Tolnai Világlapja, 1902. január-december (2. évfolyam, 1–52. szám)

1902-01-04 / 1. szám

3 * A koronatanú. Irta: Tolnai Lajos. A legszerencsétlenebb helyzetben voltam. Folya­modványom benn volt a tanácsnál, okmányaim másod­latokban a főintézőknél; eljegyzésünk is már megtörtént; leendő anyósom, ki sokat tartott a nemesi előnevekre, aki a czifra előne­veket semmiért el nem engedte volna, a kinyomtatott díszes hirdető kártyát mindenfelé el­küldötte s most esett meg velem az, ami szerencsémet örökre beásta. Megvertem egy miniszteri tanácsosnak kimondha­tatlan rossz fiát. Mivel a dolog nem volt olyan nagy, azt hittem, ebből semmi se lehet. Még be se végeztem a tanítást, sápadtan, kétségbeesetten tör be osztályomba igazgatóm. — Mit tett ön, az istenért? — Én ? Mit tettem, gondolom semmit. — Ha ez egy szegény gyerekkel esik, lett volna az a legelső, hisz én is, de egy méltóságos úr fia. Itt van a folyosón, már valaki leszaladt hozzá s megvitték neki a hirt. Jézusom, no, énnekem szép névünnepet szerzett ön. Alig tudtam visszatartani, hogy be ne tör­jön. Korbácscsal jött. — Ereszsze be, az igazgató úr. Nem kellett másodszor mondanom, mert a méltó­ságos úr már a tanteremben volt. Egy sápadt, nyavalyás, félvak emberke, fakó aj­kakkal, melyek túrták a fiakot. — Alfréd, aranyos kis jószágom, hol vagy ? Oh, kétségbe vagyok esve. Buta gazember! Ön merte ezt tenni? Tudj­a-e, hogy sógorom a miniszter, a feleségem grófnő, hogy én önt most szétmorzsolom, széttaposom, megfojtom, igen, a máját kiásom, a hivatalából él­csapatom, fegyházba vettetem, tíz esztendőre minden hivataltól elzáratom, hogy itt a gyerekek előtt meg korbácsolom ? Mi ? Tudja-e ? Ön egy h­­pök, ön egy betyár, egy tanbetyár ? Tudja-e, hogy ennek a fiúnak a nagyapja az ország első hivatalnokai közé tartozott ? Hova tette ön azt a kis gyűszűnyi paraszteszét ? Dühé­ben odakapott a nyakra valómhoz, holott majd egy öles termetű ember vagyok. Megfogtam a gallérjánál fogva s úgy lógáztam a padok között, hogy a növendékek hahotában törtek ki. — Kolléga úr, ereszsze le a méltóságos urat, kérje meg, esedezzen, hogy megfeledkezett magáról s minden büntetést szívesen eltűr, csak kegyelmezzen. Nem tudta, mit csinál, pálinkát ivott, idegességben szenved. — Semmiben sem szenvedek, csak a túlságos szemtelenséget senkitől sem tűröm el. — De az Istenért! Ereszsze már le a méltóságos urat! — Nem, mig ki nem jelenti, hogy illetlenül cse­lekedett egy hatósági személylyel. Nekem nem főnököm, nem hatóságom, nekem csak egy közönséges ember. Megvertem a fiát, mert rászolgált, mert . . . Azzal kinyitottam a terem ajtaját s a méltóságos urat kitettem a folyosóra. A korbácsával egyet rám húzott és elszaladt. A korbácsot eldobta, hogy ne akadályozza a futásban. Igazgatóm, ki a legszelídebb emberek közé tar­tozott s kit mindnyájan szerettünk, szobájába hivatott. — Uram, mi lesz ebből ? A legszigorúbb fegyelmi eljárás. Egyet tanácsolhatok: sorra járja a lapokat és sirva-ríva rimánkodjék, hogy hallgassák el az egész botrányt. Tudja, a tanító helyzete mily kényes. Minket Kedves Órák. Remek diszmó képekkel és regénytartalommal. Diszkötésben 4 frt helyett 1 frt 25 kr. a „Magyar Kereskedelmi Közlöny“-nél, Budapest, Károly­ körút 9. szabad szidni, pocskolni, mocskolni, oldalba rúgni, mint egy nyavalyás kutyát, az a világrendet nem sérti; mi napszámosok vagyunk, koldusok, mi nem számítunk a tisztességes emberek között, de egy úr, egy nagyságos, egy méltóságos, annak meg jól áll, ha komiszkodik. Tartsuk nagy szerencsénknek, ha valamelyik ideadja fiacskáját s a kedvéért legjobb növendékünket hátra­dobjuk s­őt ostobasága, hetyke szemtelensége mellett magasra helyezzük. Ez mind igy van, de mi lássunk messzebb az orrunknál, mi hízelegjünk nekik, mint a rabszolgák, mi nyerjük el tőlük a legmegalázóbb sér­téseket. Ez a mi kötelességünk. Alapjában nem bánom, hogy cselekedte, jól tette, kolléga, jusson azoknak az elbizakodott méltóságocs­­káknak eszébe, hogy ők sem istenfiúk, hogy a tisztesség megőrzése nekik is kötelességük. Hanem most már sar­kunkban a farkas, lássunk a védelem után. Elmegy ehhez a méltóságos úrhoz. Okvetetlen elmegy. Itt a kevélység mit sem ér. Megkapta az is a magáét. Nem felejti el, gondolom, egyhamar. Tanács ide, tanács oda, bár egyiket se tartottam elfogadhatónak, mit tehettem? A lapokhoz nem mentem el, hogy ott kunyerálásaimmal lealjasítsam magamat, de a gyermek szüleihez elmentem. A grófnét találtam odahaza. Amennyire csak lehetett valakit megvetéssel fo­gadni, hát azt elértem. Az volt a szerencsém, hogy nő szidott, mocskolt, ha fájt is, elfogadtam. A fiú ott volt, ugrott, szökött, rúgott. Vártam a méltóságos urat, azalatt beesteledett, feltették a lámpákat. Alfréd úr tánczolt az asztalon. — Alfréd, szállsz le az asztalról . . . Dehogy szállt. Végre az úrficska feldöntötte a lámpát s a tűz elborította az asztalterítőt. Egy hatalmas poff csattant el. Rá egy másik. Belépett a méltóságos úr. — Mi az ? — Ilyen fiad van. — Ki adta ezt a poffot? — Én ! — kiáltott a grófné. — Méltóságos úr, ez a legalkalmasabb korona­tanú. Remélem, ezt a végtárgyaláson bemutathatom. Lassan-lassan kiengesztelődtek a méltóságos úrék, ott marasztaltak vacsorára, és én meggyőződhettem, hogy a miniszteri tanácsos úr egy igen kitűnő, barát­ságos, kedves ember. Víz alatt úszó hajó étterme.

Next