Tolna Megyei Népújság, 1986. december (36. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-09 / 289. szám
4 KÉPÚJSÁG Moziban Hát kellett ez neked, Sergio? Sergio, Sergio, hát kellett ez neked? Fölsóhajthatunk így is a film végén, barátságosan hátba veregetve a géppisztoly csöve előtt végleg elárvult, majd földre rogyó hősünket? Elfolyt a véred szegény fiú (a rendező sem bírta már látni önnön képmását isten eltévelyedett, földi bárányaként). A jövőd, a barátaid, a szerelmed is füstté vált a fölrobbant autóban. Mégis Sergio, beláthatod, bagatell kis ügy. Érti, hogyne értené a kajánságunkat, de hát az ironizáló melodramatikus ízek nélkül nem lenne teljes a játék; hősünk összemaszatolt arcán utoljára még önsajnálat, a kópes derű emlékét még hordozó, fanyar kétségbeesés ül, amit a csorgó paradicsomlé-patakok ellenére sem veszünk igazán komolyan. Sőt, köszönjük, hogy egy kis humorral megbocsáthatóvá tettétek ti hatan vagy heten azt a naiv és derekas ügyködést, aminek részeseivé váltunk mi nézők. Mert hát ezek a szerelmi háromszöggel, vér szagával, zenével kellősített balhék - amikben talán csak gyermekkori csatákhoz fűző illúziónkat éljük át - egyre ehetetlenebbek a humor fűszere nélkül. De hát ez a humor talán az, amivel az olaszok ”charme”-ban, az élethez fűző szenvedélyek elegáns, könnyed bájú ábrázolásában a franciákkal is versenyre keltek a háború alatti neorealista megújulást követő évtizedekben. Sőt, új elemekkel, az olasz temperamentum és látásmód értékeivel ma már unásig ismert kliséivel - gazdagították azt, így kínál langyos nyári estékre címzett felüdülést ebben a ködös decemberben Adriano Celentano „Szerzetesek géppisztollyal” című filmje. A szentnek és profánnak, bölcsnek és együgyűnek, tisztának és banálisan gyarlónak az együttállásai, egymásba mosódásai, a dagadó érzelmek váratlan kipukkadása, avagy tétova, bárgyú leeresztése, amelyeknek az ábrázolásában Boccaccióig vagy akár korábbra is visszatekinthetnek, otthonosan mozognak, és most is kellemes pillanatokat szereznek. Még akkor is, ha ismerős, ahogyan a szenvedélyek vérre menő vásárfiása komédiába fordul, vagy ahogyan a fennköltre fityiszt mutat a köznapi valóság. A szerelem és a csábítás ezúttal oly szolid istenasszonyát csak hősünk közönye ösztönzi hivatása kiteljesítésében, bár láthatóan jól érzi magát akkor is, ha pénz után szaladgáló fegyveres ifjak, ravasz mosolyú, de tiszta szívű rablógyilkosok, vagy a női képmásban csak Szűz Máriát látó papok forognak körülötte. A mese? A hat bandita, - korunk mondhatni csak hétköznapján megátalkodott gyermekei - hiába öltenek csudát, hogy kolostorba vonulva bűnüket, a milliárdos rablást feledtessék a civilizációval - szerényebben szólva a rendőrséggel. A rendőrség nem felejt, a kolostor forgalmas hely, ebből aztán sokféle galiba adódik. Nem tudjuk, hogy a bűnösök megtisztulásáért vagy kézrekerítéséért, Wanda szép szemeiért vagy az értük imádkozó szerzetesekért aggódjunk. De ez nem is fontos. Fontosabbak a gesztusok, a kaland, Celentano gitárral kísért tüzes szólója isten házának hűvösében. Felejtésre ítélhető másfél óra, könnyű mákonyokkal. BÓKA RÓBERT Ezúttal hősünk, Sergio kerül pácba Rádió Képviselőkísérőben . Bizonyára oka van annak is, hogy jó ideig a rádió komolyan nem élt azzal a lehetőséggel, hogy összefüggéseiben ismertessen meg bennünket az országgyűlési képviselők feladatával, munkájával és lehetőségeivel. Ellenben a legutóbbi országgyűlési képviselői és tanácstagi választást követően örömmel kell tapasztalnunk, hogy a korábbinál jóval gazdagabb terjedelemben, műsorórában és jelentkezésben vehetünk hírt a minket képviselő társadalmi tisztségviselők munkájáról. Ez az előrelépés elsősorban nyilvánvalóan nem a Magyar Rádió műsorszerkesztőinek az érdeme, hanem egy demokratizmusában gazdagabb és megújhodó politikai gyakorlat következménye is. Az elmúlt hét péntekjén a Kossuthadón az országgyűlési képviselői munka egy fontos részterületére vethettünk pillantást Kapás Irén és Szigethy Anna szerkesztő riporterek jóvoltából. A két országgyűlés között főcímet viselő közel félórás adásban a Vas megyei képviselőcsoport tevékenységével ismerkedhettünk meg. Az iménti kijelentés kissé korrigálásra szorul, mert az ismerkedés első lépcsőjére léphettünk csak, kizárólag a feszes műsoridő miatt. Mégis... Mégis a vasi képviselők csoportülésén elhangzott témák annyira sokrétűek voltak, hogy most ízelítőnek elég is volt. A főszereplőket hallva, érvelésüket és a választókörük problémái iránti fogékonyságukat hanglejtéseikből is kiérezve kétségünk nem maradt afelől, hogy ízig-vérig közösségi emberek mondatait halljuk. A riport második részében az egyik riporter egy képviselő mellé társult és elkísérte őt néhány településre. Az ottani fogadóórák egyetlen lakóhelyen sem voltak partnerek híján. A képviselőt delegáló és benne bízó lakosok számtalan ügyben kértek segítséget. Ő pedig természetesen azt tette, amire esküt tett. Egy ilyen fontos közéleti területet bemutató riport kapcsán felvetődik a hallgatóban az újabb igény arra is, hogy a képviselői munka korábbi személytelenségének végeztével minél több terület munkájába pillanthasson be... szűcs HIDEG NYOMON Az izgalmas bűnügyi történetek kedvelőinek jó szórakozást ígér a most megjelent, három kisregényt tartalmazó Hideg nyomon című kötet A szerző: Dér Ferenc. A torpedó és a Lavina című kisregények a második világháború alatti idők történetéből merítik témájukat: valóságos események dokumentumait dolgozzák fel újszerűen, sajátos stílusban.A harmadik kisregény - A gyilkos visszatér - bűnügyi történet, amely a mában játszódik ugyan, de egy negyven évvel ezelőtt elkövetett háborús bűncselekmény felderítését kíséri végig azon a bizonyos „hideg nyomon”. A harmadik kisregény szereplői közül számosan még ma is élnek. (Lapkiadó - Magyar Média) B. K. 1986. december 9. Tévénapló Bíró Mihály A plakát újkori fogalom, művészi rangját a századforduló éveiben kapta, bár a szó korábbi, a franciában placardert kiragasztani, a placard pedig falragaszként fordul elő, bár éppenséggel faliszekrényt is jelent. Nálunk 48-ban Kossuth placatumokról beszélt, mert ekkor már a szó átment a nemzetközi gyakorlatba, bár egyelőre hirdetményt jelentett, s nem volt semmi művészi jelentése. Igazi megalapítója a francia Toulouse-Lautrec, aki a párizsi Moulin Rouge számára litografált színes plakátokat, amelyeknek művészettörténeti jelentőségét senki nem vitatja. Nálunk alkalmilag Iványi Grünwald, Vaszary János, Rippl-Rónai is készített plakátot, s rövidesen kialakult a plakátművészet, ami politikai célokat épp úgy szolgálhatott, mint kereskedelmieket. Nálunk legnagyobb mestere Bíró Mihály volt, akinek nevezetes kalapácsos emberét mindenki ismeri, a szerző személye azonban sokáig háttérben maradt, s csak most, születésének századik fordulóján fedeztük fel igazán. Műveiből kiállítást rendeztek, számos megemlékezés hangzott el, a televízió pedig hatásos filmmel kapcsolódott az ünnepségekhez. Bíró Mihály szobrásznak indult, de a festészet is érdekelte, igazi területe azonban a színes plakát lett, amivel nemzetközi tekintélyt szerzett magának, s az osztrák művészettörténet is számon tartja. Pályája szerencsés csillagzat alatt indult, berlini, párizsi tanulmányok után a londoni The Stúdió pályázatán első díjat nyert, majd hazatérve több kiállítást is rendezett. A Tanácsköztársaság leverése után emigrációba kényszerült, Horthyról készített litográfia-sorozata után nem is gondolhatott hazatérésre, s csak 1947-ben látta viszont hazáját, de ekkor már súlyos beteg volt, a következő évben meg is halt. A kalapácsos vörös ember, ami eredetileg a Népszava számára készült, bejárta a világot, a munkáserő jelképévé lett Kínában épp úgy mint Itáliában, mintegy azt jelképezve, hogy a jó mű egy idő után függetlenné válik alkotójától, s éli a saját életét. Itthon is ez történt, - tízezrek viselték a Szociáldemokrata Párt jelvényeként - miközben Bíró Mihályról alig esett szó, többi munkáját sem említették, pedig ez az életmű kivételesen gazdag. A tévé megemlékezése ezt is bizonyította, melynek szerkesztője és rendezője, Ézsiás Anikó és Sólyom László, messze tekintő gondossággal idézte fel Bíró Mihály pályáját, jellegzetes alkotásait. A szerzők nem érték be a megemlékezéseknél szokásos sémákkal, a művek mellett megszólaltatták Éva Bírót, a művész Bécsben élő lányát, de szót kapott dr. Heinz Fischer osztrák tudományügyi és kutatási miniszter, Köpeczi Béla művelődésügyi miniszterünk, Benhardt Denscher kutató és Horn Emil muzeológus, akik gondosan végigjárták Bíró Mihály útját, rámutatva jelentőségére, hatására, maradandóságára. Vallomások, dokumentumok sorakoztak fel, mi pedig úgy éreztük, történeti, művészettörténeti igazságszolgáltatásnak vagyunk tanúi, s a hányatott életű mester tulajdonképpen most tért haza igazán a hosszú száműzetésből, amikor megkapta a művészetét megillető rangot. cs. Viszontlátásra Vasárnap délután láthattuk a televízióban az 1986-os Elmebajnokság döntőjét. Ha egyszerűsíteni akarom a dolgot, akkor úgy fogalmazok, hogy a megszokott színvonal jellemezte - ugyanúgy, ahogyan e sokak által kedvelt, s mindig várt műsor bármelyik adását. A sorozatnak sok-sok érdeme van, de talán a legfőbb az, hogy a nézők - sőt, mint Egri János mondta, a készítők is - rengeteget tanulhatnak belőle. Szóval egy olyan műsor, ami gyereknek, felnőttnek, mindenkinek egyaránt sokat nyújt - akár információban, akár szemléletkialakításban, mi több, élményben is. Persze, vita adódott az elmúlt esztendők során. Mint például a témák fajsúlya, dehát ezt most mellőzöm, legfeljebb annyit jegyzek meg, hogy egy műsor - egy írás, egy művészeti alkotás... - tulajdonképpen akkor hatásos és - megkockáztatom - jó, ha körülötte viták dúlnak, ha összecsapnak a nézetek. Utóbbira bizonyíték egyebek között az is, hogy számtalan levelet kapott a tévéstáb adásról adásra. S most szívem szerint úgy folytatnám, hogy bizonyára ezután is érkeznek a szerkesztőhöz, műsorvezetőhöz, rendezőhöz észrevételek, de hát kénytelen vagyok a múlt időnél maradni, hiszen Egri János kissé meghatottan búcsúzott el vasárnap tőlünk, a nézőktől, majd a bemondónő egyértelműen úgy konferálta le az adást, hogy az Elmebajnokság utolsó műsorát láttuk. Hiszem, hogy nagyon sokunkban támadt ekkor szomorúság, mivel őszintén sajnálhatjuk, hogy e tanító, csiszoló sorozat a végéhez ért. Persze, tudjuk azt is, hogy valamit akkor érdemes befejezni, amikor az még a csúcson van, s úgy a szép emlékek maradnak meg bennünk. Ami a szép és gazdag élményeket jelenti, afelől nincs kétségem, inkább oda tenném a kérdőjelet, hogy a befejezéssel nem lehetett volna még várni? Azért mondom, mert a kívülálló számára nem volt kifújófélben a ragyogó sorozat, így reménykedem, reménykedjünk. Hátha félreértettünk valamit, és jövőre mégis lesz folytatás. Úgyhogy azt mondom: viszontlátásra! - hm - Hangverseny Czigány György, Merényi Judit, Sebestyén János és Matuz István estje a Művészetek Házában Még a melegen ünnepélyes karácsonyi idők közeledtével se hagyjon el humorunk: teljes véletlen módján egymás mellé csúszott a Művészetek Házában két hasonló alkatú műsor: ez csöppet sem baj, mert mindkettő más közönségnek szánódott. A szakközépiskolai ezt a címet viselte: Bachtól Bartókig - Századokon át, a budapesti művészeké a december 4-i esti koncerten: „Jó kedvet adj uram” - Téli rögtönzések. A humor egyben az igazság az, hogy mindezekkel együtt közös, összefoglaló címmel lehetne őket illetni, mondjuk így: „Karácsony versben, muzsikában”. S hogy mennyi a kijelentésben az igazság, közvetve még az is bizonyítja, hogy semmi összebeszélés! - közös volt a műsorpontokban a Gluck: Melódia is, valamint a Kosztolányi-vers: „Akarsz-e játszani?” (Nem kritikushoz illő kiszólás: ki az, aki nem akarna, különösen karácsony időszaka táján?...) Czigányék, Matuzék persze igazi profiként állították össze műsorukat: (tudjuk-e mindannyian, hogy Czigány időközben debütált költő, és nemes szerénységéről vall, hogy költeményeivel nem tolakodott az előtérbe). A műsor némileg elfogódottan indult, és azóta már bizonyos tapasztalatnak is birtokában vagyunk: előzőleg - megértetvén a probléma lényegét - mindkét műsor esetében meg kellett volna kérni a közönséget, hogy csak a legvégén tapsoljon, így bizony némileg széttöredezett a hangulat, s a Gluck: Melódia esetében kísértetiesen hasonló, nehézkes indulások történtek mindkét ízben. Matuzt országunk egyik legjelesebb fuvolaművészeként jegyzik: méltán lenne helye a Guiness-rekordok könyvében: nem igaz, hogy létezik ember, aki virtuozitásába másodpercenként több hangot lefúj, mint ő. Merényi Judit hangja csodálatosan tisztán, érthetően hangzott, még fenn, a karzaton is: előadásmódja nemes egyszerűséggel, de hangulattal, vivőerővel is teljes volt. Czigány a nobilis emberek „grandezzájával” vezette a műsort: hivalkodástól mentes, egyszerű, közvetlen és meleg volt a jelenléte. Sebestyén Jánosnak, saját magától való nyilatkozatából tudjuk: valósággal szerelmes ebbe a Házba, szépséges miliőjébe, akusztikájába. (Nem elírás, így igaz: vékony hangzású hangszereknek, gitárnak, csembalónak áldás: valóságos természetes erősítő ez a „tízszeres tágasságú” tér...) Részletesebb értékelés helyett részeltessük inkább címek szerint az élményből azokat is, akik nem lehettek ott: Garai Gábor: Jókedvet adj uram, Bach: Badinerie, Vivaldi: A tél, Boccerini: Szerenád, Simai Mihály: Téli bánat, Gluck: Melódia, Nietsche: Elhagyatva, Schubert: Ave Maria, Kosztolányi: Akarsz-e játszani?, Gánin: Velencei karnevál, Czigány György: A nap vége, Goethe: Rád gondolok, Massenet: Meditáció, Székely Dezső: Cím nélkül, Bartók: Kolindák, Enescu: Cantabile presto, Eminescu: Ó jössz-e már?, Corelli: Pastorale, Liszt: Karácsonyfa, Kodály: Esti dal, Dohnányi: Pastorale, József Attila: Betlehemi királyok... Csodálatos életünk valós, nemde? Ám csodálatos az is, ahogy ez a ház rövid fennállása óta működik. Nem „Fehér Ház”, de nekünk, s akár másoknak Nagy Ház. Ebben legyünk biztosak és rá büszkék. Akár a fülepi (hál’ istennek) be nem vált prófétai dörgedelem jegyében: „úgy látszik, a művészeteknek lejárt”. A Művészetek Háza látogatta, legkedvesebb tanítvány, Fodor András is felhatalmazhatna, hogy üzenjünk neki: „Professzor úr, még nem járt le...”