Arany előtt sen­ki sem írt ilyen végtelen szeretettel, ennyi hanggal, színnel és illattal, ennyi hiteles, nagyszerűen megfi­gyelt, hajszálpontosan ábrázolt részlettel a természet­ről, mint ő. Az első olvasztó szellőhöz, Ének a hosszú télhez, A tavaszhoz, Mint mikor a nap... című ver­seiben a magyar lírai realizmus születésének vagyunk tanúi. A másik vigasztalója a kicsiny baráti kör: az egy­kori főbíró, Domokos Lajos, a magyar nyelv és a fel­világosodás ügyének debreceni bajnoka, a „Mentor” Földi János, a két tudós orvos: Szentgyörgyi és Sán­­dorffy József, a kedves sógor Diószegi Sámuel böször­ményi, később debreceni pap és a hazavetődött Csoko­nai Vitéz Mihály. Szüksége is van rájuk. Kikezdi őt a kortársi debreceniekre oly jellemző kicsinyes, rosszin­dulatú pletyka. (A saját sötétségüket kivetítők szerint: unokahúgával él együtt.) De százszorta jobban bántják „A megégett Nagytemplom falai közt serkent gondo­latok” (1802). A látással megvert ember fájdalma ez: a jellem hanyatlását, a széthúzást, az egyéni érdekek hajszolását, az elpuhulást tapasztalva. „Sem a tatárok. 184

Next