Theologiai Szemle, 1991 (34. új évfolyam, 1-6. szám)

1991 / 4. szám - KÖNYV- ÉS FOLYÓIRATSZEMLE - II. János Pál pápa magyarországi látogatása: tanulmányi amyag protestáns, evangéliumi, nem katolikus szempontból.

nyezőirel, melyeknek „kulcsszerepe van az állampolgá­rok szellemi, erkölcsi és kulturális gyarapodásában”. (~). „Milyen a magyar katolikus egyház mai arculata? — Az alábbiakban igyekszünk néhány jellemzőnek tartott vonást kiemelni. Már az eddigi áttekintés is több ponton érzékeltette, hogy megfogyatkozott és több szempontból hiányokkal küzdő egyházról van szó. A kitágult lehetőségek és meg­növekedett feladatok ezt még szorítóbb problémává te­szik. Személyi vonatkozásban súlyos gond a lelkészhiány és az ebből fakadó túlterheltség. A laikusok képzésére kialakított megoldások (teológiai levelező oktatás, hitok­tatói tanfolyamok) csak némi segítséget jelenthetnek. A feladatokhoz képest nemcsak a szükséges intézmények, hanem az anyagiak is korlátozott mértékben állnak ren­delkezésre. A hívek adakozásából az évi bevétel mintegy 500 millió forint. (A külföldről nyújtott támogatásról nem ismeretes az adat.) Ugyanakkor a megpezsdülő élet és az épülés jeleit is egyértelműen regisztrálni lehet. Különösen a városok­ban szembeötlően növekszik a templomlátogatók és a hitoktatásban résztvevők száma. Kiépülőben van a lelki munkát és az egyházszervezést szolgáló „infrastruktúra”. Buzgó papok és laikusok tevékenysége nyomán új inicia­­tívák születnek, vagy korábbi szervezeti formák, aktivitá­sok élednek újjá az egyházi élet számos területén. Egyes ünnepi alkalmak tömegeket mozgatnak meg. Jelentős mértékű a szellemi, teológiai, kegyességi ter­mészetű pluralizmus, ha nem is mindig jelentkezik ki­kristályosodott, markáns formákban. A fundamentalista színezetű eszmevilág, a klerikalizmusba hajló gondolko­dás és a modern teológiák hatása egyszerre van jelen az egyházban. Az individualista jellegű kegyesség, a kö­zéleti érdeklődés, a népi vallásosság, az önmagában is sokszínű katolikus értelmiség, az egyes közösségek és mozgalmak között, illetve keretein belül mutatkozó el­térések, a különböző szintű vallási műveltséggel rendel­kező rétegek egymásmellettisége nem könnyíti meg az egyházon belüli kommunikációt. Ma a közvéleményt és a tömegkommunikációs esz­közöket sokkal nagyobb mértékben foglalkoztatják az egyházakkal — elsősorban a katolikus egyházzal — kap­csolatos kérdések és események, mint korábban. A világi sajtóban is időről időre megjelennek az ún. megújulási mozgalmakkal, kisközösségekkel kapcsolatos hírek és cikkek. Többféle eredetű jelenségvilágról van szó: a nehéz időben kialakult, illegálisnak számító „la­káskereszténység’­; plébániai kisközösségek; a két leg­nagyobb magyar eredetű mozgalom: az ifjúsággal foglal­kozó Regnum Marianum és a Bokor; különböző külföldi eredetű mozgalmak hatását mutató csoportosulások; nem papi vezetésű, önálló inicatívák stb. Ennek megfelelően a csoportok és irányzatok szellemisége sem egyforma. Összekötő vonás közöttük, hogy az egyházi élet „bázis” rétegében bontakoztak ki; a csoportokon belül nagy a közösségi összetartás; áldozatokra is kész aktivitásra tud­nak indítani, s főként az ifjúságra hatnak. Kibontakozásuk és erősödésük a hetvenes években indult meg. Megje­lenésük és terjedésük a magyar katolikus egyházban nem volt zavarmentes. Szokatlanul új színt képviseltek; jóré­szük érdektelen vagy (némelykor erősen) kritikus maga­tartást tanúsított az intézményes egyházzal, főként a hie­rarchiával szemben. Másfelől a hierarchia — mégha eset­leg szimpatizált is velük — nem volt abban a helyzetben, hogy figyelmen kívül hagyja az állami tényezők álláspont­ját, amely korábban egyszerűen illegális tevékenységnek, de az oldottabb politikai légkörű periódusban is enyhén szólva gyanúsnak tartotta e mozgolódást. Az ügyet a Vati­kán is fontosnak ítélte. (II. János Pál pápa 1980. húsvétján levélben, majd 1982-ben a magyar püspökök vatikáni látogatásakor egyfelől arról szólt, hogy a bázisközössé­geknek „mindig a helyi egyházakkal, püspökeikkel közös­ségben kell működniük, másfelől a kisközösségek nélkü­lözhetetlenségét húzta alá, és a probléma pozitív megol­dását sürgette.” A jelek szerint megindult, és most is tart a mozgalmak egyfajta integrálódásának a folyamata.” „A Magyar Közvéleménykutató Intézet 1991. február 15-25. között kérdőíves reprezentatív felmérést végzett arról, hogy miként ítéli meg a magyar társadalom az egy­házak szerepét, tevékenységét. Érdemes ennek az álta­lános megállapításaiból néhány lényeges mozzanatot idéznünk: „A közvélemény igen elismerően nyilatkozik a vallásról és az egyházakról. Az általános rokonszenven túl a vá­laszok azt jelzik, hogy a felnőttek fiatalabb rétege és a felsőfokú végzettségűek kritikusabbak, mint az időseb­bek és az alacsonyabb végzettségűek, különösen, ha az egyház jelenlegi és jövőbeni lehetőségeiről és feladatairól kell véleményt alkotniok... Megállapítható, hogy a népes­ség zöme nyilvános társadalmi szerepet szán az egyhá­zaknak, ám egyes területeken különböző mértékben. Er­kölcsi, szociális és kulturális téren a népesség túlnyomó része (közülük leginkább az idősebbek), a politikai kér­dések eldöntésében mindössze egyharmada tart kifeje­zetten igényt az egyházak részvételére... A magyar tár­sadalom nagy többsége támogatja az egyházi intézmé­nyek visszaadását és újraindítását... Az iskolák, kórházak, szociális intézmények egyházi kezelésbe adásával jóval az átlag fölött arányban értenek egyet a legalacsonyabb és legmagasabb végzettségűek... Az egyházak működésé­hez szükséges ingatlanok kérdésében a magyar társada­lom jelentős többsége úgy vélekedik: az állam feladata, hogy épületeket bocsásson az egyházak rendelkezésére. Általános vélemény: az odaítélés kritériuma az legyen, hogy a felekezetek az ingatlanokat csak vallási, kulturális vagy szociális tevékenység céljára vehessék igénybe.” (Az Új Ember 1991. június 2-i számának közlése alap­ján.) Ez az ún. funkcionális elv érvényesítése. Magyarországon a katolikus egyház és eszmevilága több nemzedék igen széles körei számára valójában is­meretlen. Életükben, gondolkodásukban még másod­vagy harmadlagosnak nevezhető szerepet is alig játszik. Ezen belül lehetséges inkább rokonszenvező magatartás (pl. családi hagyományok alapján, a korábban korlátozott egyház iránti együttérzés vagy a jobbirányú változások iránti vágy következetében stb.). Lehetséges azonban in­kább tartózkodó vagy idegenkedő, vagy ennél is negatí­vabb színezetű viszonyulás is (p. a vallásellenes propa­ganda vagy más, az azt megelőző korszakok rossz em­lékezete stb. következtében). Összegezve: a magyar katolikus egyház társadalmi helyzetéről és szerepéről mind az egyházban, mind a tár­sadalomban sokféle vélemény van jelen. Ugyanez érvé­nyes a többi egyházra nézve is. Tisztázódási folyamatra van tehát szükség — és lehetséges, hogy ez nem is rövid időt vesz igénybe — ahhoz, hogy egyfajta „kiegyezéses” nyugalmi állapot alakuljon ebben a vonatkozásban. Az egyház bizonyára azzal tehet a legtöbbet ennek érdeké­ben, ha az evangélium szellemében minél egyértelműb­ben megfogalmazza küldetéséről vallott meggyőződését és a megértés érdekében türelmes párbeszédet folytat a társadalommal.” Az V. fejezet — Azonosságok, különbségek, ökume­nikus perspektívák” — ismét teljes terjedelmében kö­zöljük.

Next