Tiszatáj, 1992 (46. évfolyam, 1-12. szám
1992 / 1. szám - HAZAI TÜKÖR - Géczi József: Micsoda éveim - Lengyel László ürügyén
GÉCZI JÓZSEF Micsoda éveim — Lengyel László ürügyén A kádári feudálszocializmus már évtizedek óta hasadozott függőleges és mindenféle irányban. Lent és fent egyaránt jelen voltak a haladás erői. A rendszert oldalról és belülről fokozatosan fellazította, átlényegítette egy technokratikus és értékelvű felvilágosodás — a Lengyel László által oly alaposan megírt „mintha” — „majdnem” polgárosodás. A tehetetlenségi nyomaték, valamint a hatalom belső logikája azonban bővítetten újratermelte a maradás, a konzervativizmus ravasz alakváltozásait is. Az államszocializmusnak nevezett valami a ’80-as évek közepéig ha nem is gyanútlanul, de vígan, mondhatni, jó közérzettel botladozott a „végkifejlet” felé. A lázongó szubkultúrák már a hatvanas években megteremtették a „másként gondolkodás” egyelőre látszólag politikamentes potenciális befogadó közegét. Ekkortájt formálódnak ki a jövendő lázadóinak, a rendszerváltás vajákosainak és más előfutárainak személyiségjegyei. A viszonylagos szabadság — vagy másként a viszonylagos rabság — kis körei egyre jobban elszaporodnak a szellem világában is. A rendszer bele-beleles a tükörbe, de igazán nem képes szembenézni sem hivatkozott eszméi valóságával, sem modernizációs képességével. A nyolcvanas évek közepére a szociális ígéretek is füstbe mennek. Az apró kis átalakulások, fellazulások, felvilágosodások mintegy „össztársadalmasulnak”. Már csak egy kis felbőszítés hiányzott. Az elit értelmiséget végképp feldühítette az 1983—84-es reformtervek elsilányítása. A vidéki elitek lázadását az 1985—87-es Berecz-féle „offenzív helybenjárás” tömegesítette. Aki pedig még mindezek után sem ment át zsörtölődésből hangos kritikai mozgolódásba, követelőzésbe, azt hozzásegítették ehhez a nadrágszíjmeghúzó kormányzati lépések. Bihari, Lengyel, Kéri László, Ágh Attila, Magyar György és még sokan mások járták az országot, hozták a szót a válságelemző műhelyekből. Már a feljelentés kéjesen borzongató veszélyével sem igen kellett számolni ekkoriban. A parttalan radikalizmus korában nem váltak el a frontok. A betonfejűekkel szembeni közös utálat hamis, de simogató egységélményt nyújtott. Belépett mindenki, ahova csak tudott — TDDSZ-be, Fideszbe, reformklubba, Új Márciusi Frontba stb. Az elit reformértelmiségre mért utolsó posztsztálinista csapásnál, 1988 áprilisában a „négyek” kizárásánál — olyan szolidárisak voltunk, mint soha többé és soha annak előtte! Reformsztálinisták, reformkommunisták, liberálisok, nemzetiek — talán utoljára dühöngtek egy kupacban. (Állam)párti alapszervezetünk tiltakozó levelet küldött. Sőt, még rá is mosolyogtunk a sápadt Király Zoltánra! 1988 májusában a pártértekezleten bekövetkezett a jól ismert pozitív mű- 82