Tolnai Népújság, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-16 / 40. szám

1991. február 16. Tüskei azonosítás S. Gy. író születése Életútja végszavaként még megírta Hétvége verskötetét. Megjelenését már nem érte meg, a kötet posztumusz mű­ve lett. Végső emberi-írói sóhajtása: HÉTVÉGE - az élet vége. Illyés születése után tizenkilenc esz­tendővel az ő élete is egy dunántúli, je­lesül tolnai pusztáról indult. Méghozzá arról a pusztáról, amelyhez Illyés Gyu­lának élete végéig oly sok és mély kötő­dése volt és maradt. Már ifjan eszével s szívével tudta és érezte, azonosulnia kell pusztai író-bátyja üzenetével. Lé­nyegileg: a puszták népe üzenetével. Ezért: „Illyés a vállalt és követett mes­ter”. Azonosulása módját és formáit tűzlobbanékony, kijátszhatóságig jóhi­szemű, szép idealizmusból s igaz hu­mánumból egyszerre mély szkepszis­be, nemegyszer neurózisba zuhanó, néha vádaskodó s még többször ön­marcangoló természetalkata határozta meg. Lelkületének óriási értelmi s érzel­­mi viharhullámzásai törték össze szivét s vetették oly fiatalon a Styx túlsó part­jára. 1976. június 4-én Dombóváron és Kapospulában még hosszan beszél­gettem vele, ám augusztus 30-án már Kháron is kitette ladikjából. Fájdalma­san korai halálát tán rendhagyó szüle­tése is előrevetítette. írók születése időpontjáról s helyéről irodalomtörténeti forrásnak tekinthető írások is sokszor téves adatokat közöl­nek, így pl.: az időponttal kapcsolatban három variánssal is találkozhattam: 1921. február tizedike, tizenkilencedike és huszadika. Születése helyéről, Tüs­kepusztáról pedig több életrajzi infor­mációban az íratott: a puszta Somogy megyében található, sőt egy másik esetben még a következő többszörös képtelenség is közzététetett: „József Attila-díjas költőnk 1921-ben született egy Somogy megyei kis faluban, Tüs­kepusztán". - Születése körül mi hát akkor a való­ság? -Édesanyja: Sipos Mihályné, született Torma Anna huszonegy februárjában - vélhetvén: ideje még megengedi-Tüs­ke, Mászlony és Hetény pusztákon a ki­terjedt Sipos- és T­orma-rajok rokonsá­gát látogatva, azok egy testvéri meleg­ségét élvezte a család nagy eseménye előtt. Tévedett, aminthogy ez ügyben sok édesanya is abban az időben. Úgy vélte: szíve alatti magzatja nagyon is sietett, így történt, hogy február 20-án Sipos Mihály „államrendőr” (a pusztá­ról, a cselédsorsból való kitörés egyik módja volt ez akkor), aki Kaposváron a Klapka utca 15-ös házban lakott, fele­sége előző napi szülését levezető Schönfeld Józsefné bába igazoló pa­pírjával, melyet dr. Riesz József községi orvos aláírása s pecsétje hivatalosan igazolt, jelentkezett az újdombóvári községházán fiúgyermeke, SÍPOS GYULA anyakönyvi bejegyzése ügyé­ben. Az apa és Hollósy József jegyző­­anyakönyvezető aláírása hét évtizede tanúsítja; a gyermek Tüskében, február 19-én született. A község és a puszták tisztes szülésznőjének máig megőrzött vászonkötésű bábanaplója „A szülés lefolyása” rubrikában még azt is elárul­ja a gyermek világrajöttéről: „Korai azér normális.” A Sipos-csecsemő ilyen körülmé­nyek között sietett hát a világra. Szabad levegőre vágyva tolakodott, mintha le­késett volna valamiről. Róla szólva min­dig úgy érzem, íróként is ugyancsak sietve forgatta a tollat, közéleti ember­ként pedig megállás nélkül, vágtatva küzdött-hadakozott, egyetlen roham­iramban akart célhoz érni és vezetni abban a magyar világban, amely az övével együtt tízezrek életét morzsolta szét, emésztette föl. S amelyről a munka után megérdemelten vágyott békés és boldog Hétvége öröme helyett végül is az érzelmi s értelmi Számvetés tragikus tapasztalatát közvetíthette csak olvasói szemünk elé: Becsaptak bennünket érzelmeink. Kihajtott nyakú fehér ingben jártunk még akkor is, mikor okos emberek hőmérője már mínusz tíz fokot mutatott. Érzelmeink lámpáit lecsavartuk. Becsapott bennünket az érzelem. Elhittük a kétszer-kettő-négyet. S befont bennünket polip karjaival az alig ismert világ bonyolultsága. Félni kezdtünk azoktól, akik mindig okosak tudtak lenni. Így élünk, most már becsaphatatlan bátran a nagy szintézis, a nagy megrokkanás, a megismert halál előszobájában. (SIMON KÁROLY) NÉPÚJSÁG 11 Könyvtáraink kincsei: V Ráday-könyvtár Ma a pesti Kálvin tértől a Nagy­körút felé vezető Ráday utca zsúfolt és forgalmas ugyan, de külö­nösebben rangosnak nem ne­vezhető. Bő 130 éve, amikor a református egyház nem min­dennapi áldozatkészséggel meg­vásárolta a Ráday-család párat­lan értékű könyvtárát, mely itt má­sodik helyét kapta, sokkal inkább az volt. Aki a Ráday-család - napja­inkban eléggé elfeledett - két nagy alakjára kíváncsi, az megyénkben is nyomukat lelheti. A decsi refor­mátus parókia udvarán, a kapualj­zatnál elhelyezett szép dombor­művek formájában. A feledés egyébként sajnálatos. Ráday Pál, a református nemes a buzgó katoli­kus II. Rákóczi Ferenc kancelláriá­jának vezetője volt, amin nagyjából a külügyminiszterség értendő. Ő fogalmazta a fejedelem híres kiáltványát és seregének hadi reglamáit is. Élt az uralkodói kegyelemmel, de teljesen vissza­vonult a közélettől, és péceli kasté­lyában könyvgyűjtéssel töltötte éveit. Nem mindennapi tudatos­sággal. külföldi ügynököket is foglalkoztatva. Az Odera melletti Frankfurtban tanult fia, Gedeon még apját is felülmúlta ezen a té­ren. Gyűjtetett Erdélyből, Bécsből, Lausanne-ból, Utrechtből. Apa és fia a kor legjobb szellemeinek voltak levelező társai, így Bacsá­­nyinak, Bod Péternek, Bél Mátyás­nak, Cornides Dánielnek és Kazinczynak. Ráday Gedeon korát megelőzve tudatos könyvkölcsön­zést is folytatott, igaz, csak kivá­lasztottak, művelt emberek szá­mára. A szigorú Kazinczy szerint „ere­jét egészen a nemesi műveltség emelésének áldozta”. Ami mindenesetre elismerőbb kritika, mint amivel apját az utókor egyik ismertetője, Péter Zoltán illet­te 1962-ben megjelent kis füzeté­ben, „amatőr diplomatának” ne­vezve a kor egyik legjelesebb poli­tikusát. A könyveknek nemcsak sorsuk van, hanem áruk is. Az alapítók ide­jén egy jelentősebb műért akár egy ökör árát elkérték, a köttetés pedig darabonként 2 pár csizmának megfelelő összegbe került. A pazar könyvkötő munkának is köszön­hető, hogy a könyvtár a kisebb gyűjtési buzgalmú utókor kezén is megmaradt. Az utód Rádayak ugyan értékesíteni akarták, de például a vásárlójelöltként jelent­kező orosz cár emberével se álltak szóba. A könyvtárat egységesen, ma­gyar földön kívánták tudni. A gyűjteményt 1861-ben az Or­szággyűlés (ami úgylehet akkori­ban ilyen buzgalommal foglal­kozott a könyvkultúrával) 40 ezer forintra becsülte. A gavallér Rá­dayak féláron adták hittestvéreik főiskolájának. A könyvtár most önálló, a Ráday utca 24-ben van és az 1792-es első katalógus óta 10300 körüli kötetről jóval több mint százezres­sé nőtt, gyarapodott. 1909-től köl­csönöz a tanuló ifjúságnak, 1913 óta nyilvános. Az alapítók kincset érő gyűjteményét külön őrzik, de az időközben restaurált péceli kas­télyban is múzeum örökíti emlékü­ket. 232 kötet 1550 előttről szárma­zik, a legrégibb Bessarion bíboros könyve, mely 1469-ben Rómában jelent meg. Van itt Károli-fordítású Biblia I. Rákóczi György fejedelem saját kezű bejegyzésével, Szenczi Mol­nár Albert által dedikált kötet, Heltai Gáspár Cancionáléjának 1574-es kolozsvári kiadása. A könyvek már említett sorsának érdekes példája az alapító Ráday Pál 1710-ben megjelent „Lelki hódulás” című könyve, mely az évek folyamán szőrén-szálán eltűnt, majd 1943- ban ajándékozás révén visszake­rült szerzője és eredeti tulajdonosa polcára. A gazdag levéltár Leibnizből, Melanchtontól, Petőfitől, Kos­­suthtól, Arany Jánostól, Tompa Mihálytól és Jókai Mórtól őriz kéz­iratokat. Kiemelkedő értékű hazai könyv­táraink egyike a Ráday-utcai. ORDAS IVÁN Az alapító A Rádayak restaurált kastélya Könyvtárbelső Pécelen Fotorepro: Ótós Réka Dideregve ült az ágyon. Megritkult ősz hajának vézna kis fonása átizzadtan, kó­cosan tapadt a fejére. Kezében fájdalom bénította mozdulattal tartotta a fésűt. - Nem fontos, ha ennyire fáj nem fontos megfésülködni - gondolta. - A tüzet, azt muszáj feléleszteni. Talán ha lekotrom a hamut, még maradt alatta parázs - motyogta. A szegényes bútorok­ba kapaszkodva ment a kályháig, szemé­ből csörgött a könny. - Az állatok, jaj Istenem­ az állatok! Nem láttam őket négy napja. A szomszéd látja el őket, de vajon meddig? Legalább a hí­zót kéne levágni, vagy eladni. Uram Isten mit beszélek! Dehogy lehet azt eladni! A fiamék szája elől a falatot. Számítanak ők arra, hogy karácsonyra lesz friss hús, ké­sőbb meg töltelék. Le kéne vágni a hét vé­gén - morfondírozott magában. Este a szomszéd rányitotta az ajtót, ap­ró fát hozott. Az öregasszony feltámaszko­dott a párnán egy cédulával a kezében. - István, itt van a fiamék címe. Tegye meg, hogy táviratozik nekik, írja meg, hogy beteg vagyok, lehet hogy kórházba kerü­lök, nem tudok etetni. Le kell vágni a disz­nót, jöjjenek a hét végén. Keservesen készülgetett a disznóvá­gásra. Megpucolta a fokhagymát és a vö­röshagymát, a kályha mellett üldögélve­­ meg is pirította. A menye nem állhatja a szagát, hát ne kelljen neki szagolni. Elő­szedegette a kamra polcáról a nagyobb edényeket, átmosta a teknőt, aztán egyre betegebben várt. Várta a postást és ös­­­szerezzent minden autóhangra, hátha a fiáék, a Jánosék jönnek. Péntek este már reményvesztetten borzongott a dunyha alatt, érezte, nem fognak eljönni. Amikor szombaton átjött a szomszéd, megkérdezte tőle tudna-e vevőt a disznó­ra. Az meg mintha várta volna a kérdést.­­ Megvennénk mi is Mari néném. Be­széltünk már erről az asszonnyal. Nem a fáradság miatt ugyan, de mi lesz ha magá­nak kórházba kell menni? Akkor azért ez nagy felelősség ám! Nagy érték egy ilyen disznó. Lehetne akár úgy csinálni, hogy a felit kifizetnénk élősúlyban, a másik feliért meg adnánk zsírt és füstöltet. Egy kisebb sonkát is, hogy maga se maradjon itt sem­mi nélkül. Szombaton mi úgy is vágunk, egy munkával meglenne ez is. Az öregasszony megélénkült. Erre ed­dig nem is gondolt, hogy lehet ezt így is! Lesz egy fél disznó is, meg pénz is. A pénz most nagyon kellene, mert sokba kerül az orvosság. - Ide figyeljen szomszéd! Aztán lehet erről rendesen papírt csinálni? Úgy, hogy benne legyen az is, hogy fele rész a pénz, fele rész a füstölt és a zsír, és belevenni azt is, hogy az én nevemben küld kóstolót a doktor úrnak? - Hát lehetni éppen lehet, de minek ma­gának az a papír? Nem csaptam én még be senkit, miért pont magát akarnám? - vakarta meg a tarkóját a szomszéd. - Tudja, a hízót a fiaméknak szántam, aztán ha én meghalnék nem akarom, hogy huzakodjon magával, mi jár, mi nem jár. Hát azért mondom, hogy jó lesz ezt papír­ra tenni. - Maga tudja Mari néném, milyen a fia. Ha papír kell, lesz papír. Majd kiszámoljuk az asszonnyal mérés után, aztán megcsi­náljuk. Na, Isten áldja! - nyomta fejébe a kocsmáját. Az öregasszony ott maradt egyedül a maga nagy gondjával, hogy jól csinálta-e ő ezt így? Lemérték a hízót, megkötötték az üzle­tet. Még az elkészített hagymát is odaadta, hogy ne vesszen kárba. Vágás után a szomszédék rögtön hoztak egy kis kósto­lót, jó forró orjalevest is, sok főtt hússal. Nagyon jólesett a meleg leves, mégis be­­le-belecsöppent szeméből a könny. Az igazi, jeges rémület akkor szállta meg, amikor karácsony előtti héten távira­tot kapott a fiától; készüljön a vágásra, mert jönnek. Egyre jobban belázasodott az izgalomtól. A pirosra füstölt kalbászok már ott lógtak a kamrában, a zsír is ott van bödönben. Mit mond majd ő erre? Hogy elcserélte a disznót disznóért? Nem volt három napig se éjjele, se nappala. A be­tegséget, a lázat alig érezte a nagy aggo­dalomtól. Aztán eljött az a reggel is, amikor autóajtó csapódására ébredt. Még majd­nem sötét volt. Megismerte a fia erős, pa­rancsoló hangját, ahogy az a feleségét te­relte be a házba. Addigra ő már dideregve kinyitotta a konyhaajtót, öreg kendőjét mellén össze­húzva hátrált az ágy felé fia kemény hang­ja elől. - Mi van édesanyám, elaludta a disznó­tort? Hát a városiaknak kell egy ilyen na­pon felkelteni a háziasszonyt? Megcsó­kolta az anyját, aztán a menye is odahajolt az arcához - vigyázva, hogy ne érjen hoz­zá - belecuppantott a levegőbe. - Na édesanyám! Aztán mekkora lett az a halálra ítélt disznó? Az öregasszony válla megroskadt, ke­zét tördelve, sírástól remegő hangon nyögte ki. - Nincs már hízó fiam, el kellett adnom. Hiszen küldtem is táviratot, hogy beteg va­gyok. Nem tudok etetni. János olyan erővel nyomta el a cigaret­táját, mintha az olcsó hamutartót akarná kilyukasztani vele. Lassan indult az anyja felé. - Mit csinált maga? Miket beszél itt össze? Eladta a hízónkat? Az anyja egyre hangosabban és rémül­tebben sírt. - Nem tudtam megetetni, nem bírtam el a vödröt, megdöglött volna. Hát értsél már meg, nem tudtam megetetni - ismételget­te. - De a rohadt életbe! Hát hogy tehetett ilyet? Azért, mert nem ugrottam a táviratá­ra, rögtön el kellett adni? Mi a jó istent za­bálunk mi most! Parizert? Tudja maga egyáltalán, hogy mi az? Hát minek néz maga minket? Ennyi segítségre se számít­hatunk? Most már azt sem tudom kará­csonykor mit eszünk, erre a disznóra szá­mítottunk, azért vettem meg a menyének a bundát. Azt együk meg? Erőtlenül, remegő hangon szólalt meg az öregasszony. - Megmaradt a pénz, adok belőle... A fia felugrott, az ágy végét rángatta kia­bálva. - Igen? Ad belőle? Mennyit, egy százast? Vagy talán ötszázat, hogy tudjunk venni két kiló húst? Oda­adja nekünk szépen az összes pénzt! Ha a hízót nekünk szánta, akkor az ára is a miénk! - Manyi! - ordított a feleségének. - Hozzál pálinkát a kamrából! Hazafelé te vezetsz, ha az árokba kötünk ki, akkor is! A felesége óvatosan surrant ki az ajtón, vigyázva, hogy a bundája ne érjen semmi­hez. Hozta a pálinkásüveget, letette a férje elé, közben súgott valamit a fülébe. János elvörösödött a dühtől, megmarkolta az üveget és nagyot húzott belőle. Hangos koppanással csapta le az asztalra. - Ide figyeljen anyám! Minket maga most látott utoljára az életben, még a te­metésére sem jövünk el. Én ennek a ház­nak a küszöbét még egyszer át nem lé­pem! Hogyha eladta volna a disznót és odaadja az árát, azt még csak lenyeltem volna, de hogy maga disznóvágást csinál a hátunk mögött és azt hazudja, eladta a disznót, hát ez már sok! Tele van a kamra kolbásszal, a kisbödön zsírral, mi a jó is­tenből lett az? Szégyellje magát! Töltelék, hús, sonka helyett pénzzel akarja kiszúrni a szemünket! A sonka!-kapott a fejéhez - Manyi, sonkát láttál? Neeem? Hova tette a sonkákat, hova dugta el előlünk? - kapta marokra elöl a nagykendőt, és rázta vele az anyját. - Fiam, Janikám - nyögdécselte az öregasszony - kisfiam, várjál már, itt van a papír! Na, várjál már, had adom oda. - Térj már észhez - fogta Manyi férjének ütésre emelt kezét. - Nézdd meg azt a papírt, hátha lehet vele kezdeni vala­mit. János belökte anyját az ágyba, és le­vette a komódról az öreg Bibliát. Az ma­gától nyílt ki ott, ahol a nyugta volt. Kétszer is átolvasta, és nyújtotta a feleségének. - Főzd meg szenteste! - mondta neki. Fenyegetően állt meg az anyja mel­lett. - Hát ezt jól kifundálta anyám! Ezt tenni azért, mert nem rohantunk ide a táviratára, hogy borogassuk vizesruhával! Na, ez gyönyörű! Rossz fia voltam én magának? Bántottam én valaha is? Tanultam mint at őrült az egyetlen öltönyömben az ösztön­díjért, hogy magának kevesebbe kerüljön az egyetem. Soha egy forintot nem kér­tünk magától, csak ezt az egyet, a disznót karácsonyra, és maga még erre sem ké­pes! Hát zabálja meg a kolbászt, de a pénzt, a pénzt azt elvisszük! A kora hajnali derengést felváltotta a reggel. Az orvos kocsija állt meg a ház előtt. Kiszállt, kopogott. A házból nyers férfihang nyomta el csendes kopogását. Megnyitotta az ajtót és belépett a veremhi­deg szobába. Az ágyon az injekcióra váró Mari néni nyöszörgött, a fölé hajló férfi a párnát rán­­cigálta a feje alatt. - Hol a pénz? Adja oda a pénzt az utolsó fillérig! Hallja ? Az utolsó fillérig! - kiabálta az eszméletlen öregasszonynak. Az orvos kifordult az ajtón. Hamarosan megérkeztek a mentők, hordágyra emelték az önmagáról már mit sem tudó öregasszonyt. Párnája közben a földre csúszott, alatta ott volt az elnyűtt, töredezett pénztárca. Az orvos a férfira nézett. - Nem kíséri be az édesanyját a kórház­ba? - kérdezte. Az megvonta a vállát. - Akkor rámegy az egész napom. Majd meglátogatjuk. A mentő elment, ő meg becipelte a műanyag rekeszt a kamrába. - Ha ezt tudjuk - mondta a feleségének - elég lett volna egy reklámtáska is. Ko­mótosan szedegette le a kolbászokat, és rakta sorba a rekeszbe. A végébe állította a bödön zsírt, aztán szétnézett. - Na, kész a disznóvágás! A szobában az asztalról leemelte a fél üveg pálinkát, azt is a rekeszbe állítot­ta. Az ágyhoz ment, kiürítette a pénztár­cát. - Úgyis nekünk szánta, mire kijön a kór­házból megkapja a nyugdíját - mondta magyarázólag. Bezárták a házat. A szomszéd a kerítés­nél állt, nézte a cipekedést. Megbillentette a kocsmáját, aztán átszólt: - Na János! Hát visztek-e mindent? Nem felejtettetek itt semmit? - sandán mosolyogva a sóban pácolódó sonkára gondolt. - Talán nem­­ állt meg János egy pilla­natra. - Aztán a tyúkoknak vessenek néha egy kis kukoricát, meg löttyintsenek nekik egy kis vizet, hogy meglegyenek, amikor a muter kijön a kórházból. Magában dünnyögve tette hozzá: - Ha ugyan kijön. Kutak Ilona Az utolsó fillérig

Next