Tiszatáj, 1973 (27. évfolyam, 1-12. szám
1973 / 2. szám - Tanulmány
VEKERDI LÁSZLÓ A tettenért idő (VÁZLAT ILLYÉS TÖRTÉNETSZEMLÉLETÉRŐL) A Lélek és kenyérben, Doboz községről szóló pontos és megrázó szociográfiájában használja így a szót Illyés, Proust Temps retrouvés-jára való hivatkozással. Az az összetétel tehát, mely a megszokott interpretációkra utal magyar „sors” és francia „szellem” tökéletes ötvözőjéről? Meglehet, hiszen az ötvözet legvilágosabb változatait mintha maga a költő is elfogadta volna. Illetve dehogyis, legföljebb tán csak nem tiltakozott ellene, hisz óriási életműve oly sok helyen többnyire épp azt hangoztatja, hogy nem kellett efféle ötvözetet — pláne „szintézist” — külön megteremteni: réges-régi, sokszálú s erős kapcsolat köti össze a két népet, franciát s magyart. Éspedig nem a „szellemet” vagy a „kultúrát”, még kevésbé a politikai történetet. Hanem a parasztokat s a mesterembereket, hozzájuk számítva mindenesetre a tisztességesebb tollforgatókat is. Azaz a kritikusok és irodalomtudósok mindegyre az európai távlatú magyar költőről írnak, Illyés az európai égalj alatt élő — s szenvedő — magyar parasztságról. Az „ötvözetet”, ha ilyesmiről egyáltalában beszélhetünk, őseiben, őseinkben — hisz errefelé legtöbbünknek apja, anyja vagy legalábbis egyik nagyapja még paraszt volt — kísérletezte ki Európa történelme. Ebben az értelemben centrális élmény, alkotásra serkentő mag Illyés életművében a parasztság — az európai parasztság — története és sorsa. S hogy nemcsak a pálya első felében, azt eléggé mutatja legutóbb a Testvérek — nincs reá jobb szó — „erazmuszi” paraszthumanizmusa is. Fölösleges (mégis szükséges) megjegyezni, hogy ha valaki, hát Illyés óvakodik a parasztok bármiféle „idealizálásától”. Úgy ábrázolja őket, akár a németalföldi festők, akikre egyébként nemegyszer hivatkozik, s akiknek éterien nyers képeiről úgy árad a valóság, hogy érezhető szinte a szaga is. Ami szintén nem hiábavaló. Az érzékszervek közül ugyanis az orr a legérzékenyebb az osztálykülönbségekre, s a parasztság története lényegében ilyen különbségek kialakulásából és összecsapásából áll. S kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy Illyés életművének felszabadulás előtti fele (illetve 1948 előtti fele, mert a valódi cezúrát a fordulat éve képviseli) jórészt ennek a nagy küzdelemnek vizsgálata és művészi elemzése, az ifjú avantgardista Illyést is ideértve, hisz az avantgarde jelentette akkoriban a nemzetközi forradalmi mozgalom élcsapatát a művészetben. Bartók, Kodály, s az igazi (azaz angol) beatzene után aligha kell már bizonygatni, hogy az avantgarde s a népművészet anyanyelve mennyire nem idegen egymástól; a Hunok Párizsban avantgardizmusa is legalább annyit köszönhet Orosz Anna ízes, Tamásira emlékeztető szó- és észjárásának, mint a nagy francia szürrealistáknak. De nem csupán erről a művészi s mozgalmi rokonságról van itt szó. Arról inkább, hogy soha becsületes írók és tisztességes gondolkozók oly közel nem remélték — okkal, ok nélkül, más kérdés — eszméik megvalósulását, mint a húszas évek Európájában. Néhol, mint nálunk is, ez a remény — elszánt s immár egyre inkább elkeseredett harc formájában — a harmincas években tetőzött. Nálunk ezt a késést most nem az eszmék átvételéhez mindenkor s mindenütt szükséges idő magyarázta. Ellenkezőleg, egy különös szellemi interferencia, egy furcsa déjá vu élmény következtében sehol annyira ki nem fejlődött s oly reálisnak nem tűnt a remény, mint éppen itt. A véletlen, a történelem hatalmas Pandora-szelencéje mintha egymás mellett bocsátotta volna ki magából az 1848-at megelőző évek s az 1930-as évek népi irodalmát. A Puszták népe és a Petőfi ennek az interferenciának köszönheti létrejöttét, ennek az interferenciának két csúcsa. Magyarország a két világháború közti korszakban — Európa akkori technológiai-gazdasági fejlettségéhez viszonyítva — épp annyira elmaradott agrárállam volt, mint az ezernyolcszáznegyvennyolcat megelőző időkben. Az elnyomottak túlnyomó 26