Tiszatáj, 1957 (11. évfolyam, 1-3. szám

1957 / 1. szám

1957. szeptember hó IRODALMI, TÁRSADALMI ÉS MŰVÉSZETI LAP Ára 2 forint Juhász Gyula szavaival köszöntjük az olvasót Tizenegy hónappal ezelőtt vihar zúgott el fejünk felett. Forrófejű meggondolatlanok és pusztítani aka­ró meggondoltak belefogták ellenforradalmi szelüket a fiatalság elégedetlenséget úsztató hajójának vitorlá­jába. Belső és külső ellenségek hosszabb időn át ideo­lógiailag előkészítették romboló terveiket. De egy negyven esztendős új rendszer karja, s a mi tizenkét esztendős épülő új államunk ereje letörte a feltámadt pokol erőit. Az újjászervezés tizenegy hónapjában kevés fóru­mon szólalhatott meg a toll embere. Most — mustfor­raló hónapban — hangos szóval erjed az író gondola­ta is. Szerénység vagy kicsinyes dac, hamis délibábok vagy meg nem hallgatás sértődöttsége kötötte bilincs­be. Pedig nem ült tétlenül, forrott benne a gondolat láza, de magában főtt. Hanem amit eddig íróasztalá­nak írt, most napfényre hozza. Részt kér a munkából ország-világ színe előtt. Ú­j­­­a­p­p­a­l — az épülő szocializmusunkat tíz éven át támogató réginek nevével — kopogtatnak a Tiszatáj írói. Program helyett nagy elődünknek, Ju­hász Gyulának szavaival üdvözöljük olvasóinkat. ..Szikratáviratok mennek egyik nép szívétől a másik nép szívéhez.” S ezek hangja erősebb minden — író­asztalnál szentesített — hazugságláncnál. Gorkij üzenetét tolmácsolja Juhász Gyula. Gorkij tudatja, hogy a forradalom mellé állott. Dehát hova is állha­tott volna, s mi hova állhatnánk? Az ő szava a mi szavunk, s ez az üzenet .­a magyar szellemi munká­soknak új erőt ad a további küzdelemre a proletariá­­tus végső diadaláért. Petőfi utódai, a világszabadság pirosló zászlaja alatt rendületlenül megyünk előre az igazság szebb és jobb világa felé.** A Hazafias Népfront szegedi írócsoportja FRANYÓ ZOLTÁN: ADY A HALOTTAS AGYON (1919. JANUÁR 27.) MÁR HÓNAPOK ÓTA a halál pitvarában viaskodott azzal a négy­ötféle betegséggel, melyek mind­egyike külön rohamozta meg le­gyöngült szervezetét, hogy azután együttesen, egymást felváltva, fo­kozva, túllicitálva roncsolják szét ezt a rendkívüli életet. Mikor a háború végeztével, már a forradalom kitörése után, no­vember 9-én először látogattam meg Veres Pálné utca 4 sz. ala­tt levő új lakásán — melyet Csinszka az elhalt apja ócska bútorzata, ren­detlen szerkesztőségi szobáiból oly finom ízléssel alakított át bieder­meier hangulatú otthonná — mély döbbenettel láttam, mennyire le­romlott szervezete azóta, hogy 1916 őszén utoljára voltunk együtt Csú­csán. November első napjaiban — valószínűleg a forradalmi esemé­nyek izgalma következtében — he­ves idegrohamot kapott, kisebbfokú hűdés érte, úgy, hogy csak nehezen tudott beszélni. Csinszka nem volt éppen otthon, csak Vojnyica — a nemrég még pöttömnyi román paraszlányból már-már nagylányosan kiformáló­dó fruska — őrködött mellette, ápolta, gondozta, öltöztette Adyt, és szinte anyai aggodalommal figyelte minden mozdulatát. Főké­p arra vi­gyázott, nehogy valamelyik italos cimbora bort csempésszen a beteg­szobába. Vojnyica mondta eh hogy no­vember 7-én, alig két nappal Svájc­ba való elutazása előtt, dr. Bölöni György látogatta meg Adyt. Bö­löni György, ez a rendkívül gazdag műveltségű író, aki másfél évtized óta bárki másnál közelebb állt Adyhoz, úgy is mint barát, mentor, segítőtárs, nem egyszer szigorú gyám, mindig csalhatatlan ítéletű kritikus, minden titkába beavatott tanácsadó, mester, akit maga Ady is legtöbbre becsült az akkori Ma­gyarországon tollal viaskodó küz­dőtársak Hozott. Az egyszerű kis Vojnyica megha­­tottan mesélte el, hogy Boloni bú­csúkézfogása után, ahogy a régi hűséges barát után becsukódott az ajtó, Ady hangos zokogással dőlt az ágyra, teljesen összeroppant, és az­óta szinte állandó letargiában fek­szik. Már enni sem akar, az ágyán felhalmozott újságokba bele sem néz, a forradalmi eseményekről ér­kező híreket látszólag közömbösen fogadja. Már csak Lajos öccse és önkéntes „titkára”, Steinfeld Nán­dor­­közléseire figyel fel néha-néha, őket faggatja lázmentes óráiban, hogy „mi van odakint?” Bementem Adyhoz, odaültem az ágya mellé, és szótlanul megfogtam a kezét. Csak most láttam, hogy ez a kéz és az egész karja ijesztően lesoványodott, hústalan csuklóján csak a meztelen csontokat takarta be elsárgult bőre. Akadozva, dadogva erőltette a szavakat,húsos alsóajka lepetyhüdt, szélesmetszésű szája, melyet régeb­ben csak egy-egy gúnyoros fintor torzíthatott el, valójában szétmál­lott, ahogy betegsége bénító erőivel viaskodott. — Gyurka elment... már soha­sem fogom látni.«। Elment. . drá­ga emberem... — Majd utána utazol, Bandi, a nagy havasok közé, gyógyulni... — próbáltam azzal vigasztalni, amit magam sem hittem. De ő ko­nokul ingatta a priznic turbánjával bebugyolált fejét: — Nem, nem! Majd Édeshez., meghalni.». És megint sírás vonaglott az ar­cán. — Csak innen eb., ebből a gyöt­relemből ... Nem bírom . , . látni se akarom Csinszkát Megdöbbenve hallgattam ezt a mérhetetlen belső küzdelmeiből felszakadt vallomást. Noha már két év előtt Csúcsán is többször kirob­bant a kettőjük közt elmérgesedett viszály, egyelőre nem értettem, mi volt az, ami éppen most ilyen vég­zetesen szembefordította őket egy­mással. Nem láttam bele a szaka­dékba, mely kettőjük lerongyoló­dott élete között sötét lett, és csak jóval később értesültem Schöpflin Aladártól, hogy fogcsikorgató ösz­­szecsapások, gyűlöletes közelharcok tomboltak ebben a házban, mert Csinszka — talán már nem is a szerelem, hanem a Bandiért felál­dozott fiatal évei jogán, a hitvesi közösség érveire hivatkozva — éle­sen szembekerült Ady családjával, meggyűlölte Lajost, és engesztelhe­tetlen haraggal fordult el Édestől. Gyötrelmes, megalázó, lélekőrlő je­lenetek játszódtak le Ady körül, amelyek kétségtelenül siettették az amúgy is nagy beteg ember lelki összeomlását. Schöpflin elmondotta, hogy Ady egyszer már kitervelte, hogyan szöktesse meg őt titkára, Steinfeld Nándor, családi otthona poklából. Ez a szándék több ízben, más-más­­formában is ott motoszkált a fejé­ben: hol Ady Lajosokhoz akart bee­­­költözni Debrecenbe, hol valami­lyen szanatóriumba akart menekül­ni, hol pedig Édesékhez haza, Ér­­mi­nd­szentre. De egyre súlyosbodó betegsége, szervezetének elerőtlenedése, majd a spanyol influenza és az ennek nyomán bekövetkezett tüdőgyulla­dás tehetetlenül odakötötte az ágy­hoz.­ Most is, hogy ott ültem mellette, és erőtlen kezét simogattam, csu­pán mélybánatú, tágra nyílt, de törtfényű szeme panaszkodott, vá­dolt, esdekelt tehetetlenül segítsé­gért, és vallott hangtalanul azokról a szenvedésekről, melyek túl a test gyötrelmein, szétrombolták a hitét és még megmaradt morzsányi bizo­dalmát az élethez. Milyen tragikus volt így, közvetlen közelből látni az egyre jobban elerőtlenedő test láz­beteg hüvelyében tomboló és néha szinte az őrületig felhevülő kilátás­talan küzdelmet egy kis élhető éle­tért — a közeli vég előtt! NOVEMBER 16-ÁN LÁTTAM ÚJBÓL a parlament kupolacsarno­kában, ahol akkor kiáltották ki a köztársaságot. Ady meggyötört ar­cán már kiütközött a halál félreis­merhetetlen felírása. Most már min­denki érezte, hogy ez a rendkívüli, pazar életű, páratlan költő-zseni utolsó hónapjait éli. Néhány nap múlva — Hatvany Lajos javaslatára — Hock János, a Nemzeti Ta­nács -így Kül­döttség élén felkeresi lakásán, és a hódolat lelkes szavaival üdvözli a „forradalom költőjét”. Ez a meg­tisztelő aktus mintha újból egy kis bizalmat szűrt volna a legyöngült Ady lelkébe. Ezután gyakrabban és hosszabb időre kikelt az ágyból, időnkint összefüggőn és értelmesen beszélt, és a hosszú letargia, a tom­pa érdektelenség időközeiben még Csinszkához is volt egy-két békü­­lékenyebb szava. Látszott rajta, milyen emberfölötti erőfeszítéssel igyekszik talpon maradni, ural­kodni lesoványodott, vézna tagjain, összefogni inainak ellankadó gyep­lőjét, mennyire szeretné önmagát is áltatni azzal, hogy mégiscsak győ­zedelmeskedni fog szétfoszló idege­in. Talán utolsó pislákolással fellob­banó önérzete vitte rá arra is, hogy Lajos öccse kíséretében elmenjen a Vörösmarty­ Akadémia alakuló ér­tekezletére, melyet a közeli Fővárosi Könyvtárban hívtak össze. Ott ül­tem a közelében, mikor az elnöklő Móricz Zsigmond felé kinyújtotta a kezét, és mindnyájunk feszült vá­rakozása, a részvétteljes kíváncsi­ság csöndjében belekezdett egy mondatba, melynek szakadozott szavait már nem volt ereje befejez­ni. Fáradtan dúlt vissza a székére, fakó arccal magába roskadt, majd még nehezebben, mint jövet, öccse támogatásával hazavánszorgott. Ez volt Ady utolsó „nyilvános szereplése”. Ettől fogva csak rész­letekre tagolt haladásának tanúi voltunk. December eleje óta Ady végleg ágyban fekvő beteg volt, tü­dőgyulladása állandóan magas láz­zal fűtötte át, semmi sem érdekelte, néha ernyedten turkált a paplanon felhalmozott napilapok között, de nem, is kukkantott beléjük. Néha még szeretett volna beszélgetni, de már néhány töredékes szó is kime­rítette, megint falnak fordult, és néma letargiába merült. Többször megtörtént, hogy Móricz Zsigmond­­dal vagy Schöpflin Aladárral ott beszélgettünk közvetlen közelében, de ő egyetlen rezdülésül se vett tu­domást rólunk. Teljesen apatikus volt — már szinte nem is élt, mert ez a szétroncsolt szervezet már ré­gen nem volt Ady Endre, su­gárzó szellemének fénye szikrán­ként siedt ki, egykori vas­szerve­zete ízenkint bomlott szét. December végén, az állandósuló spanyol-láz szünóráiban, még egy­szer rá akarta venni Steinfeld Nán­dort, hogy Garami Ernőtől, az ak­kori kereskedelmi minisztertől kér­jen egy külön vasúti kocsit, és i­­­ ­ Juhász Gyula: GORKIJ ÜZENETE Először a császárok és királyok üzentek. Többnyire há­­borút üzentek, halált, romlást, pusztulást. Mindent meggon­doltak és megfontoltak. Legalább így gondolták ők, az Is­ten kegyelméből valók, a félkegyelműek, és ha nem is gon­dolták, mindenesetre így mondották n­épeimhez­ szólot­­tak, de­ úgy vélték, hogy ez a nép nyáj­uk a népek torát­, az ő nyájuk a nép, amelyet oda terelhetnek, ahova kényük, kedvük, felséges önkényük akarja, legszívesebben a vágóhídra. Felpántlikázták és leitatták a népeket, az ő hű népeiket, hogy vígan menjenek meghalni érettük, egy tartományért, egy hóbortért, egy hatalmi őrületért. A má­sok profitjáért, kapitalista és imperialista rablók érdeké­ben. Hát igen, először a császárok és királyok üzentek. Azután jöttek sorra, rendre csavaros eszü diplomaták, a császárok és királyok lakájai. És jöttek tyúkeszü sereghaj­tók, akik mindig papíroson győztek és akik nem győzték ezt a sok győzelmet a mappán. És ők üzentek kitartásról, idegek dolgáról, amíg ők is meg nem rokkantak és pen­zióba vagy szanatóriumba vonultak a sok papíros­ győzelem és felelősség elől, amelyet hangoztattak ugyan, de vállalni és elviselni nem mertek, nem akartak. Most már ennek vége. Felelőtlenül, Isten kegyelméből, hatalmi­­ tébolyból, egy üzenetre nem lehet többé a népeket vágóhídra vinni. Ma már a császárok és királyok holmi hollandiai vagy svájci menedékhelyekről üzennek, az üzenetük rövid és jelős: pénzt, pénzt, pénzt; hála Istennek nem jó világ jár most ezekre a ledőlt bálványokra. Ma már más üzenet a fontos, az, amit a népek külde­nek egymásnak. Szikratáviratok mennek egyik nép szívé­től a másik nép szívéhez: örvendetes és testvéri üdvözle­tek. A világ proletárjai üzennek hosszú küzdelmek után, győzelmes harcok pihenőjében egymásnak. Csepel üzen Moszkvának, a kapitalamus muníciójának egykori szállí­tója a moszkovita cárizmus egykori bástyájának. Itt Lenin elvtárs: üzeni a boldog szikra, amelytől a forradalmi lángra gyúl millió munkáslélek és piros pünkösdje lesz a pro­letárvilágnak. És az igazi nagy emberek üzennek, a szel­lem hősei, a gondolat katonái, az eszme fejedelmei. A­ múlt­kor Henry Barbusse üzent, a nagy francia költő, a lövész­­árok pacifistája, a világ összes alkotó szellemi munkásai­hoz fordult, testvéri jobbot nyújtva, egyesülésre híva föl minden költőt, művészt és tudóst a földön, aki az emberi közösség új vallását vallja és hittel hirdeti. Most pedig a forradalmas Oroszország nagy költője, lelki vezére küldött biztató és buzdító üzenetet nekünk, az új magyar szovjet­köztársaságnak. Gorkij Maxim üzent nekünk, aki a háború alatt sebesült magyar katonákat ápolt és vigasztalt. Tolsz­toj utóda, aki mint Oroszország intellektuálisainak veze­tője nemrégen csatlakozott Leninhez, szolidaritást vállalva a forradalommal, amely egy világot akar megváltani a fe­hér rabszolgaságtól. Gorkij lelkes és örvendetes üzenete a magyar szellemi munkásoknak új erőt ad a további küz­delemre, a proletariátus végső diadaláért. Petőfi utódai, a világszabadság pirosló zászlaja alatt rendületlenül me­gyünk előre az igazság szebb és jobb világa felé. (Délmagyarország, 1919. április 2.) Is

Next