Tiszatáj, 1963 (17. évfolyam, 1-12. szám
1963 / 1. szám
I „KI A FALUBA!" (Folytatás az 1. oldalról.) tudományos magvetésre szorítkozik. Ám valószínűleg még az ősszel elkövetkezik az idő, hogy a Bartha Miklós Társaság vásárhelyi barátai a városi társadalomban is megkezdik magyar kötelességük teljesítését.Ezek után cáfolnunk kell Bányai Lászlónak azon állítását, hogy a tanácskozáson azt »határoldák«, hogy majd a legközelebbi alkalommal határoznak. (Négyszemközt József Attilával. Bp. 1943.) A lap a beszámolóban ismerteti József Attila »tömör áttekintését« is. Figyelemre méltó, hogy az »áttekintés« gondolati vázát részben a »Ki a faluba« c. kiáltványból átvett részek alkotják, szinte azonos frazeológiával és megfogalmazásban. A kiáltványban ez olvasható: »... első teendőtök nem az, hogy a népet tanítsátok, hanem hogy a néptől tanuljatok. Hogy aztán valóban taníthassátok a népet a népnek ... Nem is azért úri huncutság a politika, mintha népünk bárgyú vagy ostoba volna. Hanem, mert nem az övé.« Az »áttekintés« megfelelő része pedig így szól: »A népet akarjuk tanítani, első dolgunk tehát, hogy mi magunk ismerjük meg a népet. Ismeretlen sziget, melyre a magyar államélet büszke óceánrepülői mostanáig nemigen, soha szívesen szállottak le. A magyar jobbágy így szól: „A politika úri huncutság.” Miért? Mert azok, akik a politikát csinálják számára, sőt sokszor helyette a fájdalom, ritka kivétellel becsapják szegényt. Ha ez így marad tovább is, menthetetlenül elveszünk!« Ez az átvétel igen jól megvilágítja azt, hogy a költő miben látta a Bartha Miklós Társaság főfeladatát, és a kiáltvány mely részeit vallotta legőszintébben magáénak. Az »áttekintés« második része — a »művelt társadalmi rétegek«-hez intézett felhívás — már nem az igazi József Attila-hang: »A művelt társadalmi rétegek hajoljanak le gyöngéd gyógyító szeretettel, keressék meg a betegség okát, ne sajnálják sem az orvosszert, sem a fáradságot, s akkor el fog következni Magyarország állami létének egy olyan újjászületése, melyben úr és paraszt egyaránt otthon érzi magát, szóval végre-valahára csakugyan testvérként foghat kezet. Márpedig enélkül nincs és nem is lehet Magyarország.« A kiáltvány június 6-án hagyta el a nyomdát. (Így két vonatkozásban is rosszul emlékszik Paku Imre, amikor a József Attila és Csongrád megye c. kiadványban (Szeged, 1955.) azt állítja, hogy a költő 1930 tavaszán éles szavakkal bírálta a »pár napja« megjelent kiáltványt. Az ellenzéki Vásárhelyi Reggeli Újság örömmel üdvözölte az eseményt, pozitívan értékeli a célkitűzéseket: »A Bartha Miklós Társaság mozgalma több és becsületesebb, mint bármi egyéb, amit a magyar ifjúság életében az utolsó tíz év lefolyása alatt megfigyelni módunkban volt. Az sem lehetetlen, hogy az új magyar történelem mutatkozik benne. Mindenképpen örömünkre és e városnak büszkeségéül szolgál, hogy itt, a Hódító magyar rejtelmek nádasával benőtt vidékén röppent föl az ifjú magyar lelkiismeret patyolat kócsagmadara.« (1930. június 8.) A kormánypárt lapja, a Vásárhelyi Újság ugyancsak ezen a napon írt a kiáltványról. A gazdasági bajok miatt Trianont okolja, s a Bartha Miklós Társaságtól várja azok megszüntetését. Részletesen ismerteti a kiáltványt, véleményt azonban nem fűz hozzá. Ugyanebben a számban két verset is közöl József Attilától: a Gyöngyöt és az Áldalak búval, vigalommal-t, melyeknek e helyen való megjelenéséről eddig nem tudott a József Attila-kutatás. A kritikai kiadás szövegével összevetve néhány ékezet és központozásbeli eltérés fedezhető fel mindkét vers esetében. A Bartha Miklós Társaság vásárhelyi baráti körének további tevékenységéről nincs adatunk. Gallyasi Miklós szerint József Attila és Fábián Dániel távozása után a mozgalom elszürkült, antiszemita elemek lettek a hangadók, pár hónap múlva pedig végleg szétszéledt a kör. József Attila Bartha Miklós Társaságban végzett munkásságának értékelésénél mindenekelőtt azt kell szem előtt tartanunk, hogy a Társaság tevékenysége 1929—31-ben alapvetően pozitív és haladó volt, mivel a'“parasztság osztályérdekeiért folytatott harcot. A költő helyesnek tartotta a programnak ezt a fővonalát, s ezért egy sor más, ebben a vonatkozásban kevésbé lényeges kérdésben hajlandó volt ideig-óráig alkalmazkodni, engedni. Ez azonban nem jelentett hűtlenséget a munkásosztályhoz. A munkásság 1930. szeptember 1-i hatalmas megmozdulásának hatására az illegalitásban harcoló kommunista párthoz csatlakozott, október 31-én pedig bejelentette kilépését a Bartha Miklós Társaságból. CSAPLAK FERENC E Tanácskozás fiatal kritikusainkkal Pándi Pált és Váci Mihályt, az Új Írás szerkesztő bizottságának tagjait látta vendégül az Írószövetség Dél-magyarországi Csoportjának kritikai szakosztálya és a Tiszatáj szerkesztősége. A baráti eszmecserén Pándi Pál az Új Írás kritikai tevékenységét ismertette, s vázolta azokat a lehetőségeket, melyek kiaknázása során még intenzívebbé válhatna a Tiszatáj kritikusai és az Új Írás gárdája közötti együttműködés, baráti és munkatársi kapcsolat. A továbbiakban elismerően nyilatkozott az itteni kritikusi gárda képességeiről s a Tiszatáj kritikai rovatának sok egészséges kezdeményezéséről. Váci Mihály a vidéken élő tehetséges költők, írók és az Új Írás kapcsolatainak lehetőségeit ismertette. --------------------— ■ Vita Jevtusenkoról és a mai szovjet líráról Irodalmi berkekben, iró—olvasó találkozón sok szó esik mostanában Jevgenyij Jevtusenkóról, az új szovjet költői törekvések reprezentánsáról. Bírálják és védelmezik, támadják és pártjára kelnek — dicsérik friss reagálását, publicisztikus hevületét a mai kor jelenségeit illetően; bírálják fellengzősségét, pózait. Az a téves nézet is lábra kapott — főként nyugati propaganda hatására —, hogy szemben áll mindazzal, ami ma a Szovjetunióban történik. A szegedi József Attila Tudományegyetem Orosz Intézetében megtartott vita előadója, Elbert János adjunktus, a Nagyvilág szerkesztőségének tagja hangsúlyozta, hogy ez a nézet elferdítése Jevtusenko magatartásának, annak a ténynek torz félremagyarázása, hogy Jevtusenko és nemzedéke valóban sok mindent bírál. De elégedetlenségük lényege épp az, hogy azokat ostorozzák, akikben a szocialista forradalom hősi múltja elbürokratizálódott, akikben a konzervatív, megkövesedett nézetek a kommunista fejlődés jelentős gátjaivá sokasodtak. Maga Jevtusenko büszkén hangoztatja, hogy gyermekkora óta kommunistának érzi és tudja magát. Kodály Zoltán 80 éves Magyarországnak a XX. század elejéig a szó legmélyebb értelmében szinte nem is volt magyar zeneszerzője. Voltak magyarjai, hihetetlen energiájú Tinódi Lantos Sebestyének, akik a viharos években nem válhattak mesterségbeli tudás szempontjából is zeneszerzőkké. Később akadt pár zeneszerző, aki azonban idegen muzsikán nevelkedve, zenei nyelvét tekintve nem lehetett valóban magyar. Ez a kettősség még a múlt század itthon élő zenei nagyságának, Erkel Ferencnek művészetében is megvan. A cselekményében és szellemében magyar dráma olaszos dallammal kerül az operaszínpadra, s ha néha bekerül a műbe egy népies melódia, az is idegen öltözetben, németes harmonizálásban jelenik meg. De ez természetes is. Erkel, sőt még Liszt Ferenc sem találta meg azt a csodálatos flórát, amelynek felfedezése kulcs lett volna a valóban magyar zeneiség megértéséhez, természetes, mert a nyugati zenei kultúra és a magyarkodó városi élet eltakarta előle azt az ősi, felbecsülhetetlen értékű kincset, amely eldugott falvak és tanyák öreg parasztjainak ajkán és szívében itt-ott még ma is él. E kincsnek, a magyar népdalnak felkutatására vállalkozott Kodály Zoltán, s a Bartók Bélával együtt tett eredményes felfedezői út vált megindítójává annak a nagyszerű zenei s egyáltalán szellemi újjászületésnek, amelyik a század elején indult meg. Kodály Zoltán érdeme ebben az újjáteremtő munkában felbecsülhetetlen, ő az, aki műveivel szinte pótolni tudta a több száz éves hiányt, s a magyar zenének — Bartók Bélával együtt — szinte egy csapásra olyan tekintélyt szerzett, mint amilyen sohasem volt. Ő az, aki a népdal szelleméből kiindulva megteremtette a valóban magyar zenei stílust, s a feledéstől megmentett népzenei kincset részben eredeti, részben pedig meggazdagított alakjában visszaadta annak a közösségnek, amelyik azt létrehozta, ő az, aki a zenei műveletlenség legnagyobb ellenségeként feléleszti és közismertté teszi a relatív szolmizációt, azt a zseniális hangjegyolvasási módszert, amelynek segítségével egyszerű emberek ezrei kerültek és kerülnek közel a zenéhez, a széphez s válnak emberibb emberré. S Kodály Zoltán ezt az emberré válást nemcsak művészetével, hanem magatartásával is igyekezett elősegíteni. A Tanácsköztársaság idején a zenei direktórium tagja, részben az ő érdeme, hogy a rövid életű proletárdiktatúra alatt sok, régen megoldásra váró kulturális probléma oldódott meg , s a Tanácsköztársaság bukása utáni keserű tapasztalatok sem akadályozhatták meg abban, hogy a fasizmus szörnyű napjaiban ő is felemelje szavát az embertelenség ellen. A 80 éves Kodály Zoltán ma sem pihen. A közelmúltban fejezi be C-dúr szimfóniáját, közben állandóan írja pedagógiai célzatú kisebb darabjait, de ott van a Vili kongresszuson is és mindig hallatja szavát, ha tehet valamit a haladásért. Mert szíve még mindig dobog a szépért, a nemesért és az igazán magyarért. Dobogjon még sokáig! V. I. Kisregény vagy kisregény? (Folytatás az 1. oldalról.) pszichoanalitikus és napjaink etikai irányú változatát.) Úgy tűnik, a kisregény nemcsak a regénytől akar elszakadni, hanem folyton önmagától is; törvénye a szüntelen megújulás. A kisregény műfaji vonásai közül elsősorban erős intellektuális jellegét szeretném kiemelni. Nem azért, mintha az eddigi hozzászólók szinte kivétel nélkül nem hivatkoztak volna erre, hanem mert csak negatíve, mint sűrítést-elhagyást fogalmazták meg, hogy »a gondolatasszociációk meggyorsításával sok terjengős leírást és magyarázatot feleslegessé tesz«, hogy »az olvasó fantáziáját kiegészítő működésre készteti« stb. Ám ennél sokkal szembetűnőbb a mű építésében megvalósuló intellektualizmus! A tudomány és művészet közelhozására a XIX. század végén Zola hirdetett programot: eszménye a pozitivista-naturalista »roman experimental« volt. A modern próza intellektualizmusa — Tóth Dezső esetkiváltó módszernek nevezi — nem ezt a kezdést folytatja; ha összefügg is a mai természettudományos-filozófiai szemlélettel, ez az összefüggés nem tárgyszerű, nem közvetlen, hanem bonyolult áttételeken keresztül az írói látás korszerűsödésében tükröződik. A kisregény bizonyos fokú szakítást, eltávolodást jelent a naiv realizmus módszerétől: nem tagadja, hanem több nála. A műben egyesül az ábrázolás és a lélektani-etikai kísérletezés szándéka; a téma — amely hagyományosan: egy valóságdarab öncélú rajza — kiegészül a megoldandó problémával; a hős típus is, jelkép is. Az esszészerűség néha a művek anyagában is érződik: tömegben vonulnak be az író aforizmatikuscsattanós ötletei és gondolatai — máshol csak a kompozíció intellektuális hajlékonyságában érvényesül. A valóságanyag gondolati vázra építése, a szokásosnál erősebb stilizálása — a realisztikusság föladása nélkül: az intellektualizmus tartalmi jegye. A problémára koncentráló intellektualizmus a forma világában is munkál: a műből az idő kioldódik, a folyamatszerűség elvész — ezt jelzi a megoldás gyakori előrehozása —, egy jellem vagy esemény kerül reflektorfénybe stb. Még a hatás is kiszámítottnak tűnik: innen a kisregény poénekkel bonyolódó cselekményes izgalma, a történet feszültségének mindvégig tetőpontszerű fölfokozottsága, a pihentető epika eszközeinek háttérbeszorulása. Mégsem válik tudós prózává, mert a konstruálást líraiság ellensúlyozza: az élmény frissesége, személyessége megmarad, nem szikkad ki tapasztalattá. De sematikussá sem lesz — ha jó az író —, mert az eszme a valóság bonyolultságához árnyalódik. Az utolsó kérdés: mi a helyes kritikusi álláspont, a kisregény korunk műfaji forradalmában a régi epika romjain nőtt virág-e csak, vagy már túlhaladta az egyoldalú formabontás kereteit? Nehéz erre a válasz: a próza utoljára maradt a formák megújításában: a lírát már a romantika kezdte korszerűsíteni, a drámába Csehoval és Brechttel régen bevonult a lírai s az epikai elem, míg az elbeszélés hagyományos típusait máig konzerválta — előbb a pozitivizmus, majd a dogmatizmus. Mégis felelni kell rá: a tájékozódás objektív okú bizonytalansága nem vezethet a kritika fegyverletételéhez. Croce műfaji nihilizmusa — mely szerint minden mit külön műfaj — nem kisebb veszély, mint az elméletieskedő formalizmus. Meggyőződésem, hogy újabb kisregényeink szocialista eszmeisége, korszerű ábrázolásmódja elegendő föltétele a pozitív válasznak: e kísérlet méltán követel polgárjogot magának a szocialista realista irodalomban. S a kritika föladata nem az, hogy tilalomtáblákkal óvatoskodja körül az újat, hanem hogy bátorítsa, elvont gondolatmenetek helyett a művek konkrét elemzésével. MIRE GONDOLSZ, ÁDÁM? BÁSTI LAJOS KÖNYVE Az ember tragédiájának 1960-as szegedi felújítása — ma már teljesen bizonyosan kijelenthetjük — új fejezetet nyitott a nagy mű színpadi tolmácsolásában. A Tragédia valóságosan újjáéledt, teljes költői és színpadi értékeiben szólalt meg ezeken a forrósikerű Dóm téri nyári estéken. A Nemzeti Színház nagy körültekintéssel, a mű iránt érzett színészi, morális felelősséggel készült erre a bemutatóra. A Tömörkény-gimnázium udvarán, a premier előtti nagy lázban és készülődésben, az utolsó csiszoló próbákon formálódott újjá, korszerűvé nagy rendezői—színészi összefogásban, akarásban Madách halhatatlan műve. Ennek a szegedi bemutatónak ihletésében jött létreBásti Lajos könyve, amely egyszerre szereptanulmány, értő műelemzés, színészi pedagógia, színpadirendezői magyarázat és művészi ars poetica. Ádám nagy színpadi megformálója sok titkot árul el olvasójának; bevezet bennünket a szerep és a színpadi játék ezer titkába, feltárja és megmutatja Madách Ádámjának belső lírai, emberi, eszmei, történeti értékeit, viharait és küzdelmét. Bepillantást enged művészi műhelyébe, ahol nagy felelősséggel és szenvedéllyel munkálja, mívesíti Ádám sokkúrú szerepét, megvillantja a színészi munka finomságait, érzékelteti még a mozdulat és a hanglejtés kifejező funkcióit is. Básti Lajos legfőképpen arra vállalkozik, hogy a Tragédia egyik főszerepének felépítését, megkomponálását nyomon kísérje színről színre; mindezzel egyidejűleg az egész mű színpadi életének összefüggéseit, mozzanatait is szemmel tartja. Így válik műve szenvedélyes műelemzéssé, belső szuggesztív magyarázattá, izgalmas olvasmánynyá. Básti nem egyszerűen színészi tolmácsolója a műnek, hanem egyszersmind ismerője, intellektuális birtokbavevője és tudományos avatottságú interpretálója is, aki Madách kiondanivalójának rugóit és forrásait érteni akarja bonyolult eszmei-világnézeti összefüggéseiben. Vonzók és megkapóak azok a művészi vallomások, színészi elvek, amelyek felelős átélésével ítélkezik könyvében és játszik a színpadon. Sajátos műfajú és stílusú könyvét átszövi — a nagyközönség előtt alig ismeretes — színészi emlékekkel, élményekkel, színpadi epizódokkal; megismertet bennünket olyan világgal, amelynek létezéséről a nézőtéri széksorokban nemigen tudhatunk. Még arra is van ideje — a színek ismertetésének szünetében —, hogy beszéljen — olykor valósággal csevegjen velünk — a színészképzésről, rendezői, társulati gondokról, a művészek egészségvédelméről, a korszerűtlen felszerelésekről, a javító próbák szükségéről, színészi etikáról stb. Miközben a nagy szerep regényének szálait szövi, többször megszólal benne a Tragédia még tökéletesebb színpadi kivitelezésének elégedetlensége: vitatkozik a rendezés néhány határozatlanságával, felhívja a figyelmet az előadásban még itt-ott mindig érvényesülő vontatottságra, lassúságra, a kiaknázatlan drámai szituációkra és a legmegoldatlanabb technikai problémákra. Básti Lajos nem egyszerűen Ádám szerepének művészi értelmezésére vállalkozik, hanem szembenéz a mű egész színirendezői problematikájával is, s így végső soron felöleli a Tragédia színpadi megfogalmazásának teljes gondolatkörét. Könyvének külön emeli az értékét az a hitelesség és belső azonosulás, hogy mindezt egy olyan színész mondja el, aki estéről estére átéli, megszólaltatja a nagy szerepet, aki a Tragédia Ádám-szerepének minden sorát maradéktalanul felfogja, s teljes jelentéstartalmát kimerítve tolmácsolja. Básti írói-szerkesztői megoldása is meglepő: voltaképpen egy színházi estre visz el bennünket, de nem a nézőtér padsoraiban, hanem valósággal a színpadon éljük végig a Tragédia Ádámjának heroikus történelmi küzdelmét, és a művész fizikai, morális erőfeszítését a mű teljes értékű megszólaltatásáért. Színről színre megmutatja a szerep nehézségeit és szépségeit, ahol szükség van rá, magyaráz, kitér, vitatkozik, majd idéz, látni engedi azt az intellektuális erőkifejtést, amelynek szorításában egy nagy szerep születik. Figyelme valamennyi részletre kiterjed, számba veszi a színpad és a színész minden művészi kifejezés lehetőségét, amelynek szerepe lehet ebben a nagy drámai szimfóniában. Szerepfelfogása tökéletesen megfelel Madách szándékainak, amelyhez alázatos puritánsággal igazodik, mert nem egyszerűen csak alakít, játszik a reflektorfényben, de mélyen érti is a kifejezni való gondolati-emberi súlyát. Bástinak igazán van mit mondania erről a nagy színészi alakításról, hiszen tizenöt év óta játssza Ádámot sokféle rendezésben és sok száz előadáson. Ennek ellenére — lapról lapra érezni —, hogy még mindig adósa Madáchnak egy-egy szép jelenet művészibb kivitelezésével, egy-egy, még eddig rejtett tartalom igazibb kifejezésével. Emberként is azonosul szerepével; rokonszenves művészi ars poeticájának éltető-alkotó energiái a küzdő, jobbra törő, mindig elégedetlen emberi értékekből és tartalmakból táplálkozik. Básti Lajos könyvét természetesen nem tudományos mércével kell mérnünk, nem is ez a szándék hívta életre, hanem a mű színpadi megértésének igénye. Ezt a szerzői törekvést azonban igazolja és hitelesíti a tudományos Madách-értékelés is, s így ez a könyv — a maga műfajával — tisztes helyet érdemel a Tragédiát értő, népszerűsítő, összes értékeit közvetítő művek sorában. (Magvető Könyvkiadó, 1902.) ARANYI IMRE : HÍRES A Tiszatáj és a Dél-magyarországi írócsoport hatáskörébe tartozó irodalmi munkaközösségeket gyakran látogatják csoportunk vezetői. A Békés megyei TIT mellett működő irodalmi csoportot Andrássy Lajos, írócsoportunk megbízott titkára és Kovács Sándor Iván, a kritikai szakosztály titkára kereste fel. Támogatást nyújtottak a csoport féléves programjának elkészítéséhez és néhány aktuális irodalompolitikai kérdésről s a szerkesztés gyakorlatáról is tanácskoztak. * A MÉSZÖV, a TIT és a Megyei Tanács Művelődésügyi Osztálya által szervezett őszi, falusi könyvhónap rendezvényein többször szerepeltek könyvismertetéssel, felolvasással csoportunk tagjai. Csépi József, Lődi Ferenc, Kovács Miklós, Papp Lajos, Dér Endre, Simai Mihály és Akácz László Csongrád megye különböző falvaiban, községeiben találkozott az olvasókkal, ismertetve írói munkásságát, műveit. * Új művek, új törekvések címmel élénk vitaestet tartott kritikai szakosztályunk. Kovács Sándor Iván, a Tiszatáj kritikai rovatának vezetője a lap novemberi számában megjelent bátor hangú, szenvedélyes és mégis konstruktív műveket elemezte vitaindító expozéjában. A bevezetőt számos elemző és értékelő hozzászólás követte, amelyek még bátrabb kísérletezésre, még színvonalasabb művek létrehozására ösztönözték alkotóinkat.