Tiszatáj, 1973 (27. évfolyam, 1-12. szám
1973 / 2. szám - Tanulmány
többsége nincstelen zsellér és pusztai cseléd volt. De nemcsak számuk szerint szenvedtek ők a legsúlyosabban, az ő mérhetetlen nyomoruk szúrt leginkább szemet is. Azaz szúrt volna, ha gondosan el nem dugják őket, s el nem bújnak ők maguk is az úri világ szeme elől. így aztán csak az éhínségtől nagyvárosokba menekülő s ott elkallódó „példányaik” jutottak nagy néha „jobb” emberek szeme elé, akik többnyire nagy gyorsan el is fordították a fejüket, annyira „szívbe markoló” volt ekkora nyomorúság látása. A népi írók akadályozták meg elsősorban, hogy az emberek jó lelkiismerettel elfordíthassák a fejüket. Versben, regényben, színdarabokban, novellákban, szociográfiákban, napilapok hasábjain, folyóiratokban, könyvsátorokban, bírósági tárgyalótermekben tárták föl az agrárproletárok mérhetetlen szegénységét és szenvedését, Magyar nincstelenekét, hisz itten éltek, ami azonban egyáltalában nem azt jelenti, hogy nemzeti vagy épp nacionalista eszmék által engedték volna elhomályosítani az elnyomás és kizsákmányolás világos kategóriáit. Illyés külön is hangsúlyozza, többször is, hogy a zsellér- és cselédsorsúak közt tökéletesen ismeretlen mindenféle „faji” megkülönböztetés vagy akár „nemzeti” öntudat. „Kossuth nevére — írja a Puszták népében — nagyapa keblében éppoly kevéssé dobbant meg a szív, mint akármelyik pusztaiéban. Kossuth, 48. szabadság — mindezt afféle falusiaknak való dolognak tartották, akár a képviselő-választásokat, amelyeknek szekerei egyik községből a másikba tartva néha a pusztán is átrobogtak harsány dalt, borosflaskát és nemzetiszínű zászlót lengetve. Igaz, Kossuth is megfeledkezett róluk. Nemcsak a mindenkori honatyák, a tudósok is kihagyták őket. Múltjukról így természetesen még kevesebb a »hiteles« adat, mint jelenükről.” S a jelenükből kiindulva — valóságos agrártörténészként — igyekszik föltárni a múltjukat; keresi, mit változtatott — ha változtatott — sorsukon a jobbágyfelszabadítás, mikor enyhítette — ha enyhítette — az ő nyomorukat is az általános gazdasági föllendülés; s egyáltalában: mikor jelentek meg a „Történelem Színpadán”? Nem volt könnyű dolga. Mert „a puszták népe s a vele egyanyagú zsellérség, mint a Karsztok bujkáló patakja merül fel a magyar történelemben, meglepetést, elismerem, nem kellemes meglepetést okozva. Megírta történetüket valaki — a fél ország művelőinek történetét? — Nem tudok róla. Esztendők során kitűnő könyveket böngésztem át, nagy ritkán bukkantam valami halvány nyomra, egy-egy mellékmondat félhomályában. Kitűnő közgazdászokat, szociológusokat kérdeztem, kiderült, hogy alig tudnak annyit is e népréteg múltjáról sőt jelenéről, mint én, akinek emlékezetében csak véletlenül ragadt meg egy-két adat”. A gyéren található adatokból először is a parasztság múltbeli rétegződését bontja ki. ,,A cselédek már régi eleink alatt is cselédek voltak. A szolgálás formája persze gyakran változott, lényege legtöbbször csak még rosszabbra.” A honfoglalás óta úgyszólván egyetlen nagy gazdasági s társadalmi lejtő a történetük, amit csak nagy néha s rövid időre szakított meg egy kis pihenő; a középkor delelőjén, amikor „az Árpád-házi királyok egyike-másika tőle telhetően igyekezett István hatalmas alkotásán javítani”, s a XIX. század második felének első évtizedeiben, amikor a gazdasági viszonyok „ha másutt nem is, a Dunántúl némely vidékén átmenetileg emeltek valamit a pusztaiak sorsán”. S negyvennyolc? Ebből a zsellérek s cselédek, de általában a parasztok, majdnem kimaradtak. A jobbágyfelszabadítást ijedtében szavazta meg az országgyűlés, arra a hírre, hogy Petőfi 40 000 paraszttal Rákos mezején áll. A jelenet jelképi értékű s értelmű: a magyar nép s a forradalom eszméje Petőfi negyvennyolcában elválaszthatatlanul összeforrott. S mint mikor az ember magas csúcsra ér, s kitárul alatta a táj, Petőfi nevére hirtelen megvilágosodik a honi történelem. Az is, ami közös benne Európa történetével, s az is, ami különbözik. „A fejlődés, a diadalmas kapitalizmusé, Magyarországon is pontosan ugyanazokban az ütemekben történik, akár Nyugat polgáriasodó államaiban. Az egyedüli változat az, hogy nem az ipar, hanem a mezőgazdaság területén. De mi lényeges különbség van abban, ha a már akkor annyit kárhoztatott tőke a városi gyárak és pénzszekrények helyett földbirtokban összpontosul, és hajtja uralom alá az egész országot? Csak az ellentéteket teszi kirívóbbá. A kommencióból élő juhászbojtár a szamárháton is éppolyan proletár, akár a lyoni takácslegény 27