Tiszatáj, 2006 (60. évfolyam, 1-12. szám

2006 / 8. szám - ÖRÖKSÉG - Sebők Ferenc: Nándorfehérvár, 1456

TM* tiszatáj a szegedi béke néven ismeretes megállapodás, amelyet a szultán Drinápolyban fogadott el, ezért drinápolyi békeként is ismeretes (nem tévesztendő össze az 1568-as drinápolyi bé­kével). Valójában a szegedi béke megnevezés sem helyes, mivel a békét Váradon kötötték, Szegeden tett esküt a béke megtartására a király és Hunyadi, ezért épült be a köztudatba szegedi békeként. Mivel Giuliano Cesarini pápai legátus biztosította a királyt, hogy a po­­gányoknak tett eskü érvénytelen, a tervezett hadjárat 1444 szeptemberében megindult. A következmény a várnai csatavesztés lett, amely együtt járt a király halálával. A csata után beállott helyzet Hunyadi újabb méltóságbeli emelkedését hozta: 1446-ban kormányzói (gubernátor) rangot kapott, ami korlátozott királyi jogkör gyakorlását jelentette a gya­korlatban. Hunyadi a belső háborúskodások által szaggatott ország erőforrásait elsősor­ban a török elleni küzdelem céljaira kívánta összpontosítani. 1448-ban újabb támadó hadjáratra indult a török ellen. Mélyen betört Szerbiába, egyesülni akart a szintén a török ellen küzdő albánokkal, de októberben a második rigómezei csatában újra vereséget szen­vedett, menekülés közben pedig Brankovics György szerb despota fogságába esett, aki csak a magyar országnagyok erőteljes fenyegetései hatására volt hajlandó szabadon bo­csátani. Hunyadi megmaradt kormányzói méltóságában, de tekintélye csökkenni kezdett. Lankadatlan eréllyel igyekezett megfékezni a magukat a Felvidékre befészkelt cseh huszi­tákat, valamint az őt megbuktatni igyekvő bárókat. Az időközben nagykorúvá nyilvánított V. László király 1454-ben átvette tőle a politikai hatalmat, Hunyadit azonban az ország főkapitányává nyilvánította, és a Beszterce (az er­délyi Beszterce városáról van szó) örökös grófja címmel ruházta föl, ami egyébként az első magyarországi örökletes grófi címadományozás volt. Hunyadi továbbra is éles szemmel figyelte a török balkáni tevékenységét, annál is in­kább mert az időközben a szultáni méltóságot megszerző II. Mehmed 1453-ban elfoglalta Konstantinápolyt, és ezzel véget vetett a Bizánci Birodalomnak, ami általános riadalmat keltett Európában. A szultán 1455-ben befejezte a maradék Szerbia bekebelezését, és a kö­vetkező évben elérkezettnek látta az időt a további északi irányú terjeszkedés folytatására. Ehhez az első lépést Nándorfehérvár bevétele jelentette volna. Magyarország igen súlyos helyzetben volt, továbbra is pártharcok gyengítették a ren­delkezésre álló erőket, és komolyan fenyegetett az a veszély, hogy a török Nándorfehérvár elfoglalása után nekilát az ország teljes megszállásához. Az utólagos következmények is­meretében azt mondhatjuk, hogy fennállt annak reális veszélye, hogy az ország nem 1526- ban, hanem már most elveszíti függetlenségét, és a török prédájává válik. A király átérezve a veszélyt már június elején Budáról Bécsbe menekült, a védekezést Hunyadira bízta, aki­nek egy ferences szerzetes, a lelkesítő beszédeiről híres Kapisztrán János volt segítségére a mozgósításban. Hunyadi kiváló hadvezéri képességeit dicséri az a tény, hogy a védelem megszervezésekor az aktív és a passzív védelem elemeit összhangban kívánta alkalmazni. Magának Nándorfehérvárnak a védelmét sógorára, Szilágyi Mihályra bízta, ő pedig a vár fölmentésére hivatott mozgó sereg megszervezésére összpontosított, mivel tudta, hogy ha ő maga irányítja a vár védelmét, a királytól hiába várhatja a fölmentő sereg megszervezé­sét. Általános tapasztalat a középkor és a koraújkor háborúskodásaiban, hogy az erődök csak egy bizonyos ideig képesek kitartani, előbb-utóbb az élelmiszerkészletek, a víz, a ha­dianyag hiánya miatt föl kell adni az ellenállást. Különösképpen igaz ez a tűzfegyverek ko­rában, amikor az ostromló fél a vár falait, bástyáit és tornyait módszeresen romba dönti.

Next