Tiszatáj, 2017 (71. évfolyam, 1-12. szám
2017 / 1. szám - DIÁKMELLÉKLET - Háy János: A lángoló oszlop (Petőfi Sándor)
diákmelléklet ?? - sák róla némelyek ma is. Ő a demokraták példaképe, ugyanakkor a nemzeti jobb és szélsőjobb mintaképe. Egyszerre szerepelhet a hatalom és a hatalom ellen támadók zászlaján. Zászlónk Petőfi felkiáltással két hadsereg is támadhat egymásra. Népszerető, a magyarság egyedüli öntudata, ugyanakkor néhány versét a muzulmán terroristák is használhatnák mozgósító szövegként (Föl a szent háborúra!, 49). Mítosza lett először, amit nem más, mint a kitagadott barát, Jókai építgetett, akinek házassága miatt őrült nagy perpatvart csap szerzőnk és megszakítja vele a kapcsolatot. Hogy miért? Mert az a színésznő (Laborfalvi Róza) nem csak korosabb Jókainál, hanem korábban egy báróval hetyegett. Képes még Jókainét is odacitálni, hogy megsemmisítse ezt a frigyet. Egy báró után, egy demokrata, hát nem, ez nem jön össze Sándorunk asztalán. Van némi különbség a két barát jelleme között, s ez a választott szerelmeikhez való viszonyulásban könnyen tetten érhető. Jókai butának és csúnyának tartotta Sándor választását (Szendrei Júlia), de mégis egy lakásban lakott velük, talán öklendett Júliától a közös étkezésekkor, de csak lenyomta az ételt és visszanyerte a véleményét is. Ő az, aki bejárta gyalog hazánkat, ő az első túrázó, lehetne róla kéktúra útvonalat elnevezni, de mégsem lehet, túl sok utat kéne bekékezni, mert más ember két annyi év alatt sem tudna annyit járni, mint ő. Utcák, terek és szobrok, ez is mind ő, az anyám levese is. Minek nevezzelek? [48. Ő a gyerekkori mondóka, Petőfi Sándor, gatyában táncol. Semmi nem igaz róla és minden igaz, de mégsem tudhatunk sem igaz Petőfi-képet rajzolni, sem hamisat, mert mindegyik igaz és hamis egyszerre, mindegyik megáll a maga lábán, csak nézőpont kérdése. Olyan közelről ismerjük, hogy nincsenek általánosító jellemvonásaink, vagy épp csak azok vannak, mert olyan magasra lett tőlünk rakva, ahonnét csak sziluettje látszik, és valójában nem is Petőfi sziluettje, hanem a Petőfiből legyártott ikoné. Ha elindulna, a nyakukra lépne, mondja egy nő, a hatalom ellen tüntetünk épp egy korábbi hatalom által állíttatott szobor előtt. Gyakorta mégis olyan közel van, hogy látjuk minden részét, bajuszkájának és szakállkájának minden szálát, otthonos számunkra minden vonása, nem kérdőjelezzük meg, amit meg kéne, nem szóljuk meg, amit meg kéne, mert nem tudjuk, hogy pontosan mit kéne. Akkor ismertük meg, amikor gyerekek voltunk és akkor ismertük meg, amikor még gyerek volt. Végigkísérhetjük mindazt a személyiségalakulást, ami egy fiatal emberben végbemegy 16-tól 26-ig. Olyan korban látjuk, olyan életkora van dokumentálva, időnként akár órára lebontva, amely korban mi nem szeretnénk játszani. Az akkor írt naplónkat nem szívesen nyitjuk meg, s pláne nem szívesen mutatjuk másoknak. Minthogy szobor lett és fárosz, a rajta látszódó tulajdonságokat nem egy alakulófélben lévő személyiség jegyeinek, hanem végkifejlettnek tekintjük. Mivel gyerekként ösztönből ügyes volt, s képes lett a világ megfogalmazására, azt hisszük, hogy a személyisége is készen volt, holott nem. Senki nincs kész ennyi idősen. Egy személyiségalakulás megy végbe a szemünk előtt, s a hihetetlen, azon túl, hogy ezt láthatjuk, az a tudatosság, ahogyan ez a fiú alakítja ezt a személyiséget. Mert alakítania kell, hisz nincsenek óvó kezek, akik segíthetnének, alig hat évesen már elkerül otthonról. Ha születése mondjuk kétszázadik évfordulójáról megemlékezik a magyar parlament, mindenki meghatottan fog felállni, de belül mindenki mást és mást gondol. Veletek végezne először, ti röghöz kötött, konzervatív csürhe, gondolnák a liberálisok. Ti kerülnétek a pallosa alá, ti, internacionalista hazaárulók, a nép nevében, s a nép, mégiscsak mi vagyunk, gondolják a konzervatív párt képviselői. Ne aggódj, Sanci, mondják a szélsőjobbosok, visszafoglaljuk, nem lesz egy nemzetnek két vagy fene tudja hány hazája, pláne, ha abból az egyik Románia.