Tiszatáj, 2014 (68. évfolyam, 1-12. szám
2014 / 5. szám - Eisemann György: Jókai, a „mindenkinél nagyobb”?
Egy hírhedett elbeszélő a XIX. századból (Száztíz éve halt meg Jókai Mór) EISEMANN GYÖRGY Jókai, a „mindenkinél nagyobb”? „A nyelv egzisztenciális-ontológiai fundamentuma a beszéd. [...] A beszéd egzisztenciálisan éppoly eredendő, mint a diszpozíció és a megértés. [...] Az együttes jelenvalóiét már lényegszerűen nyilvánvaló az együttes-diszpozícióban és az együtt-megértésben. [...] Amikor a jelenvalóiét beszél, kimondja magát, de nem azért, mintha mindenekelőtt egy külsővel szemben elkülönülő lenne, mint 'belső’, hanem azért, mert világban-benne-létként megértőn már eleve 'kint' van. [...] A beszéd összefüggése a megértéssel és az érthetőséggel világossá válik abból az egzisztenciális lehetőségből, amely magához a beszéléshez tartozik - a hallásból. [...] A jelenvalólét hall, mivel ért." Az a művészi és kulturális jelenség, amit irodalomnak nevezünk, többnyire az írásbeliségben - vagyis a beszédhez és a beszélőhöz képest egy szintén „külső" térben - közvetíti nyelvét. Az olvasó pedig nem csak látja ezt a teret, azaz síkot, a „fekete betűk" papírlapjait, de rá is hallgat az irodalom látható közegére jelenvaló létének eredendően dialogikus jellege, a beszéd együtt-megértése szerint. Az irodalom írásossága így a beszélés azon sajátos kívülsége, „kint" létezésének közege, mely nem az akadálya, hanem a feltétele egy megértés-eseménynek. A Jókai-szakirodalom eddigi bő másfél évszázada nem tűnt ki nyelvfilozófiai hivatkozásokkal. Ezért akár meglepő is lehet egy hasonló kiindulás, noha Jókai Mór egyike a szerzőknek, akiknek recepciótörténete határozottan igényelné e tárlat megnyitását, különös tekintettel életművének mindenkor legvitatottabb - és egyúttal legnépszerűbb - vonásaira, a beszédszerűség poétikájára. Az értelmezések fölöttébb gyakran utalnak a nyelv hangzó közegére: a „beszély" hagyományára, az élőbeszéd stílusára, az anekdotikus modorra vagy éppen a mesélő közvetítésre. Ezzel pedig az irodalom működésének legalapvetőbb feltételeit érintik: a beszéd szerepét és viszonyát a nyomtatott könyvhöz, az epika írásbeliségéhez. Aligha túlzás kimondani, hogy a Jókai-jelenség - a „Jókai-precedens" - interpretálásának manapság egyik legsürgetőbb feladata a válaszadás azokra a kérdésekre, melyek e próza egészen rendkívüli hatással megformált diszkurzív alakításait, sajátlag beszédszerű - s ekként a literalitással valamiképp szembesített - megnyilatkozásait illetik. Ezek mentén fejthető ki jelentőségének-újraértésének számos aktuális fejleménye, s világítható meg recepciótörténetének több, nem egyszer szélsőségekbe sodródó vitája. E kissé provokatív cím a Jókai-kultusz alapvető dilemmáit-vitáit kívánja fölidézni. A hasonló kultikus kijelentések természetesen a kánonképzés folyamatán belül értékelhetők. A Jókait magasztaló szavak ezúttal Csáth Gézától származnak: Egy Jókai-regény analízise a Ismeretlen házban (Kritikák, tanulmányok, cikkek), kiad. Dér Zoltán, Újvidék, 1977, Forum, 515. Jelen tanulmány az MTA-DE Klasszikus Magyar Irodalmi Textológiai Kutatócsoport (2006 TKI207) támogatásával készült. 2 Martin Heidegger: Lét és idő, ford. Vajda Mihály és mások, Bp., Gondolat, 34. § 3 Hansági Ágnes: A Jókai-precedens és a magyar romantika kánonja . Az Ixton-szindróma (Identitás és kánon a romantikában és a modernségben), Bp., 2006, Ráció, 115-129.