Theologiai Szemle, 2010 (53. új évfolyam, 1-4. szám)

2010 / Különszám - ÖKUMENIKUS SZEMLE - A nemzetközi ökumené aktuális eseményei - Bizonyságtétel Krisztusról ma

pus Christianum rendszerének vége új lehetőségeket kí­nál a nyugati egyházak számára, hogy felfedezzék az autentikus tanítványi lét megvalósulási formáit, melye­ket olyan fogalmakkal lehet leírni, mint a diaszpóra, a prófétai tanúságtétel, a hátrányos helyzetűek ügyének képviselete vagy az alázatos szolidaritással párosuló evangélizáció. Ugyanakkor, ahogy ezt olyan szerzők, mint Andrew F. Walls meggyőzően kimutatták - a déli és keleti félteke keresztyén egyházai folyamatos - néhol robbanásszerű - növekedést mutatnak. Walls így fogal­maz: „Az a tény, hogy - az 1910-es edinburghi viszo­nyok nagymérvű megfordulásaként - a keresztyének többsége ma Afrikában, Ázsiában, Latin-Amerikában és a Csendes-óceáni szigetvilágban él, és az arányuk folya­matosan növekszik.”26 A keresztyén és nem-keresztyén világ kétosztatúságának elmélete mára tarthatatlanná vált - ahogy erre már az 1938-as Tambarami Missziói Világ­­koferencia is rámutatott és mindennek messzemenő missziói következményei vannak. Míg 1910-ben Edin­burghban a misszióról mint a keresztyén Nyugatról a nem-keresztyén Dél és Kelet felé irányuló „egyirányú forgalomról” gondolkodtak, ma azt tapasztaljuk, hogy a misszió „mindenhonnan mindenhová” irányul. Új misz­­sziói elképzelések és a keresztyén hit változatos kifeje­ződési formái jönnek létre, melyek mélyen gyökereznek a déli félteke kultúráiban és melyek nagyban hozzájárul­nak egy valóban globális keresztyénség kialakulásához. Egy további fejlemény - mely különös figyelmet ér­demel az erőteljes pünkösdi és karizmatikus mozga­lom felemelkedése az elmúlt század folyamán. Míg a 20. század elején a keresztyénség pünkösdi és karizmatikus alakja a világkeresztyénség marginális jelenségeként volt jelen, mára a világon a második legnagyobb keresz­tyén közösséggé vált (a Római Katolikus Egyház után). Az exponenciálisan növekvő pünkösdi és karizmatikus közösségek nagy missziói lelkesedést mutatnak. Képe­sek elérni a déli félteke hátrányos helyzetű csoportjait és missziói munkájuk eredményeképpen gyakran tömeg­­mozgalmak jönnek létre. A keresztyén hit pünkösdi és karizmatikus típusú megélése egyrészt sokféle felekeze­­tet hozott létre, másrészt jelen van a történelmi egyhá­zakba ágyazódva is. A karizmatikus tapasztalat tehát egy újfajta, az egyházi hovatartozáson felülemelkedő össze­tartozás-érzést alakított ki, mely a Római Katolikus Egy­háztól a nem intézményesült ifjúsági egyházi mozgalma­kig terjed. Egy másik fontos kortárs jelenség a déli félte­ke pünkösdi és karizmatikus közösségeinek közvetlen missziói munkája magán a déli féltekén csakúgy, mint a nyugati világban. Mindeközben e mozgalmak gyors ter­jedése némelyekben kérdéseket vetnek fel a keresztyén hit autentikus kifejeződési formáinak kritériumaival kap­csolatban. A Lélek megtapasztalása a pünkösdizmuson belül ere­detileg sokkal inkább ökumenikus jellegű volt, ahogyan egy a keresztyének egységére vonatkozó látásukban kü­lönböző országokból származó pünkösdi vezetők azt ko­rán meg is fogalmazták.27 Ennek ellenére, a misszióra és az evangélizációra helyezett erőteljes hangsúlyok fe­szültségekhez vezettek a pünkösdi mozgalom és a törté­nelmi egyházak vezetői között, mert az utóbbiak e kez­deményezéseket nemkívánatos erőszakos behatolásnak érzékelték. Pünkösdi és karizmatikus szempontból nézve úgy látszik, hogy más egyházak vezetői nem ismerték fel ebben a mozgalomban annak az egységet előmozdító je­lentőségét, ugyanakkor, a gyakorlatban, a pünkösdiek és a karizmatikusok előnyben részesítik az egység megélé­sét az egyháztagság szintjén, az intézményi formák rová­sára. A keresztyénség új arculata még sokszínűbb, ha a nem-nyugati egyházak sokszínű világát is figyelembe vesszük. Az afrikai és ázsiai alapítású egyházak, az indiai Krisztus Bhakti mozgalom, a kínai házi gyülekezetek és kulturális keresztyének és más hasonló jelenségek kihí­vást jelentenek a hagyományos ekléziológiai és misszi­­ológiai felfogásokkal szemben és az ökumenikus dialó­gus új megközelítéseit is szükségessé teszik. Ugyanakkor Nyugaton is kialakulóban vannak a keresztyénség új for­mái. A felekezeteken kívüli csoportok, az úgynevezett „felnövekvő egyház” (emergent church), a „mega­gyülekezetek”, a „házi gyülekezetek” hálózata, vagy olyan megközelítések mint az Alfa-kurzus, a Neokateku­­menátus mozgalom vagy a Cursillo, mind kifejeződési formái a keresztyén tapasztalat új értelmezései keresésé­nek. Az anonim „katedrális-keresztyénség”, az újraéledő zarándoklatok (El Camino de Santiago de Compostella), a Taize-i Közösség, vagy a keresztyén jelenlét a digitális virtuális térben és más hasonlók szintén példái Jézus Krisztus követése sokszor új, sokszor kísérleti formáinak a globális, nyugati civilizáció kontextusában. E sokszínű képet tovább bonyolítja a türelmetlen keresztyén funda­mentalizmus, sőt szélsőséges hangok jelenléte is. A nyu­gati helyzetet még változatosabbá teszik az ott jelenlévő erős bevándorló és nem-nyugati egyházi közösségek is. Míg a történelmi egyházak élete gyakran alig pislákol, erőteljes afrikai, ázsiai és latin-amerikai közösségek jön­nek létre, elsősorban a nagyvárosokban. A keresztyénségnek ezek az új formái - a déli és az északi féltekén egyaránt - kihívást jelentenek az egyház egységének hagyományos felfogásaival szemben. Az ökumenikus dialógus és együttműködés során olyan kér­déseket kell kezelni, mint a kialakult szervezeti keretek, vagy a hitvallások és tanrendszerek hiánya, vagy a radi­kális új liturgikus elemek. A keresztyénség ezen új kife­jeződési formái a keresztyén felekezetek számának pre­cedens nélküli növekedéséhez is vezettek. A világ ke­­resztyénségének ez a növekvő változatossága fontos ki­hívás, amikor ma az egységet keressük, melyet tovább komplikál az is, hogy a keresztyénség pünkösdi és evangélikál kifejeződési formái gyakran felekezeti hatá­rokat átszelő természetűek. Száz évvel az első Missziói Világkonferencia után a keresztyén misszió és az egyház látható egysége keresé­sének a kontextusa alapvetően megváltozott. Sok min­den megvalósult az 1910-ben Edinburghban jelenlévők látomásából, azonban még ma is sok lépést kell megten­nünk közös zarándokutunkon az egyház látható egysége felé. És az a tény, hogy a magukat keresztyénnek vallók százalékos aránya a világ lakosságában nem változott a 20. század eleje óta (33 %), arra emlékeztet, hogy a célt, melyet az 1910-es edinburghi konferencia jelmondata megfogalmaz, még nem értük el: az egész világ evangé­­lizálása még nem történt meg - sem az ő nemzedékük­ben, sem a miénkben. Fordította: Gonda S. László 59

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék