Theologiai Szemle, 1991 (34. új évfolyam, 1-6. szám)

1991 / 4. szám - KÖNYV- ÉS FOLYÓIRATSZEMLE - II. János Pál pápa magyarországi látogatása: tanulmányi amyag protestáns, evangéliumi, nem katolikus szempontból.

„Ahhoz, hogy a pápalátogatás eseményét krisztusi lé­lekkel, evangéliumi szellemben értsük és értékeljük, gyö­keres szemléletbeli fordulatra van szüksége a nem római katolikus keresztyéneknek a mi hazánkban is. Eddig ugyanis — különböző történelmi okok folytán — túlságo­san előtérben álltak a különbözőségek, melyek a római katolikus egyházat a többi egyházaktól elválasztották. El­jött az ideje — éppen az ökumenikus gondolkodás tér­hódítása nyomán —, hogy a közös vonásokat hangsú­lyozzuk, fontosabbaknak tartsuk és magasabbra értékel­jük azt, ami összeköti a keresztyéneket annál, ami elvá­lasztja őket. Persze erre a szemléletbeli változásra mind­két félnek szüksége van. Hangsúlyozni kell, és ki kell fejezni az alapvető hitigazságok tekintetében meglevő azonosságokat vagy hasonlóságokat. Hitben felismert meggyőződésünk, hogy sem a nagy szakadás (1054), amikor az addig egységes egyház keleti (ortodox) és nyugati (katolikus) részekre szakadt, sem a reformáció (1517) nem tépte el a legmélyebb közös gyökereket. Első helyen azt kell megállapítanunk, hogy a katolikus egyházzal közös a történetünk a keresztyénség első 15 századát tekintve. Ha a kereszténységnek új ága hajtott is ki a Reformációban, a törzs és a gyökerek ugyanazok. Közismert, hogy sem Luther, sem Kálvin, sem pedig a többi reformátorok nem új egyházat akartak alapítani, hanem Jézus Krisztus egy, szent, egyetemes és apostoli egyházának a megújulására törekedtek. Ha ebben az értelemben számba vesszük a legfon­tosabb — korántsem teljes — listáját a nem római kato­likusokat a római katolikus testvérekkel összekötő alap­vető hittételeknek, első helyen arra kell utalnunk, hogy osztatlan a Szentháromság Istenbe vetett hitünk. Ezt a hitet kifejezik az első ökumenikus (összesen nyolc) zsi­natok hittételei, ahogyan ezeket összefoglalja az Apostoli Hitvallás és a „Nicea-Konstantinápoly”-i Hitvallás. Ebben megvalljuk közös hitünket a mindenható, teremtő Isten­ben. Hitet teszünk Jézus Krisztusról, a testté lett Igéről, a Szentlélekről, s hisszük az egyetemes keresztyén anya­­szentegyházat. Az ősi hitvallásokban kifejezett hitünk vál­tozatlanul közös. Nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy mindezen túl, az az isteni kijelentés forrása, a Szentírás, ahogy a bibliában áll előttünk, szintén azonos. A Szentháromság Isten nevében kiszolgáltatott keresztség is érvényes, azaz azonos valamennyi keresztyén egyházban. Isten Igé­jének (igehirdetés) és az imádságnak (Mi­ Atyánk) Isten­nel és emberekkel a keresztyén közösségben bennünket összetartó ereje a Szentlélek által éppúgy érvényesül a nem római katolikus egyházakban, mint római katolikus testvéreink között. A még meglévő mély különbségek ellenére is együtt valljuk katolikus testvéreinkkel, hogy irgalmas és kegyel­mes Istenünk van; hisszük, hogy Jézus Krisztus keresztha­lála és feltámadása üdvösséget szerzett az egész világnak; hisszük, hogy a Szentlélek megtartó és megújító erejének az új élet ajándékában mindnyájan, katolikusok és nem katolikusok egyaránt részesedhetünk. Jobban kell tehát figyelnünk keresztyén hitünk közös fundamentumaira, így a nem katolikusok számára a római katolikus egyház egy a testvéregyházak (ortodox, angli­kán, református, evangélikus, baptista, metodista stb.) kö­zött, amelyekkel összekötnek bennünket keresztyén hi­tünk alapelemei. A pápa személyében a római katolikus testvéregyház fejét köszöntjük hazánkban. Mindez persze nem jelenti azt, hogy elfeledkezhetünk az alapvető és továbbra is fennálló különbségekről. Ezek kemény valósága kötelezővé teszi számunkra, hogy tu­datosítsuk magunkban, akik a többi egyházhoz tartozunk, azokat a tanításokat és strukturális problémákat, amelyek elválasztanak bennünket a római katolikus egyháztól, mert ezek szerves részét képezik protestáns, evangéliumi, nem katolikus identitásunknak. Természetesen a különb­ségek felsorolása is csak vázlatos lehet. A legnehezebb kérdés számunkra az, amit leegyszerű­sítve úgy fogalmazhatunk meg, hogy római katolikus test­véreink számára az evangélium és az egyház azonosak; az Isten üdvtervéről szóló örömhír és az egyház hierar­chikus rendje azonos. Elfogadhatatlan számunkra, hogy Isten Igéjét csak úgy lehet érteni, ahogy a római katolikus egyház és a tradíció megfogalmazza és magyarázza. Ezen a ponton válik el lényegében egymástól a római katolikus és nem római katolikus gondolkodás. Az evangéliumi (nem római katolikus) keresztyénség elválasztotta egymástól az egyház vezetői és tanítói tiszt­ségeit. Míg ez utóbbi a Lélek vezetése által meghatá­rozottan — „ahol az Úrnak lelke, ott a szabadság” (2 Kor 3,17) szabad eszmélődés és vita tárgya, az előbbit, a veze­tést a nem katolikus keresztyénség a zsinati közösségek döntésére ruházza, így a tekintélyelvű vezetéssel (hie­rarchikus), a pluralizmust állítja szembe. Római katolikus felfogás szerint hinni csak az egyház keretein belül lehet, sőt, a legfőbb magisztérium, a pápa közvetíti és fogalmaz­za meg a hit tartalmát Az evangéliumi felfogás szerint a hit Isten ajándéka, az Isten Igéje hallgatása nyomán támadt válasz (Róm 10,17). Fentiekből következik egy másik alapvető különbség, ez a papi tisztre vonatkozik. Római katolikus testvéreink számára a papszentelés (ordináció) azt jelenti, hogy ezáltal a pap Krisztusnak teljhatalmú képviselője lesz, aki a misé­ben megismétli Jézus Krisztus áldozatát. Ezzel szemben a nem római katolikusok számára az egyetemes papság elve szerint Krisztuson, az egyedüli közbenjárón kívül másra nincs szükség (lPt 2,9). Más kérdés, hogy a gyüle­kezeti szolgálatokra (igehirdetők, tanító, presbiter, diakó­nus) külön személyt hívnak el és készítenek fel. További botránykő a nem katolikusok szemében a pápai csalatkoz­­hatatlanság és a pápai szupremáció igénye. A bibliakuta­tások világossá tették, hogy ez az igény nélkülöz minden bibliai alapot, kialakulása egyedül és kizárólag történelmi, egyháztörténeti okokra vezethető vissza. Az I. Vatikáni Zsinat a pápai csalatkozhatatlanság dogmájának kihirde­tésével (1870) szinte áthidalhatatlan szakadékot támasz­tott a római katolikus egyház és a többi felekezetek között. E tanításnak sok egyéb nehéz és szerteágazó problémája mellett most csak egyre mutatunk rá. E dogma szerint a pápa csak akkor csalatkozhatatlan, amikor ex cathedra nyilatkozik a hitre és az erkölcsre vonatkozó tanításokban. Viszont a pápák (a jelenlegi is) akkor is a csalat­kozhatatlanság látszatával lépnek fel, amikor a római ta­nítás szerint sem csalatkozhatatlanok, vagyis a pápaság­hoz hozzátapadt az, amit „rejtett csalatkozhatatlanságnak” nevezhetünk. Ez azt jelenti, hogy olyan kérdésekben is egyedül és megfellebbezhetetlenül dönt a pápa, amelyek nem a hit és az erkölcs dolgai, és amelyekben az ősegyház, sőt még a középkori egyház is az egyetemes zsinatokat ismerte el egyedül illetékesnek. Ugyanez vonatkozik a pá­pa primátusára és a pápai szupremáció igényére is. Ez az a pont, ahol leginkább eltérnek egymástól — az ökumenikus párbeszéd során is — a szempontok. Az egyházak egységét illetően a római katolikus egyház in­tegrációt akar, a nem római katolikus egyházak viszont partneri viszonyra törekszenek a különböző egyházak kö­zött. A római katolikus egyház úgy értelmezi önmagát, mint amely „az igazság teljességét birtokolja”, azaz teljes egyház, míg a többieket — a II. Vatikáni Zsinat lényeges

Next