Tolna Megyei Népújság, 1961. december (11. évfolyam, 283-307. szám)

1961-12-01 / 283. szám

­. ffecens­ier 1. VOLNA MEGVET NEPIJJSAG3 Önköltségtervezés az aparhanti Búzavirág Tsz-ben Termelőszövetkezeteink gazdál­kodásában egyre nagyobb szere­pet kap a gazdaságosságra, jöve­delmezőségre való törekvés. A szövetkezeti gazdaságok megszi­lárdítása, a tsz-tagok jövedelmé­nek emelése egyre inkább szük­ségessé teszi az okos, célszerű, megfontolt, takarékos gazdálko­dást, azt, hogy minél kisebb rá­fordítással minél több eredményt, nagyobb hozamokat érjünk el. A gazdálkodás színvonalának javí­tásához nagy segítséget ad az ön­költségszámítás, amely pontosan megmutatja, hogy milyen anyagi és munkaráfordítások árán állít­ják elő szövetkezeteink a termé­kek egy egységét. Megyénkben is felismerték a szövetkezeti gazdaságok az ön­költségszámítás nagy jelentősé­gét. Ezt mutatja, hogy míg tavaly 10, addig az idén 50 tsz szá­mít rendszeresen önköltséget Tolna megyében. Az önköltségi adatok sokat segí­tenek még így is a gazdálkodás­ban, azonban ez a segítség meg­sokszorozódik akkor, ha előre meg is tervezik az önköltséget, a termelési ráfordításokat. Hazánkban eddig a Földmű­velésügyi Minisztérium segít­ségével hat termelőszövetke­zetben, köztük az aparhanti Búzavirág Tsz-ben, idén elő­ször kísérletképpen bevezet­ték az önköltségtervezést. Olyan termelőszövetkezetekben kerül sor az önköltségtervezés be­vezetésére, amelyeknek gazdálko­dása kiváló, számvitele megbíz­ható és a tsz szakemberei szak­mailag eleget tudnak tenni az önköltségtervezés magas követel­ményeinek. Az önköltségtervezés­nek gyermekbetegségei ellenére is, már most, a kezdet kezdetén nagy a jelentősége. Éber Imre, az aparhanti Búzavirág Tsz fő­könyvelője elmondotta, hogy a termelési költségek költséghe­lyenkénti és költségnemenkénti tervezésében részt vett a tsz min­den vezetője. A tervszámok el­készítéséhez a múlt évek tényszá­­maiból és a normatételekből in­dultak ki, figyelembe véve a he­lyi és egyéb sajátságokat. Példá­ul a kukorica önköltségének meg­tervezésénél számbavették a szük­séges gépi szántást, vetést, fosa­­solást normálholdakban, a kézi munkaráfordítást (kapálás, sze­dés, szárvágás, stb.) munkaegysé­gekben, a lófogatok munkáját (lókapálás) órákban, az ezt ki­szolgáló emberi munkát munka­egységekben, saját gépeik szállí­tási munkáját órában és normál­holdban, s ezt kiszolgáló emberi munkát ugyancsak munkaegység­ben. Számba vették a vetőmag és a trágya mennyiségét, azokat a költségeket, amelyek a segéd­üzem tevékenységéből terhelik a kukoricatermelést, az értékcsök­kenési leírást és az általános költségeket. Nem célunk az ön­költségtervezés részletes ismerte­tése, a példát csak azért vázol­tuk fel, hogy láthassuk az ön­költségtervezés sokoldalú felada­tát, s ezzel is közelebb kerüljünk jelentőségének megértéséhez. A tervezés fegyelemre szoktat­ja a szakmai vezetést, a főagro­­nómustól a munkacsapatvezető­kig. Arra ösztönzi őket, hogy a termelési feladatok megoldá­sa közben ne lépjék túl a tervszámokat, takarékoskod­janak pénzzel, anyaggal, mun­kával és idővel. Az a tény, hogy a termelési fo­lyamatot, mint láttuk, a tervezés elemeire bontja és részletesen előírja a szükséges ráfordításo­kat, arra ösztönöz minden veze­tőt, hogy ezeket a tervezett rá­fordításokat ne lépje túl. Például m megtervezik 417 hold kukorica kétszeri kapálásához 846 munka­egységet lehet felhasználni. Ha ennél többet használnak fel, ak­kor már láthatóan rontják a jö­vedelmezőséget, magasabb lesz az önköltség a tervezettnél. Ez a jelenség felveti a kérdést, hogy nincs-e munkaegység-hígítás, nem történt-e valami felesleges mun­ka, hogy túllépték a kapálásnál felhasználható munkaegységek számát. Egész népgazdaságunkban fon­tos feladat, különösen most, a második ötéves tervben a gazda­ságossági szemlélet uralkodóvá válása. Termelőszövetkezeteink ezen a területen még gyermekci­pőben járnak. Maga az önköltségszámítás is sokat segít a gazdaságossági szemlélet kibontakozásában, az önköltségtervezés pedig sokkalta többet. Lehetővé te­szi, hogy már menetközben a termelési folyamat egyes részeinek elvégzése után azon­nal ellenőrizzék, hogy gazda­ságos volt-e a munka, nem volt-e hibás a munkaszerve­zés, vagy a munka elvégzése. Felbecsülhetetlen segítség ez és eredményei is felbecsülhetetlenek ma még. Az önköltség-tervezés feltárja a rejtett hibákat. A tervszámok túllépése és a túllépés okainak kiderítése már az első évben Aparhan­­ton is sok olyan hibát tárt fel, amire nem is gondoltak eddig, így tökéletesedik egyre jobban a gazdálkodás, s így sikerül jöve­delmezőbbé tenni a termelést. Persze az önköltségtervezésnek és számításnak, mint minden új­nak a bevezetése, harc kérdése. Sok tsz-tag felesleges irkafirká­nak tartja, pedig ez a tagok ér­dekében történik elsősorban, hisz a tagságnak nem lehet közömbös, hogy mennyire jövedelmező a gazdálkodás, mennyire érvénye­sül a takarékosság elve. Ez a tsz-tag zsebére megy, minden tsz­­tag megérzi ennek előnyös, vagy hátrányos voltát. Nem véletlen, hogy Aparhan­­ton, ahol jól gazdálkodnak és ahol fejlett a számvitel, idén is 40 forint felett lesz egy munkaegység értéke. A szakmai vezetők közül is vannak, akik felesleges bürokrá­ciának tartják az önköltség szá­mítását és tervezését. Nem vé­letlen ez sem, mert az önköltsé­gi adatok feltárják a szakmai ve­zetők hibáit is. Annak, hogy me­gyénkben nem terjed jobban az önköltségszámítás a tsz-ekben, a számviteli nehézségek mellett saj­nos a szakmai vezetők közöm­bössége, sok helyen ellenállása is az oka. Pedig előbb-utóbb el kell jutniuk a tsz szakmai veze­tőinek is odáig, hogy állandóan számoljanak, hogy számba vegyék a termelés ráfordításait is és mindig ennek számbavételével döntsenek fontos termelési kérdé­sekben. Idén ötven tsz számít megyénk­ben önköltséget, s a termelési rá­fordítást csak egy tsz-ben, az aparhanti Búzavirágban tervezik. A jövő évben növelni kell az ön­költséget számító és tervező tsz­­ek számát, s ehhez minden se­gítséget meg kell adni, mert ez is fontos feltétele a tsz-ek gazda­sági megszilárdításának. Gy. J. A­lkatrészhián Számtalanszor hangzott el kü­lönféle beszámolókon, sokszor le­írták az újságok, közölték külön­böző jelentések, hogy a rendkí­vüli időjárás alaposan próbára tette a mezőgazdaság dolgozóit. Valóban, a szárazság alaposan próbára tette az embereket, er­ről sokat tudnának mondani a gépállomási, állami gazdasági traktorosok, szerelők, kovácsok. Amikor valaki a túlhajtott munka után fáradt, azt szokta mondani: „Én se vagyok gép, hogy mindent bírjak”. Most viszont talán a gépek mondták: „Én se vagyok ember, hogy mindent bírjak”. Mert a gé­pek hamarabb kifáradtak, mint az ember. Amikor a szerelőknek szüntelenül talpon kellett­­ en­­niök, hogy a meghibásodott gépe­ket javítsák, hol itt, hol ott, ami­kor a kovácsok naphosszat esik ekevasat élesítettek, akkor bizo­nyosodott be, hogy az ember töb­bet bír, mint a gép. A traktor, az eke birkózó­t a földdel, miközben kopott, tört az alkatrész. Gyerünk, javítani, mert sürget a munka, minden elvesz­tegetett perc drága. Az igyekezet, a felelősség hajtotta a traktorost, a szerelőt, az igazgatót, minden­kit. A felelősség a jövő évi ter­mésért, az ötéves terv teljesíté­séért. Ám, az igyekezet, a fele­lősség útjába számos akadály tor­­nyosult — az alkatrészellátás. A gépállomások több, mint tíz­éves fennállását — úgy látszik, még hosszú időn át — végig­kíséri ez a gond. Igazán, nem le­hetne végre már megszüntetni? Némelyik gépállomási anyagbe­szerző akár három felé szakadha­tott volna, hogy ott tanyázzon Tolnán, Pécsett, vagy Budapes­ten, hogy amint­ a keresett alkat­rész megérkezik, azonnal lecsap­hasson rá. És az anyagbeszerző mellett­ vándorolt az igazgató, a főmérnök, a műhelyfőnök. Felmondta a szolgálatot a Be­lorusz, vagy a DT? — Irány Tolna ... — Ez az alkatrész még nem­ jött... Telefon Pécsre ... — Kettő van raktáron, de el­sősorban a Baranya megyei gép­állomásokat látjuk el... Nagyon sok anyagbeszerző, mű­helyvezető különféle ismeretsé­gét használta fel. Akadt olyan is, aki a saját pénzén vásárolt krumplit, és vitte fel Budapestre, hogy alkatrészhez jusson a gép­állomás. A cél szentesítette az eszközt. A vetés, a mélyszántás nem állhatott meg. De ott tornyosult a másik aka­dály is, a gépkocsivezetők órája. A traktorosok, a szerelők dolgoz­tak, éjt nappallá téve. Megtör­tént, hogy a gépállomás igazga­tójának az volt a legnagyobb gondja, hogy kit küldjön alkat­részért, mert ott állt a gépkocsi, a vezetőnek még a hónap vége előtt — sokszor már 20-a előtt — lejárt a 250 órája. A gépkocsi volánja mellé pedig csak jogo­sítvánnyal rendelkező embert le­het ültetni. Az illetékes felettes hatóságoknak legalább erre az időre kellett volna erre megoldást találni. A traktorosok dacoltak a rend­kívüli szárazsággal, majd az eső­vel, hideggel, a vezetők állandó­an ott jártak köztük, éjjel, nap­pal, és munkájuk sokkal eredmé­nyesebb lett volna, ha nem gátol­ja őket a két legfőbb, az al­katrészhiány és a rendelkezések merev megkötöttsége. A reményt még nem vesztették el, hogy másként lesz talán jövőre. B. I. Megjelent az Új magyar lexikon ötödik kötete Most került ki a sajtó alól az Új magyar lexikon ötödik kötete. A kötet majdnem 8000 m ́ r­ be­­tűvel kezdődő címszót, 267 szö­veg közötti ábrát, illetve térké­pet és 19 műmellékletet tartal­maz. A tanácsi vállalatok vezetőinek értekezlete Csütörtök délelőtt Szekszárdon a régi megyeháza kistermében ér­­­­tekezletet tartottak, melyen részt vettek a tanácshoz tartozó ipari vállalatok igazgatói, műszaki ve­­­­zetői és főkönyvelői, valamint az üzemi párt- és szakszervezeti tit­károk. Az értekezleten Kelemen Sándor, a megyei tanács vb ipari osztályának vezetője tartott be­számolót, melyben elemezte a vállalatok első háromnegyedévi gazdálkodását, ismertette a so­­ronkövetkező feladatokat. A be­számolót vita követte. ­JRETTENTŐ IXODRIGUEZ 61. Ez a sikeres belépő bátorságot öntött Gézába. Minden idegszá­lával csüggött most a gondola­ton, hogy a szerencsét kézben kell tartani, mert különben megszö­kik az ember mellől. Tíz perc múlva Nidossi szo­bája megnyílt előttük. Nidossi, a hajdani részeges tyúkszemvágó, kótyagos tekintet­tel mérte végig a két testvért. Zavaros volt a szeme tükre. Gé­za menten látta, hogy sokat ivott. — Hallom, mi az hétpecsétes titok, amit el akartok nekem mondani? — mordult Gézára és társára. Géza előbbre lépett, s ő vitte — Nicossi testvér! Budáról jö­vünk, és mindketten egyszerre fedeztünk fel egy haldoklót a járdán. Egy testvérünk volt, Is­ten nyugosztalja szegényt, valaki kést döfött a hátába ... — Kést? Képletesen, vagy iga­zán? — Igazán! Egy kést, Nicossi testvér! De akkor még élet volt benne, és utolsó pillanatban még ÍRTA: HORVÁTH JÓZSEF elnyöszörgött nekünk egy titkot. Ezt jöttünk jelenteni! — Azt mondta: spanyol követ­ség ... vörösök ... Nidossi test­vér! . . — Hogyan? Mégegyszer? — hajolt előre ültében a főbandi­ta. — Spanyol követség ... vörö­sök ... Nidossi testvér — ismétel­te egy haldokló eszelősségét hí­ven utánozva Géza. — így történt! — erősítette meg a vallomást a sarokházbeli nyilas. A városparancsnok erősen gon­dolkozni látszott. — Hát most mit csináljunk, mit gondoltatok ki, testvérek, hal­lom! — kérdezte bárgyúan Ni­dossi. Géza ismét kész volt a fele­lettel : — Ez nyilván azt jelenti, Ni­cossi testvér, hogy a spanyol kö­vetségen vörösök bujkálnak. Va­lami kígyófészek lehet ott, és ezt azonnal ki kell füstölni! — Helyes. Derék fickó vagy, ezt én mondom! Helyén van az eszed. És vajon a szíved is a helyén van? Géza büszkén nézett a nyilas­vezér képébe, majd katonásan összevágta magát: — Jelentem, Nicossi testvér, vállalkozom az akcióra! — Helyes. Jól van, testvér! Na várj csak. Megnyomott egy csengőt, mi­re egy hadnagyi egyenruhát vi­selő bandita ugrott be az ajtón: — Gyere csak, Kenéz! Intéz­kedsz, hogy azonnal szervezze­nek egy jól felfegyverzett külö­nítményt, mondjuk egy szakaszt, nem, az sok lesz. Mondjuk húsz embert. Ez a különítmény teher­gépkocsira száll. Válassz ki egy stramm, fiatal parancsnokot. Az­tán ennek a testvérnek a veze­tésével kimennek a spanyol kö­vetségre. Gézához fordult: — Te tudod, hol a spanyol követség? — Hogyne, tudom, Nidossi test­vér! — Akkor te beülsz a sofőr mellé, és vezényeled a menet­irányt. Megértve? — kérdezte reszelős hangján Nidossi. — Igenis! — vágta ki katoná­san Géza. Ebben a pillanatban félszegen megszólalt a sarokházból való nyilas: — És énvelem mi történjék? — Te hazamehetsz — adta ki rendelkezését Nidossi. — Elég lesz, ha egyikőtök megy, éspedig te — mutatott Gézára — vonulsz ki a különítménnyel. A másik harsány „Kitartás” kiáltással elhagyta Nidossi szobá­ját. Géza bent maradt. Kenéz, a segédtiszt megszólí­totta: — Gyerünk, testvér! Géza most leküzdötte minden ellenérzését, és ő is karlendítés­sel, „Kitartás” ordítással vett bú­csút Nidossi Imrétől. Fél óra múlva a különítmény együtt sorakozott az udvaron. Csupa rosszképű, pártszolgálatos egyenruhát viselő martalóc. Pa­rancsnokuk egy nyegle hadnagy volt, aki Rimóczy néven mu­tatkozott be Gézának. Géza vá­laszul csak mormogott, de a had­nagy ügyet sem vetett rá. Inté­sére a pribékek felkapaszkodtak a teherautóra. Rimóczy hadnagy is hátra ült közéjük, míg Géza a sofőr mellé telepedett. A teherkocsi kigördült a nyi­las főhadiszállás kapuján. Géza most már magabiztos volt. — Na, hová megyünk? — kér­dezte a nyilas sofőr, amint ki­fordult a Körútra. — Tudod, testvér, hol van a Zugliget? — kérdezte Géza ba­rátságosan. — Tudom. — Oda megyünk, majd a kö­zelebbi címet ott mutatom meg. A kocsi meglódult. Rohant, mint a végzet szeke­re. Anna .,. Drága kicsi Anna . . És ti, elvtársak, mind ... Hát nekem nem sikerült... De re­mélem, ti megéritek azt a na­pot, amikor véget érnek a ször­nyűségek . . . Az utolsó percben el kell hát vesznem ... De ti, elvtársak, akik élve ma­radtok, biztosan vigyáztok majd a kis Annára... És talán nem felejtetek el engem ... A különítményes autó sebesen száguldott. Már elhagyták a Nyugati pá­lyaudvart. Milyen gyönyörű is ez a város — gondolta Géza, amint körül­nézett. Csak nem pusztítják el ezek a gyilkosok? A sofőr röhögve megszólalt­ — Nem vagy ijedős, testvér? — Nem — vetette oda Géza. — Mivel ennyire rohantam a Körúton. De tán két utcával arrébb lehet már a front... — Hol? — kérdezte közönyt színlelve Géza. — Hát az Izabella utcánál, vagy a Vörösmarty utcánál. De lehet, hogy már a Csengery ut­cánál, a franc ti^dja. Géza nem válaszolt. Igen, az utolsó percben. Ha még egy-két napig kibírták vol­na ... A parancsnok, Rimóczy had­nagy hátulról előre kiáltott a so­főrnek: — Feri, a Széna térnél állj meg! (Folytatjuk.)

Next