Tiszatáj, 1956 (10. évfolyam, 1-5. szám

1956 / 5. szám - Cseres Tibor: Justh Zsigmond szerelme : [elbeszélés]

Bár Vera jönne s egyedül! S csak állt az ablaknál, karbatette kezét, s néha-néha szakállába nyúlt. Tavaly Antigonét, keresett, nem talált itten a majorban alkalmasat. Az itteni lányok gömbölyűségre, nevetésre hajlók. Melieret győzik, de Szofoklész­­hez más kell. Komolyabb, méltóságosabb. Azt mondta ez a Mihály, van nékem egy húgom, az nagyon komoly lány. Az elüt egészen a családtól. Dehát persze jurenák-majom­. Nézőnek sokat járt át, de nem figyelt rá az úr. No most aztán felfigyelt. A szerepből, az Antigonéból nem lett semmi, de az úr bolygósaiban egész télen személyével foglalkozott. Vadnak, elszántnak, szilajnak képzelte magát, érezte magát, ha vele fog­lalkozott. Álmaiban is jelentkezett: Ölébe lehetett borulni s felnézni rá. S engedte, hogy boldogtalansága verejtékét letörölje. Megbolondulni kettesben, a forró, ■tikkasztó levegő miatt, virágukat hullató fák alatt, mikor ezer illat és ezer hang telíti­ az éjszakát. Nehéznek tudta az életet, mert az álomra méltatlannak érezte magát. Sokszor elnézte a parasztokat, hogy milyen bölcs közönnyel fogadják a szü­letést s méginkább a halált. Ilyenkor természetesnek és könnyűnek képzelte saját halálát is. De ha Verára gondolt, ha őt kívánta látni, ha őt várta — nem tudott a halállal bölcselkedni. Mert egyre türelmetlenebbül várt. Szemét a parkon hagyva hátra lépett, szivar.Után nyúlt (hiába hogy ár­talmas), rágyújtott. Csupa lágy, akaratnélküli ember az egész rokonságom — gondolta. Én is ott voltam, míg meg nem neveltem magam. Bevallhatom, ma akaratom egyike a legerősebbeknek. Hogy mégsem élek? Azért cselekszem, igen, hogy ezt észre­­ne vegyem. Azért élek sokat, hogy észre ne vegyem, hogy nem­ élek. Olyan erősen fogta szivarját, a legfelső dohánylevél lemállott.. Nem hitte, hogy ezek a nők jobban tudnak akarni nála. Ezek a­ paraszt­­lányok, ezek a gányó lányok. Mert gondolok rá többes számban — kapta rajta magát. Szerelemre szü­lettem­, meg van lelkemben minden, ami lelket lélekhez közel vihet. A kertész talicskán kaszált füvet tol kifele. Engedélye van rá. Zökken egyet :a talicska, alma koppan le a zöld fűből. Egy, kettő, három.. Szedi fel a kertész, dobálja gerebébe. Mintha fel is pislogna, látja-e valaki. Az almára nincsen en­­­gedély. De hiszen ki nem viszi az almát? Éppen a kertész ne vinné? Vera mégsem akar felbukkanni. Az alma lehull, a füvet lekaszálják ... Már idén is volt előadás és különös, csak mostan vette észre, hogy ezek a "lányok, akik a színpadra kerülnek s próbákra járnak, mennyire őrzik egymást. ..S a táncban is. Hogy nem figyelt ő eddig erre? Parasztbanda szokta húzni, fújni. Tóth Lajos bandája. Itthon nem tette máskor, felkért vagy két leányt, hogy harmadikul Verát vihesse. Eltervezte, miről beszélgetnek majd. Már félórája táncolnak, kezük­ egészen­­összeizzadt, de még olyat nem tudott kérdezni, amire a leány igennel vagy nem­­­mel ne válaszolhatott volna. Pedig olyan beszélgetést képzelt, melynek egy sor­ 311

Next