Tolna Megyei Népújság, 1969. augusztus (19. évfolyam, 176-201. szám)

1969-08-01 / 176. szám

igény a gondolatokra MI KÉSZTETTE vajon a Szekszárdi Óra- és Ékszeripari Vállalat vezetőjét arra a kije­lentésre, hogy Z. elvtársnő el­mehet szakszervezeti iskolára, de a vállalattól nem kap fize­tést? A szakszervezetek me­gyei tanácsa vezető munkatár­sai úgy vélik e kijelentés akár el is vonatkoztatható az adott vállalattól, mivel összefüggés­be hozható néhány kezdeti, de tendenciájában erősödő, má­sutt is fellelhető jelenséggel. Mindezt úgy lehetne összegez­ni, hogy helyenként, mintha el­felejtenék, változatlanul a szo­cializmus felépítése a cél és ehhez az új gazdasági mecha­nizmus eszköz csupán. Más­szóval semmi nem indokolja, hogy a gazdaságvezetés bárhol is úgy gondolkodjék, hogy fe­lesleges a dolgozók politikai, mozgalmi képzésére pénzt for­dítani, felesleges, sőt szükség­telen, mert abból ha a dolgo­zók bármelyike tanul, semmi haszon nem származik, a költ­ségek viselése tehát pusztán pénzpocsékolás. Helytálló ez a nézet? Igaz az, hogy anyagi érdekeltséggel minden elintézhető, minden megoldható? Ez a nézet nem helytálló és ugyanúgy káros, mint a túlzásba vitt és rosszul értelmezett önállóság, amely például időnként abban nyil­vánul meg, hogy a rendeletek­től, a határozatoktól függetle­nül, egy-egy üzemben önké­nyesen átrendezik, vagy meg­rövidítik a munkaidőt. Milyen jogon és milyen címen? De maradjunk most az anyagi ösztönzők fetisizálásánál A tapasztalatok arra figyel­meztetnek, hogy az anyagi ösz­tönzők fetisizálása visszaüt. A tudatossághoz, a termeléssel, az üzem, a vállalat érdekeivel való maradéktalan azonosulás­hoz politikai érettség és tisz­tánlátás is szükséges,legalább annyira, mint az anyagi ösztön­zés. Egyesek ezt tagadják. Indo­kolt és időszerű tehát rámu­tatni annak a felfogásnak a tarthatatlanságára, amely úgy véli, az anyagi érdekeltséggel a dolgozó eleve kihozza magá­ból tehetsége maximumát, ön­tudatra, felelősségtudatra, ös­­­szességében erkölcsökre apel­lálni semmi szükség. S ahol a politikai iskolák költségein takarékoskodnak, ott eleve kinyilvánítják: a dolgo­zó munkájára szükség volt, ar­ra azonban már kevésbé, hogy a termeléssel egyidőben gon­dolkodjon is. Az alkotó gondo­latok elutasítása viszont rész­vétlenséghez, érdektelenséghez vezet. Nem beszélünk a leve­gőbe. A kapitalisták éppen tő­lünk tanulták el, hogy az ér­dekeltség növelésének egyik fontos előfeltétele, a javasla­tok, a vélemények igénylése, és elismerése. Nálunk viszont mostanság sokasodnak a jelei annak, hogy a termelékenysé­get számos üzemben kizárólag új munkaerők beállításával ké­pesek csak növelni. Miért? Az ok nyilvánvaló. Figyelmen kí­vül hagyják, avagy nem igény­lik a gondolkodó embert, aki­nek részvétele nélkül a tudo­mányos munkaszervezésnek, a gyártás ésszerű megszervezésé­nek, mint nagy tartaléknak­, lehetetlen a kiaknázása. A TERMELÉSI TANÁCS­KOZÁSOK száma csökken. A szocialista brigádokkal való foglalkozás mérséklődik. Az időt rabló szócséplésnek semmi értelme, pusztán azért nem ér­demes termelési tanácskozáso­kat tartani, hogy néhány em­ber kigyönyörködhesse magát a hangjában. De a fecsegőket ne úgy szigeteljék el, hogy rit­kábban tartanak termelési ta­nácskozást, hanem úgy, hogy vonják meg tőlük a szót. Fel­tételezhetjük, a termelési ta­nácskozások elodázása, a poli­tikai iskolák jelentőségének le­becsülése egy és ugyanazon szemléletből fakad. Abból, hogy nem kell ide a dolgozók javaslata, véleménye, hisz az anyagi érdekeltség mindent megold. Igaz, sokat megold, de mindent nem. Beláthatjuk, az ösztönzés kizárólag akkor teljes és tökéletes, ha együtt van az anyagi és az erkölcsi elisme­rés. Mert ahol nem igénylik a munkásembertől azt, hogy gondolkodjon, hogy javaslato­kat tegyen, hogy véleményt nyilvánítson, ott erkölcsi elis­merés nincs, és nem is lehet. Különös, továbbá elgondol­kodtató, hogy egy sor válla­lat krónikus munkaerőhián­­nyal küszködik, hogy toborzó­­kat tart és azoknak „fejpénzt” fizet. A toborzók bezsebelik a pénz, a munkások az egyik kapun bemennek, a másik ka­pun kimennek és kezdődik minden elölről. Az elfogadha­tó és normális munkásvándor­lás tényeinek elismerése mel­lett joggal vetődik fel a kér­dés: a krónikus munkáshián­­­nyal birkózó cégek talán többre mennének, ha a tobor­­zóknak kifizetett „fejpénzt” a dolgozók jobb közérzetének a biztosítására fordítanák, ha ebből a pénzből azt vizsgál­nák, hogyan is áll az emberek erkölcsi megbecsülése. HA A PÉNZZEL mindent meg lehetne vásárolni, akkor most a reform második évé­ben már nem kellene arról beszélni, hogy a munkahe­lyek értéke devalválódott, mi­közben szinte általánosnak mondható a kapun belüli munkanélküliség. Nos, a mun­kahelyek értékét stabilizálni, a kapun belüli munkanélküli­séget felszámolni kizárólag olyan munkáskollektíva segít­ségével és közreműködésével lehet, amely nemcsak az anyagi, hanem ezzel együtt az erkölcsi elismerésnek is bir­tokosa. S a dolgok mélységes leegyszerűsítése úgy véleked­ni, hogy az erkölcsi elisme­rés pusztán dicséretből áll Nem. Ennél sokkal több. El­sősorban abban jut kifejezés­re, hogy a gazdasági vezető valamennyi dolgozóban alkotó­társat lát, és igényt tart a gondolatokra, a javaslatokra, az ötletekre, de nemcsak igényt tart azokra, hanem minden esetben őszinte átélés­sel meg is köszöni, az embe­rek, a dolgozótársak közre­működését. Sz. P. miiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii ­ 125 ezer tonna üvegáru ZZ Az Üvegipari Művek Oros­ 25 házi Üveggyárában százmilli­­­­ós nagyságrendben készülnek­­ az üvegek. Az idei nyári sze­­­­zonra 11 millió üdítőitalos üve­­­­get, a konzervipar részére 120 TM millió konzerves üveget, 32 — millió fehér palackot, 50 mil­­lió zöld palackot készítenek, írjjj Újdonság az orosházi gyárban ZZ a „Sztár” üdítőitalos üveg a­­ Szeszipari Országos Vállalat 2 megrendelésre, a félliteres E ásványvizes üveg, mely fehér 5 és zöld színben készül Anto­­j~j mata gépeken készítik a már 2 ismert „boszorkánytejes” üve­­­­get. A kereslet egyre fokozó- ZZ dik a gyár termékei iránt. Az Z NDK-tól új automata palack- Z gyártó gépet vásároltak, ame­­­ iyen előreláthatólag augusz­­­­tus elején kezdik el a ter­melést. Az üvegpalackok cím- ZZ kérésére szitanyomé -elende~ Z­zést vásároltak. ZZ Képünkön« szállítássá váló E palackhegyek a gyár raktá­­­­rában,­­ (MSI foto—Mező Sándor felv.) tftJHIHtlIlIltlMIIIIIHIillHllllftltlIIII Ötven éve történt A dicsőséges 133 nap 1­919. augusztus 1-én Pekli Gyula vezetésével úgynevezett szakszervezeti kormány lépett a munkáshatalom örökébe­­ és első manifesztumában olyan látszatot iparkodott kelteni, mintha csupán kor­mányváltozásról lenne szó, nem pedig rendszervál­tozásról. Peddl hangsúlyozta: „kishitűségre nincs okunk. Erősen tartjuk a Tisza-frontot”. Hamarosan bebizonyosodott azonban, hogy Peidl, Peyer és Haub­­rich kormánya a tanácshatalom felszámolására vál­lalkozott. Mi történt? Miként vált ez lehetségessé? A magyar proletariátus 133 napos uralmának nem volt olyan időszaka, amelyen ne kényszerült volna szinte erején felüli helytállásra. A győzelmüket biz­tosítani akaró nyug­ati imperialisták ismerték a ma­gyar proletárforradalom jelentőség­ét. Tudták, hogy a Magda­­ Tanácsköztársaság Marx és Lenin eszméinek zászlóvivője a Duna völgyében, sőt egész Közép- Európában, s végleges győzelmével elősegítené a világforradalom terjedését. Elhatározták tehát, hogy megsemmisítik, s minden eszközt be­vetnek ellene. Eszközeik pedig bőven voltak. Blokádjuk elzárta Tanács­ Magyarországot az élel­miszerektől, ruházati anyagoktól, gyógyszerektől, az ipar legfontosabb nyers- és segédanyagától. Katonai intézkedéseik 1200 kilométer hosszú arcvonal meg­védésére kényszerítették a munkásság színe-javát a csehszlovák, a román, a délszláv és az intervenciós francia csapatok ellen. Ezzel a szakmunkások tíz­ezreit vonták el az üzemekből, a termelésből. Poli­tikailag támogatták, sőt pénzelték a hatalmukat ve­szített uralkodó osztályokat, s azok ellenforradalmi szervezeteit, a Bécsben működő Antibolsevista Comi­­tét, a szegedi ellenforradalmi kormányt és az ország­ban lappangó illegális csoportokat. Ez a magyarázata, hogy a klerikális támogatást élvező monarchista tisz­tek vasutassztrájkot szervezhettek a Dunántúlon és fegyveres lázadást robbanthattak ki Pest megyében és magában a fővárosban is 1919 júniusában. E­llenforradalmi mesterkedéseiknek kedvezett a centrum „irtózása” a forradalmi erőszaktól, az ellenforradalmárok elleni erélyes fellépéstől. Ebben a légkörben Böhm és társai már 1919. május 1-én kapitulációit követeltek, de a munkásosztály május 2-i nem-je és az ezt követő győzelmes északi hadjárat óriási sikeres taktikai meghátrálásra kényszerítette őket. Clemenceau azonban, mint tapasztalt imperia­­­­lista méregkeverő, csalárd ígéretekkel rávette a For­radalmi Kormány­zótan­ácsot az északi hadjárat be­fejezésére, a felszabadított területek kiürítésére, az általános visszavonulásra. Cserébe a blokád enyhí­tését, a tiszántúli román megszállás feloldását és a béketárgyaláson való részvétel jogát ígérte. Ámde valamennyi ígéretét megszegte, a visszavonulás pedig a Vörös Hadsereget és a hátországot egyaránt detto­ralizálta. Stromfeld, a győztes hadvezér elkeseredetten le­mondott, Böhm pedig az ellenforradalom titkos re­ménységét, Juliert neveztette ki a helyébe. Ez az új vezérkari főnök kezdeményezte azután a július 20-i tiszai offenzívát, de sem kellő támadóerőről, sem kellő mennyiségű hadianyagról és megszervezett trón­ról nem gondoskodott, ellen­ben haditervét az ellen­ség­ kezére juttatta. Árulás következtében a Vörös Hadsereget 1919. július végére súlyos vereség érte. Súlyos, de nem teljes mértékben végleges. Peyer, Peidl, Haubrich, Böhm éppen az újrakezdés minden lehetőségének megakadályozására­l hátba­­támadta a munkáshatalmat. Titkos tárgyalásokon ígé­retet koldult ki az antant­tal egy átmeneti szakszer­vezeti kormány elismerésére. Az ígéret birtokában idehaza kenyeret, ruhát, cipőt, munkát ígértek a ki­éhezett és lerongyolódott tömegeknek. Felesküdtek a munkásjogok védelmére, s fogadkoztak, hogy uralmuk esetéb­e az antant leállítja a román előrenyomulást és Budapest szabad marad. Így aztán a külső nyomás és a belső aknamunka juttatta hatalomra az árulókat. A „szakszervezeti” kormány mindössze 6 napig­­ maradt uralmon, mert a románok mégis csak megszállták Pestet, s ez lehetővé tette Friedrich ellen­forradalmi puccsot, a fehér uralom hatalomátvételét. Hat nap alatt azonban Peidl miniszterelnök, Peyer belügyminiszter és Haubrich „Budapest város telj­hatalmú diktátora” elvégezte a szennyes munkát. Feloszlatták a vörös őrséget, lefegyverezték a munkás­­osztályt, szabadon engedték az ellenforradalmárokat és kezdték lecsukni a kommunistákat. Újjáalakult a régi rendőrség s az egész burzsoá elnyomó gépezet, megsemmisültek a Tanácsköztársaság munkásvédő rendeletei és visszaállt a burzsoá tulajdonrend­szer a gazdasági élet minden vonalán. A háztulajdonosok ismét emelhették a lakbéreket, a földbirtokosok ismét kizsákmányolhatták a parasztot, s a munkások el­veszítették kivívott jogaikat. A „szakszervezeti” kor­mány kaput nyitott az ellenforradalomnak. „Rette­netes árulás történt” — állapította meg ezután a Komintern kiáltványa. Valóban. A történelem azonban 1945 április 4-én igazságot tett véglegesen. FÖLDES MIHÁLY

Next