Tiszatáj, 1973 (27. évfolyam, 1-12. szám
1973 / 1. szám - 150 éve született Petőfi Sándor - Sulyok Vince: Petőfiről - norvégiai könyve ürügyén
miképpen is várhatnánk el, hogy Petőfi hírének-nevének növelése másoknak legyen szívügye. A számadatok önmagukban még nem bizonyítanak eleget. Igaz, melléjük sorolhatjuk azt is, hogy ma már aligha jelenik meg a világban nívós, színvonalára valamit is adó irodalmi kézikönyv vagy lexikon, amelyből Petőfi neve hiányozna. Ez azonban — hogy megint az advocatus diaboli hangján szóljak — önmagában pusztán azt jelenti még csak, hogy Petőfi Sándor magyar költő és forradalmár — szótári fogalommá vált! Neve tehát mond és jelent valamit már mindenfelé a nagyvilágban, ámbár többnyire csak a legiskolázottabbak vékony (olykor szívfájdítóan vékony!) rétegének. Ha tehát van valami, ami Petőfivel kapcsolatban nemzetközileg ismert, akkor az a költő neve. De a művei? Ha hallatszik majd vele kapcsolatban valami a nagyvilágban az emlékév során, akkor az — félő! — elsősorban Petőfi neve lesz, s a róla mondott szónoklatok és méltatások — nem pedig alkotásai. Ezzel azonban nem elégedhetünk meg. Mert mit érünk vele, ha mi (legalább mi!) tudjuk, hogy világot bejárt híre-neve nem az alakját övező romantikumra-misztikumra alapozódik (vagy kellene, hogy alapozódjék), hanem költői teljesítményének minőségére? Hogy alkotásai is a legnagyobb mértékben megérdemlik a figyelmet, mert Petőfi még ma is aktuális költő, „un poéte vivant”, ahogy Paul Eluard írta a Petőfi halálának századik évfordulójára készült versében? Hogy mi sem áll távolabb ettől a dinamikus, friss, a szó legnemesebb értelmében fiatal Petőfi-lírától, mint az avultság pora és olvashatatlan érdektelensége? Ahol ilyen sok a nyitott kérdés, ott nincs, nem lehet minden teljesen rendben, még ha ötven-egynéhány nyelvre fordították is le verseit. Következésképpen ki kell mondanunk, bármennyire fájjon is mindannyiunknak, viszonylag akármilyen meszszire is jutott Petőfi híre a nagyvilágban, annyira messze sajnos nem, hogy őt a világirodalom elevenen és folyamatosan ható költőjének mondhatnánk. Amennyiben ezt nem akarjuk tudomásul venni és magunkban tudatosítani, akkor ezt csak valamifajta sérült nemzeti önvédelemből, önámításból, sőt öncsalásból tesszük (hacsak nem tájékozatlanságból) — még ha nem is tudatosan. De szükségünk lehet-e kegyes, de terméketlen öncsalásra? Olyan önámításokra, amelyek veszedelmesen hasonlítanak a Vadkacsa közismert ibseni élethazugságaira? — Saját ünnepi frázisok helyett, vagy a külföld esetleges érdektelensége és közönye láttán érzett keserűség helyett inkább tegyünk meg — a jubileumi év adta jó alkalommal is élve — minél többet a hazában és a nagyvilágban annak érdekében, hogy Petőfi költészete minél több lélekbe ragyogjon be; hogy tiszta embersége, nép- és hazaszeretete minél többfelé és többekben váljon serkentő szellemi erővé. Vessünk most egy közelebbi és higgadtan tárgyilagos pillantást Petőfi skandináviai fogadtatására és hírére, mert ennek a konkrét vizsgálódásnak a tapasztalatai is a föntebb vázolt magatartás helyessége mellett szólhatnak. Közismert az a rokonszenvvel teli érdeklődés, amellyel az 1848—49-es magyar szabadságharc fejleményeit és letiprását a skandináv népek is követték. Az akkoriban mindössze 21 éves grimstadi gyógyszerészsegéd, Henrik Ibsen, a legnagyobb együttérzéssel és megrendüléssel nyúlt a tollhoz a magyar szabadság véres eltiprásának hírére: Magyarország felől fakón nem dörög a harc zaja már! A csatatérről sóhajok és haldoklók jajszava száll, hozza az éji csöndön át a hírt, a búskomort, a gyért, hogy nincsen többé a magyar utolsó harca végetért. A szabadsághős seregen barbárok vad hordája dúl, — a romokra fölhág megint a zsarnok, és gyilkol vadul... (E sorok írójának fordítása) Az együttérző rokonszenvből bőségesen kijutott a csatatéren hősi halált halt Petőfinek is, akinek alakja köré misztikus-romantikus varázst szőttek eltűnésének 58