Tolna Megyei Népújság, 1962. december (12. évfolyam, 281-305. szám)

1962-12-16 / 294. szám

JEGYZETA TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG RODALMI MELLÉKLETE Egy régi emlék 3D&dáci £ volt mivel 1945 tavaszán Pécs városa meghívta egy hónapra Kodály Zoltánt. A meghívás nemcsak tisztelgést jelentett egyik legnagyobb zeneszerzőnk előtt, hanem valami nagyon közvetlen, csak azokkal az időkkel megmagyarázható haszonnal is járt, a város ugyanis egy hónapig, amit később meghosszabbítottak, teljes ellátást biztosított Kodálynak és feleségének. Az ellátásra nem is lehetett panasz: a városi hajdú minden reggel felballagott a Magaslati úti villába, Kodályék szállására, s az ma már megfejthetetlen rejtély, hogy a város urai honnan, milyen úton szerezték be a vendégek napi táplálékát. Pécsett ekkor éledezett az irodalmi, művészeti élet: a fáradhatatlan Várkonyi Nándor már megpróbálta új életre támasztani a város rendkívül jelentős folyóiratát, a Sorsunkat, s olyan emberek találtak otthonra a város falai között, mint Weöres Sándor, a költő, Sirio Piovesan, a jeles hegedűművész, Maros Rudolf, Takács Jenő, a zeneszerző. Kodály természetesen a művészeti élet középpontjába került, bár nyilvános szereplést csak a Bartók halálakor rendezett ünnepi esten vállalt, de valamennyien éreztük, hogy közöttünk él, mintha a Magaslati úti villából láthatatlan sugárzás ragyogott volna a háborús pusztulásból eszmélkedő városra. Kenyeret nem lehetett venni, a régi Corso kávéházat gyanús fezőrök, hadigazdag nagykereskedők lepték el, de az írók szervezkedtek, előbb az írók Szabad Szakszervezetén belül, majd önálló szövetkezet alakításával már a könyvkiadás is a közeli tervek között szerepelt. Mi sem volt természetesebb, minthogy az első könyvhöz Kodálytól kérjünk kéziratot, aminek lebonyolításával engem bíztak meg. Kodály késznek mutatkozott egy akkor elkészült könyve átengedésére, a részleteket azonban meg kellett beszélni, s megüzente — ha jól emlékszem Maros Rudolf volt a hírhozó —, hogy mikor vár. Minderről azonban tudott egy akkori lapszerkesztő is, aki már korábban interjút szeretett volna kapni a Mestertől, Kodály azonban, noha egy kicsit pécsinek érezte immár magát, ezt az egyet elhárította. így tehát a lapszerkesztő engem „bízott meg", ha ugyan helyénvaló ez a kifejezés, hogy a beszélgetés ürügyén „szedjek ki” belőle, amit csak tudok, s írjam meg lapjának, persze bölcsen elhallgatva Kodály előtt ezt az alig menthető cselvetést. Fiatal voltam és szeleverdi, mi más magyarázná, hogy igent mondtam a tisztességtelen ajánlatra.* Kodályék a villa emeleti részét kapták meg, s itt fogadott, egy erkélyre nyíló, tágas szobában. Éppen olvasott, de mint mondta, ez rendes délutáni foglalatossága. A könyvkiadás kérdését gyorsan megbeszéltük; Kodály még csak honoráriumot sem kért, csak a kivitellel, tekintve a kottapéldákat, voltak kikötései. Kiadó ennél kedvezőbb ajánlatot soha nem kapott; az már nem ide tartozó kérdés, hogy a könyv végül mégsem Pécsett jelent meg.Az „üzleti” tárgyalások után át kellett természetesen térnem az interjú anyagára, de egyetlen szót sem tudtam kinyögni. Látva zavaromat, mosolyogva biztatott: — No, valamit még akarsz mondani. Ki vele hát! Akadozva és dadogva mondtam el, hogy egy többször visszautasított szerkesztő mire bérelt fel, s egy gyenge pillanatomban miként álltam kötélnek. Kodály elnevette magát. — Hát csak ennyi a baj? De volt más baj is. Minden mesterségnek megvannak a maga mesterfogásai, visszatérő, stereotip formái. Én még életemben nem csináltam interjút, az újságíráshoz csak annyi közöm volt, hogy egy ilyen áldatlan megbízatást elvállaltam. Mindezt pirulva vallottam be. Kodály ezen is csak mosolygott a maga csendes módján. — No, hát először is valamit a városról kell mondanom, ez így illik — kezdte. — írjuk hát. Elővettem gyűrött jegyzetfüzetemet, Kodály pedig diktált. Első mondataira szó szerint emlékszem. Ezt mondta: — Mindig nagyon szerettem Pécset. Sehol, amerre jártam, nem éreztem azt, amit itt, ahol szinte egybefolyik a természet és a kultúra. Itt, ahol lakom — és kimutatott az ablakon — a háborítatlan természet vesz körül, de öt percre innen egy európai kultúrájú régi város él. Ez a téma nagyon tetszett neki, mert sokáig beszélt róla. Később figyelmeztetett, hogy nem kell mindent leírnom; csak az elbeszélés kedvéért idézett fel régi emlékeket, városokat, tájakat, ahol járt. Közben megjelent felesége, szertartásosan bemutatott neki. — No, akkor egy másik témáról is beszéljünk, — figyelmeztetett — hisz egy interjút kell készítened. Nyilván a következő kérdés a politika, írjuk hát. Kicsit gondolkozott, aztán figyelmeztetett, hogy jegyezzem. — Az ország romokban hever, — mondta — a megújulás most a fennmaradás törvényét is jelenti. Ez a kor mégis a fecsegés kora, felelőtlen politikusokkal van tele az ország, akik csak beszélnek, de tenni nem tudnak semmit. (Ez 1945 elején volt!) Még egy-két mondatot szólt erről, aztán, mint aki maga is únja, a zenéről kezdett beszélni, Bartókról, a nagy fegyvertársról, az ifjúság zenei neveléséről, amit a szellemi újjáépítés egyik nagyon fontos részének tartott, így készült el az interjú, s a végén, amikor felolvastam neki a majdnem teljes szöveget, elégedetten bólogatott, jó lesz. Csendesen megjegyezte, hogy végeredményben jól jött neki is, mert így legalább eleget tett ennek az udvariassági kötelezettségnek is, s nem kellett valami siető újságíróval vesződnie. Kezdeti zavarom eloszlott, pedig kétszeres okom is lett volna a szégyenkezésre: nemcsak visszaéltem jóhiszeműségével, hanem megbízatásomat, az interjút úgy készítettem el, hogy ő kalauzolt végig az előttem ismeretlen műfaj rejtekútjain. De én csak azt éreztem, hogy korunk egyik legnagyobb emberével tölthettem egy délutánt, s éberen vigyáztam, hogy megőrizzem magamban szavait, minden mozdulatát. Valahol Kosztolányi írja, hogy mit nem adna azért, ha egyszer, csak egyetlen egyszer egy kulcslyukon át megleshette volna Arany Jánost, amint végigsétál a szobán. Ezt el is mondtam neki. Mosolygott, nyilván fiatalságomnak tudta be lelkesedésemet Most, nyolcvanadik születésnapján, felidézve ezt a tizenhét év előtti délutánt ugyanezt a lelkesedést érzem. De azt is tudom, amit akkor szavai, mozdulatai sugároztak, hogy kivételes nagysága tiszta emberséget is jelent. CSÁNYI LÁSZLÓ Kodály Zoltán kitüntetése A Népköztársaság Elnöki Tanácsa Kodály Zoltán háromszoros Kossuth-díjas zeneszerzőnek 80. születésnapja alkalmából kiemelkedő művészi munkássága elismeréséül a Magyar Népköztársaság Érdemrendje kitüntetést adományozta. A kitüntetést Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke a Parlament Munkácsy termében december 12-én, szerdán délben adta át. A kitüntetés átadásánál jelen volt Kádár János, az MSZMP KB első titkára, Szirmai István, az MSZMP KB titkára, Ilku Pál művelődésügyi miniszter, Kiss Károly, az Elnöki Tanács titkára, Rusznyák István, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, Nádasdy Kálmán Kossuth-díjas kiváló művész, az Operaház igazgatója, Sárai Tibor, a Magyar Zeneművészeti Szövetség főtitkára és Szabó Ferenc, a Magyar Zeneművészeti Főiskola főigazgatója. A képen: Kodály Zoltán, Kádár János, Rusznyák István, Dobi István a kitüntetés átadása után. Igaza van Asszonyom, szeretni kell a gyermeket. S kétszeresen igazat mond akkor, amikor azt vallja, hogy a gyermekek életét a szeretet, a meleg otthon édesíti meg, ez teszi felejthetetlenné a gyermekkort. Csak hát azért még sincs igaza Asszonyom. Ne csodálkozzék a logikátlannak tűnő ellentmondáson, nem azt akarom cáfolni, amiben az igazsághoz járt közel, hanem azt a részt, ahol elrugaszkodott a valóságtól. Hogy egészen világos legyek: nevelési gyakorlatát, a szeretet — ha úgy tetszik — adagolását kifogásolom. Azt mondta, amikor erről beszélgettünk: ne szóljak bele, a maga dolga, s maga tudja — idézem szavait — meddig mehet el, s azt is: használ, avagy m árt-e a gyermeknek a maga szereteti. Nem fogadtam el álláspontját, s most bizonyára sértve érzi magát, mert magánügyébe hívatlan prókátorként beleokvetetlenkedtem. Ezért elnézést kérek, s azért is, hogy kiteregetem, — ahogy maga mondta —, s közüggyé nagyítom fel a maga gyermekszeretetét. Nos, nézzük a dolgokat sorban. Kislánya tizenöt éves, de kis túlzással tizennyolcnak is lehetne nézni, különösen, ha az öltözködését figyeljük csak. Van azon a lánykán minden. Csak néztem, milyen biztonsággal kezelte a rúzst, a púderes kompaktot, a szemöldökcsipeszt. Amint a szemöldökét egy gyakorlott mozdulattal meghosszabbította, méginkább meggyőződésemmé vált, hogy ez a tulajdonképpen még csatri lány férfihódításra készül. Arra, hogy kellemesen töltse vasárnap délutánját a presszóban, fiúk társaságában. Eleve úgy is öltözködött. Hanyag eleganciával rendezte szoknyája ráncait, s nem is figyelt arra, hogy férfi is van a társaságban. Gyermek még, nem felnőtt nő, s nincs meg benne azok kifejlett szemérmessége. Én azonban kétkedem, s gyermekségével kacér magabiztosságát próbáltam szembeállítani. Emlékszik, szóltam is erről. Leintett, mondván: hadd szórakozzék a gyerek. Az első, kissé fájó szúrás itt ért. Egymás mellé tettem a maga szeretetét és a serdülő korban lévő leány pucparádéskodását. Kicsit megkeseredett számban az íz, mert sejtettem: azért cselekszik így a lánya, ahogy ott előttünk cselekedett, mert maga féktelen és korlátlan adagolású szeretetében mindent megengedett neki. Ezt az is megerősítette, amikor a hétfői iskolanapról beszélgettünk. Ebből az derült kit a kislány jóformán alig fejti ki volt József Attila, s még csak verscímeket sem tudott mondani. A másik nagyon kínos meglepetés fiával kapcsolatban ért. Derék, szép szál legényke, de — ne haragudjék a kitételért — módfelett üres, úgy tetszik, semmi sem érdekli a világból, még a tánc sem, pedig ez nagyon nagy szó a fiatalok esetében. Olyan legényke állt előttem, a maga tizenhat évével, aki nem tudná megmondani, bármennyire is erőlködne, mivégből van a világon. Pedig, s ezt inkább felcsillanó szellemességéből lehet észrevenni, korántsem buta gyerek. Csak senki sem irányította eddig az érdeklődését. Mondhatnák, úgy isten nevében növögetett, mint szeretett üvegházi virág, akit a széltől is óvnak. Valósággal agyonszerette ezt a fiút asszonyom, s egyre inkább terhes számára a majomszeretet. Szeretne már önálló életet élni, de nem tudja, miként kezdjen hozzá. S itt minden erőltetés nélkül közüggyé válik Asszonyom a saját magánügye. Még akkor is, ha kivételnek számít, mint ahogy az is. Mert vegyük csak ismét sorjában a dolgokat. Felnevelt két gyermeket úgy, hogy tulajdonképpen életcélt sem szabott meg számukra. Minden reggel aggodalommal engedte őket iskolába, sóhajtozott, csak baj ne érje egyiket sem. Eddigi életük babusgatások közben telt el, s majdnem meggyőződésük — ha van nekik ilyen —, hogy ez az élet, így kell lennie mindennek. Pedig korántsem. Az életet még csak ezután fogják megismerni, s ez a megismerés nagyon keserves iskola lesz számukra. Anyai szeretetet várnak még jó ideig, pedig amikor már szárnyra kelnek, csak emberit fognak kapni, s ez nagyon kevés lesz számukra. Elfásulnak, elgépiesednek, csalódottak lesznek. Ezt akarta? Alig hiszem, sőt biztos vagyok benne, hogy nem. Olyan embereket akart belőlük nevelni, akik minden helyzetben felismerik az élet következő láncszemét, s eligazodnak a problémák között, könnyebben, vagy nehezebben. Félteni kell ezeket a gyerekeket. Sokkal nehezebben lesznek aktív tagjai a társadalomnak, mint a módjával szeretettek. Itt már társadalmi a magánügye Asszonyom. Talán még segíthet. Nem ajnározással, hanem igazi szeretettel, olyannal, amelyik a jót és rosszat 02 aránynak megfelelően elismeri, vagy elveti. SZOLNOKI ISTVÁN KRECSMÁRI LÁSZLÓ: FELÍROM A HEVEDET Felírom a nevedet kérgére egy fának, hátára egy két pöttyös katicabogárnak. Mint a mesék játékos, ügyes kis tündére: felírom a nevedet kilenc falevélre. De a kéreg lehámlik, a bogárka elszáll, s elröppen a levél is őszi szélnek szárnyán. — Karácsonykor felírom a tejszín arcú hóra — jaj, a hó meg elolvad s neved széjjelszórja. S mi lenne, ha májusban egy virágra írnám? — Tudom, hogy nem sokáig tündökölne szirmán... Mondd meg Te, mit csináljak? Kősziklába véssem? — Elkoptatja az idő, nem lesz így jó mégsem. Felírom a nevedet — tudod hova írom? Hogy csak mindig én lássam: életemre írom...