Tiszatáj, 1957 (11. évfolyam, 1-3. szám

1957 / 1. szám

szöktesse le Édeshez. De a titkár látta, hogy ez már úgyis reménytelen kísérlet volna, mert Adyban már alig volt annyi erő, hogy egykét rövid órára talpra álljon. VALAMIKOR JANUÁR ELEJÉN találkoztam Csinszkával az utcán, örvendezve újságolta, hogy Török nagymama szintén felköltözött Csúcsáról, és az ő jelenléte mintha megnyugvást hozott volna az egymást marcangoló, gyűlölet által megmérgezett otthonba. Bandi szerette a nagymamát, ismeretségük első napja óta kitűnően megértették egymást, így valósággal felélénkült, amikor a szellemesen csipkelődő öregasszony megint itt volt mellette, és anyásán becézgette, mint egy nyűgös kisfiút. Persze, a régi, csúcsas durák-csatákat nem lehetett feleleveníteni, hiszen Török nagymama szintén betegeskedett, de azért finom tapintatával mindig el tudta simítani a kínos viszályokat Csinszka és a férje között, meg tudta nyugtatni Adyt, ha önuralma vesztén ajkára tolultak a gyűlölet elvadult átkai. Akkori találkozásunk alkalmával úgy láttam, mintha Csinszka bizakodóbb lett volna, sőt halványan reménykedett is, hogy Bandit a gondos ápolás a javulás felé terelheti. Szerinte az akut betegséget — a spanyol influenzát — kell mindenekelőtt leküzdeni, utána majd csak regenerálódik a szervezete, mint már annyiszor a régebbi idegbajos krízisek idején. Hogy mennyire nem volt tisztában azzal, hogy a legrejtettebb csigereiben mardosó halálos kór éppen ellenállóképességét ásta alá végzetesen, erről már néhány nap múlva meg kellett győződnie. JANUÁR 14-ÉN REGGEL izgatott üzeneteit küldött Bertuka: „Zoltán! Riadtan, gyötrődve, tanácstalanul vergődöm Bandi állapota miatt. Gyertek fel Krisztával együtt, hamar, még ma délelőtt!” Azonnal felsiettem feleségemmel együtt , aki már 1916 őszén a csucsai kastélyban összemelegedett Csinszkával és a nagymamával. AZ egész házat példátlanul zilált hangulatban találtam: a nagymama, Csinszka és nagybátyja, Török Károly türelmetlenül várták a sebtiben összetoborzott barátokat, hogy tanácskozzanak, mi történjék Bandival, akinek állapota az elmúlt éjszaka ijesztően leromlott. Szinte állandóan magas láza volt, nyögött, hánykolódott és minduntalan köhögési rohamok fullasztották. Csinszka, a küzdelmekre mindig bátran felkészült Csinszka, most vörösre sírt szemmel gubbasztott a sötétkék bársonyhuzatú dívány sarkában, a nagy ovális biedermeier asztal mellett, és minden percben riadtan hallgatózott Ady ágya felé, nem hall-e fájdalmas nyöszörgést. De Ady közben ismét tompa kábulatba süllyedt. Egymás után érkeztek meg Móricz Zsigmond, Hatvany Lajos és Schöpflín Aladár, akiket Csinszka szintén lázas sietséggel kéretett magához, hogy együtt beszélhessük meg, mi történjék Adyval. De már nem sokat kellett tanácskozni, mindnyájan egyetértettünk abban, hogy Bandit azonnal be kell szállítani a Park-szanatóriumba, ahol gondos orvosi ápolást kaphat. Most, a veszély pillanataiban már Csinszka sem ellenezte a szanatóriumot, holott pár hét előtt éppen emiatt tört ki a legkínosabb háborúság közte és Lajos között. Másnap Török Károly már be is szállította. Ő maga beszélte el Ady Lajosnak, hogy Bandi, miután segítségével felöltözött, indulás előtt hosszan végignézte szobája minden egyes bútordarabját, különösen az ágyát, mely hónapokon át matracsírja volt, s mikor már a kilincsre tette a kezét, megállt, és feléjük fordulva ezt mondotta. ..Semmit sem fordíthattok meg.” EGY HÉT MÚLVA — minthogy a kimerítő szerkesztői munka engem is ágyba döntött — a „Vörös Lobogó” szerkesztőségi titkárát, Lestyán Sándort küldtem ki a szanatóriumba, tudakolja meg, hogyan érzi magát Ady. A kezelőorvos bikodó volt, a láz már a második napon lecsökkent, a beteg órákon át nyugodtan szendereg, közvetlen katasztrófa nem fenyeget, sőt talán javulásra is számíthatni. Lestyán ott ült az ágya mellett, és a legújabb eseményekről beszélt. Ady szája egyszerre megvonaglott, mondani akart valamit, de már az első szava széttöredezett Egy névjegyet vett le az éjjeliszekrényről, és valamit írni akart. Rendkívüli erőfeszítéssel rákanyarított egy nagy ,,A” betűt, azután erőtlen kezet lehanyatlott, szemét lehunyta, és mintha a fáradtságtól ismét előszenderült volna. Lestyán megületődötten nézte a névjegyet: j óh, milyen nagy út, milyen mérhetetlen távolság volt a kölyök Ady által 6 éves korában a palatáblára írt első „A” betű és e között, melyet az imént már-már bénuló kézzel, reszketve rajzolt a névjegyére!... Ez volt utolsó kézvonása. MINT EGY ELTÖRT TÜKÖR cserepeit, úgy keresgélem össze emlékezetem betemetett zúgaiból e nagy élet pusztulásának megrendítő pillanatait, a jelentős fordulatokat és közömbösnek tűnt epizódokat, szavakat és könnyeket, hangokat és mozdulatokat, látottakat és látomásokat, melyekből ama nap — 1919. január 27. — egész valósága elevenül meg a gyász és döbbenet szorongásában. Benne éltem annak a napnak a fájdalom villámcsapásától széthasított távlatában, ahol Ady egy süket pillanatban, szinte váratlanul, a szemünk láttára semmisült meg. Keresem magamban a rom évek törmeléke által elhantolt mozzanatokat, újra zsinórra fűzöm az eseményeket, óráról-órára, lépésről-lépésre, pillanatról-pillanatra, hogy a kalíta mégis hitelesen tükröztessem vissza azt a gyásztól elsötétült napot a jelenbe. VAS UTCAI SZOBÁMBAN reggel kilenc órakor megcsendült a telefon, és a Park-szanatórium ápolónője elcsukló zokogással belémnyilallta a hírt: „Pár perc előtt meghalt Ady úr!’ Harmincnyolc éve, de mintha már egy évezred gombolyodott volna le azóta. Hiszen a magyarországi forradalom tragikus bukása után, a bilincsekkel és bitófákkal orgiázó fehérterror korában minden esztendőben tízszeresen vénült, ráncosodott, őszült az élet. Egy negyedszázadon át úgy rémlett, mintha néhaivaló jó Ady Endrének a feudális magyarország úri betyárjaival vívott küzdelmeiben, a vér és arany pogány áldozati füzében felperzselt élete csak azért sietett volna át a sírontúli halhatatlanságba, hogy újsütetű dilettáns egyetemi tanárkák, szellemi értékhamisításra beparkolt esztéták, a magyar irodalomtörténet csalárd alkimistái talmi aranyat főzzenek szomorú zsongású vagy lázongó, szenvedélyesen felviharzó vagy gyöngéden elpatakzó verseiből, melyekből az ő tragikus életének kiáltásain keresztül az csész magyar nép tragédiája sikoltott fel az egekbe. Már-már kacagni való volt az az arcátlan cinizmus, mellyel ugyanazok a nyálkás szálak nyekegtek neki hódolatot, melyek röviddel előbb még Rákosi Jenő verekedése alatt rozsdás arzenáljuk leggyilkosabb fegyvereivel támadtak; szellemi örökségét olyanok bitorolták, akiktől Ady mérföldnyire undorodott, rég diadalra jutott költészetének hívatlan prókátoraivá olyanok tolakodtak, akiket Ady még ellenségnek sem tűrt volna meg. Jaj, milyen nehezen fúrja át magát az emlékezés ennyi hazugság, könny, vér, börtön, testi és szellemi ínség, fasiszta népcsalás és nyilas faj-őrület dögletes ködén. Milyen nehezen talál vissza addig a szanatóriumi szobáig, ahol Ady lesorvadt teste merev kaptákban engedelmeskedett a halál parancsának. MÁR HETEK ÓTA megbomlott vesével, lázbeteg tüdővel, szétmarcangolt idegekkel és megbénult nyelvvel haldoklott, élete már nem volt egyéb, mint óráról-órára fukar kegyelemmel prolongált szenvedés, mégis váratlanul következett be a katasztrófa. Mi, akik közvetlen közelében, aggodalmas baráti körében éltünk, közel másfél évtizede és szervezetének egész bonyodalmas kórtörténetét ismertük, még akkor is hosszantartó szanatóriumi szenvedésre számítottunk. Ezért csapott le reánk is váratlanul hír. Lerohantam a Rákóczi útra, hogy kocsit kerítsek. Ködös és vigasztalan volt a téli utca, esőbe olvadó hódara csatakja szennyezte be a járdát, lábam alatt nagyokat cuppogott a hólé, és az egyébként megszokott utcai lárma mintha minden ütemében azt recsegte, zsongta, jaj- , veszékelte, sikoltotta volna rekedt kádenciákkal: „Meghalt Ady Endre!’’ Az első pillanatban arra gondoltam, hogy talán fel kellene hívnom Csinszkát. De aztán úgy határoztam, hogy inkább Dénes Zsófiához sietek, Zsukához, akit Ady — a Játékos név-ötvözetek mestere — az „András” név nőnemű változatával „Andreádnak nevezett el; ehhez a nagyon finom, nagyon művelt, testvéri hűségű fiatal író-asszonyhoz, akit Ady 1913 novemberében feleségévé akart tenni, és aki csak azért talált rá okos formát, hogy kibonyolódjék az egyre szorosabban köréje szövődő menyasszonyi kötelékekből, mert elég bátor volt lemondani erről a szerelemről, mely mindkettőjükre csak végzetes kiábrándulást hozott volna. De azt hiszem, helyesebb, ha a továbbiakban Dénes Zsófia Adymemoárjainak utolsó fejezetét idézem, melyben ez a nemes barátnő a síron túl is hiúságmentes, makulátlan tisztaságban megőrzött hűséggel, meghatóan mély szeretettel idézi fel Ady emlékét, tüneményes költői nagyságát és szánandó emberi gyarlóságait, amikor pedig Ady jónéhány elbocsátott asszonya csak a gyűlöletté fajult féltékenység mérges bürökvirágait dobta a sírjára. ..Januárban el kellett utaznom néhány napra, — írja Dénes Zsófia könyvének 267. lapján —. ..Tudtam, hogy Ady rosszul van, mint annyi esetben, újból influenzába esett — de eszembe sem jutott, hogy az most másként is fordulhat, mint annyiszor, ő annyit volt beteg és oly súlyosan, hogy az ember a felgyógyulásában állandóan hitt. Január huszonhatodikén jöttem meg, és rögtön telefonáltam Csinszkának. — Ady benn van a ligeti Park- szanatóriumban — mondta Berta —, valamivel könnyebben van, csak nagyon fáradt, és mostanában sokat alszik. Ma is — folytatta — folyton dereng. De ez egyáltalán nem baj, biztatja az orvos, ez csak pihenteti. — Szabad-e meglátogatni? — kérdeztem. — Hogyne — felelte Csinszka. — Akkor holnap korán délelőtt érted megyek — ajánlottam és együtt megyünk ki hozzá. Akarod? — Jó lesz — felelte. Másnap kilenc óra után a Rákóczi úton haladtam a Veres Pálné utca irányában, mikor pár lépésre tőlem — a „Pannónia” előtt lehetett — valaki hirtelen megállt, és rámkiáltott. — Zsófia! Nézek, ki olyan hangos, és mi lehet ez a kitörés. Franyó volt. — Zsófia, — ugrott mellém magánkívül, és akkor láttam, hogy sír, — képzelje, Ady meghalt. — Nem — mondtam gépiesen — az nem lehet! De Franyó sírva elismételte. — Kinn fekszik a Park-szanatóriumban, egészen egyedül. Csinszka még otthon van. Lajosék lenn vannak Mindszenten. Én kimegyek hozzá. Most rögtön. Velem jön? — Megyek! Elfelejtkeztem Csinszkáról, hogy vár. De valószínű, hogy most már nem la várt. Franyó taxiba akart ülni velem. — Várjon egy percre — szóltam. Két lépésnyire onnét ott volt a Pásztory-virágüzlet. A kirakatban orgona. DuplaoreonU- csupa bimbó és sárgászöld levél, hosszú .g, mint a karom. Tavasz- Ezt MpJ’Ük Ady-Hang0»*” 8ÍrtUnk FranyóV’' kocsiba és sietünk a halott Adyh°* ’ ___ ANDRASSY LAJOS VERSEI Jf Most itt fekszel Most itt fekszel. A sima éjszaka körültapint: hát megvagy, — megvagyunk Lélegzet. Az álom könnyűvé, a párna pelyhessé lett újra: álmodunk. Most itt fekszel. .. Talán csak álmodunk, talán ’mi volt, még el se múlt? S az éj csak álmainkban dúdol így, mesél.. . De álmodjál azért, csak így. S ne félj. Most itt fekszel, s az élet átdobog ilvó karodból, forró karodból így, vállamra ejtve, súlytalan, puhán. Te nem tudod, csak én.19 Éjfél uta... Most itt fekszel. «» s nem is tudod talán, hogy ezzel, csupán csak ezzel van tele most minden itt, hogy élsz, hogy álmodsz már! -- hogy nem lehet nehéz így semmi már. Most itt fekszel. Pedig. t pedig talán a jeltelen gödör már leste jöttödet az éjszakák mögül: cudar halál vett célba minket is. Hát nem talált. Most itt fekszel. Benéz az éjszaka, körültapint: hát megvagy, — megvagyunk. Lélegzet. Az álom álommá, a csókod csókommá lett újra. Áthatunk. 1957. január 19. Könyörgés percekért Ha hús kezedbe fognád most fejem ... — nem is tudom, mi kéne még nekem? Ha simogatnád forró homlokom .»« — mi kéne így? — nem is, nem is tudom. Ha gyér hajamban ujjad játszana és átölelne tested illata S ha két szemedbe — a* hol az a tó, — hol az a csillanó? belemerülnék így. S ha onnan még így visszanézne rám az a legény, akinek ujja már a lány hajától régen elszokott, kinek a csókja régen elkopott. • Ha ez az arc még visszanézne rám nem is remegne úgy a szem. ... talán a rónaparti álmos fák ölén ... — mi lenne több? — ugyan, mi lenne Andrássy Lajos a Tiszatáj köré csoportosult író- elmélyültek. — egyem, gazdag színekkel, emberien gárda munkájában egy éve vesz részt. Az ellen váltak pártossá. Egyike azoknak, akik megingás nőiforradalmi események mélyen megrázták, verseikül harcoltak a párt, a szocializmus ügye mellett. LÖDI FERENC VERSEI: GÖRBE BETŰK A mozdulatlan csöndben hallgatok, pár lepke lejt a lámpafényben táncot, s szívemben zsongnak pici, halk dalok, érzékeny, cirmos hajnali virágok. JiLikl ? A gondjaimban égek szüntelen, s te mindenütt vagy, belémütközöl féltéssel, szóval, kedves biztatóval, s énedről büszke fátylad mégse lebben. Miért is vagy még mindig oly tömör, hogy csak kontúrok, hideg vonalak vonják magukhoz lázas arcomat? Miért, hogy mégsem vetkezel elém a legforróbb nyaraknak éjjelén? Miért, hogy bennem rejted el magad, Mint nappalokban csillagmilliárdok? Miért i! Miért, is? Miérté,? Jaj, kora még! Milyen kínos az ágy, feszes húr a test, s az ideg csupa láz. Zsibongás ég a fáradt vérerekben, szisszen a toll, s a papír menekül. Jaj, kora még, csak az út közepén ne fagyjon a számra a szó! Harc ez az élet, bár kihagyok most sort sor után, s hallom, a csönd hogy* rátelepül a falakra. * Friss tavasz árad, a fák üde zöldjét összekoccintja a szél. Meredek úton zilált a lélek, ezernyi sejtre szakadva szétölöm az éj, bár ezt sose hittem. Kullog a perc öreg óra után. Csintalanul a gyerek tesz ilyet: én se veszem be a sok pirulát, hisz az allat, és jaj, ha elalszom, a vers sohasem ül a papírra magától! Görbe betűk sorakoznak előttem, s szeretem őket: mind élni akar! STEFAN ZWEIG: ^^5 tét Itt most a házak hóruhában állnak, Üres pusztán a őrjöngve jár. Amíg a sóhajuk felsír a fáknak Egy szívre vágyom, ahol ez a fáradt. Konok borongás majd a csöndbe száll. Egy kéz ^tAn a homlokomra lebben, És elszáll minden bánat és a gond. Egy arc után’ mely beragyogja lelkem. Én új tavaszok álma két szívemben.. Ha egy szerelmes hang zenéje zsong, lászló forditása.