Tolna Megyei Népújság, 1981. július (31. évfolyam, 152-178. szám)
1981-07-12 / 162. szám
1981. július 12. /r Katona Áron Sándor tűzzománcai Simontornyán zománcművesség a középkori ötvösségben fontos szerepet játszott, s az eljárásoknak egész sora alakult ki, mint a beágyazott, a ronde-bosse zománc, az erdélyi zománc, amit elsősorban ékszereknél használtak, s a nálunk talán legjobban ismert sodronyzománc, aminek legszebb emléke a győri Szent László herma és az esztergomi Suky Benedek kehely. A zománc az elmúlt néhány évtizedben önállósította magát, már nem az ötvösség függvénye, hanem különálló műfaj lett, bizonyítva, hogy ez a régi technika alkalmas táblaképek alkotására is. Az eljárás bonyolultsága nem változott, s most már az a kérdés, hogy a művész kezéhez tudja-e szelídíteni a technikát, az anyag engedelmeskedik-e szándékának? Katona Áron Sándor megismerte az ellenálló anyag minden fortélyát, simontornyai kiállítása arra is választ ad, hogyan tisztultak, nemesedtek eszközei, s hogyan jutott el oda, hogy ezeket a tűzzománcokat valóban képnek érezzük, ahol maga a technika csak a kifejezés egyik lehetőségét jelenti. A képek egy részén hangsúlyozottan jelen van a szecesszió formavilága, amit nyilván az diktált, hogy a század eleji stílus dús ornamentikája látszott a legalkalmasabbnak a zománcban képpé váló gondolatokhoz. Katona Áron Sándor maga is tudta, hogy ez a némileg önmagáért való dekorativitás művészi fejlődésének csak egyik állomása lehet, s fokozatosan túllépett rajta, keresve a technika mélyebb lehetőségeit, sőt, egyik Arlecchinója már a mobil felé közeledik, amit azonban maga is játéknak tart, s művészetének lényegét egészen másutt kell keresnünk. Elsősorban a líraian szép Erdélyi ballada visszatérő képeire gondolok, amelyeken az egymásra rakódó emlékek mármár szürrealista megfogalmazást kapnak, de itt minden a helyén van. Katona Áron Sándor tudatosan felépített kompozícióban foglalja egységbe az emlékezés vásznára vetített képet. Itt már valóban képről van szó, ahol az anyag ellenállását nem érezzük, mert szín és forma egyaránt a gondolatot szolgálja. A lírát máskor derű, jókedvű irónia hatja át, mint a Kentaurdilemma változatain, a Vízöntő hava, A korzón című képeken,, s úgy véljük, Katona Áron Sándor itt talál magára, s itt találja meg a tűzzománcban rejlő legjobb lehetőségeket. Az elmúlt években számos kiállítása volt, itthon és külföldön is, a siker pedig nemcsak törekvéseit igazolta, hanem azt is, hogy a tűzzománc, avatott kezekben, jóval több, mint amit a középkori ötvösség mellett jelenthetett. Simontornyán ezúttal másodszor mutatta be munkáit, egy külföldi kiállítás után,és egy budapesti előtt. Jó művész tért vissza a Simontornyai vár szép kiállítótermébe, olyan művész, aki felismerte és a tökéletesig nemesítette azokat a lehetőségeket, amelyek ebben a technikában rejlenek. CSÁNYI LÁSZLÓ Fotó: G. K. Képújság ti Kontha Sándor, Ferenczy Béni Szobrászatunk iskolateremtő egyéniségéről, Ferenczy Bénirről, a toll jeles mesterei — Kassák Lajos, Bernáth Aurél, a francia F. Gadhot — írtak, s mondtak helytálló dicséretet. Kortársai, mértékadó szakembereik — Genthan István, Pataky Dénes — már életeiben kijelölték helyét művészethistóriánk lapjain. Monográfikus feldolgozásának mostanáig utolsó kísérlete Szabó Katalin (Corvina, 1976.) kis munkája volt. Rövid összefoglalóját azzal zárta le, hogy „a hat évtizedes művészpálya alkotásainak, a magyar művészet egyik legszebb fejezetének egyre teljesebb feldolgozása" a szakma „szép feladata”. Várható volt hát, hogy a részkutatások nyomdokán egy megszülető új Ferenczy Béni-könyv teljesíti hivatását.. A munka elkészült, megjelent a „Magyar szobrászok" sorozatban a Corvina kiadásában. A reprezentatív igényeket kielégítő, Kontha Sándor bevezető tanulmányával ellátott kötet azonban más célokat szolgált. Blevg más megfontolásból született, terjedelménél fogva sem vállalhatja egy monográfia bonyolult feladatait. Az album fő értéke a képanyag. Tisztes nagyságban, élvezhető minőségiben mutatja be a jobbára kisplasztika-méretben dolgozó és remek érmeket mintázó mester java alkotásait. A művek időrendet követő sorából kibontakozik a humánum, a „független és időtlen életérzés" (Bernáth A.) szolgálatát következetesen megvalósító művész egyénisége, eredetisége. A hangsúly a szobrokra, kisplasztikákra helyeződött. Köztéri munkái közül a sok vihart, méltánytalanságot megért Petőfit, két akt-kompozícióját (Álló fiú, élő női akt) s néhány síremlékét (Egon Schiele, Babits) tanulmányozhatjuk — mértéket és értéket szabó — tömör, vaskos női aktjai, torzói, kedves fiúfigurái népes sorától kísérve. Viszonylagos teljesség tárul elénk a műfajt újító érmeit bemutató lapokat forgatva. Rajzművészetünkben kiemelt rangú munkái közül viszont keveset, élete végén alkotott akvarelitjeiből pedig semmit nem hoz a képanyag. Pedig a teljes képhez a műfajokban végzett munkája eredményei is hozzá tartoznak. Kontha Sándor tanulmánya az életrajzi adatok füzérét követve, bogozva vázolja fel világosan fogalmazott tömör stílusban a művész pályájának fejlődésvonalát, a művek megformálásának körülményeit. Helyes belső arányokat tartva, szól az indulás, a képzés éveiről, az útkeresés első eredményeiről. Mozgalmas életének számtalan mozzanata érdemel tartós figyelmet, hiszen békés polgári köriből jutott a radikális eszmék hirdetői körébe, vájt a maga módján forradalmárrá. Ette az emigránsok kenyerét, hogy azután a világégés közepette a klasszicizmus „teljes igazságot, teljes emberséget, hitet és reményt" szolgáló csendjébe húzódva teljesítse hivatását. Ujjongva mintázta szoborba a felszabadultság örömét, vállalta a közreműködő, majd az oktató mester szerepét. „Jutalma" a mellőzöttség volt A betegség kínjai sújtották, élniölkarását az emberi akarat csodájaként emlegették. Mindezen közben a szobrászat műfajaiban Irányzatot teremtett. Ma — különösen érmeinek termékenyítő hatása nélkül — aligha beszélhetnénk jelentős sikereket elkönyvelő „magyar éremművészetről". Hatása akaratlanul is, tanítványok, követők és tőle függetlenül indulók munkáiban egyaránt kimutatható. Gondoljunk csak remek művészérméinek elkészült darabjaira, vagy a térproblémákat mintaszerűen megoldó Velence-éremre. Ferenczy Béni a szobrászat megújhodásáért küzdőktől (Bourdelle, Archiipenkó, Maillol) vette az első leckéket, megfordult Matisse-nál, döbbenten hallgatta Apollinaire múlttal leszámoló előadását, de saját, önálló véleménye megóvta a zsákutcáktól, a csalódásoktól. A kifejezés sodró vágya, a megmunkálás iránti igényesség, a törekvő akarat mindig a maga jelölte pályán tartotta. A korral változtak eszközei, szobrainak, érmeinek megjelenési formája, de igazat kell adnunk az elemzést röviden elvégző szerzőnek: „...tűnődő alakjai nehéz idők sok szenvedését megélt tanúiként lépnek elénk”. SALAMON NÁNDOR Üj múzeum Debrecenben Debrecenben Borsos József neves városépítész vénkerti házában, nem messze a Déri Múzeumtól, nyílt meg ez év januárjában a „Debrecen és a magyar irodalom” című állandó kiállítás. Csaknem öt évszázad irodalmát e szűk helyen bemutatni: a kiállító eszközök tervezőjének és a rendezőnek a mesteri munkája. Debrecen múltja méltó erre a bemutatásra. Huszár Gál nyomdája 1561-től hazánk legrégibb folyamatosan dolgozó üzeme, s magyar nyelvű nyomtatványai irodalmi nyelvünk letéteményesei, megerősödésének vívmányai. A jobbágygyermekeket felnevelő kollégium a felvilágosodás fellegvára, élén Csokonaival. Kölcsey, Petőfi, Arany otthon volt Debrecenben. A „szabadságharc fővárosa" nem feledkezhetett meg Kossuthról, Jókairól sem. Az emeleti kiállástóteremben a századforduló és a XX. század jeleseivel találkozunk. A tudomány vára ekkor még a kollégium. Itt tanul Ady Endre, idejár Móricz Zsigmond Légy jó miindhferláliigíjának gyermekhőse, Nyilas Misi, Debrecenből indul Tóth Árpád, Szabó Lőrinc. Oláh Gábort lehúzza (éppen napjainkban világított be ebbe a roppant küzdelembe Tóth Endre kitűnő könyve Oláh Gáborról), Gulyás Pál felülkerekedik, Juhász Géza szellemi patrónus lesz már egyetemi katedrája előtt is. A kiállítás e harmadik csoportja bemutatja a Csokonai-lkör és az Ady Társaság bátor és sokoldalú kísérleteit. Debrecen irodalmi múzeuma 1945-iig vezet el bennünket. Sokat emlegetett világ ez, a kollégium gyűjteménye is felsorakoztatja a múltját. Mégis igen sok meglepetést hoz számunkra, hogy a Csokonai- és Fazekas Mihály-emlékekre figyelmeztessünk. A magyar irodalmi múlt minduntalan előretörő vonulata ez, s a kiállítás három csoportja valóban a magyar művelődéstörténet hőskora. Még mindig van bennük felfedeznivaló. A múzeum kézirattára és relikviái lehetővé teszik a tudós kutatómunkát is. Ne sajnáljunk még egy jó negyedórát, hogy a Margit utcában meglátogassuk a Holló László-emlékházat. A magyar festészet nagyjával és java alkotásaival, otthona berendezésével találkozhatunk. Kiskunfélegyháza is híven őrzi képeit, de itt kitárullkozik előttünk a magyar tájjal, a magyar néppel eljegyzett alkotó szinte teljes életműve. KOCZOGH ÁKOS Részlet a kiállításról A vénkerti ház, mint múzeum