Tolnai Világlapja, 1911. január-március (11. évfolyam, 1–13. szám)

1911-01-22 / 4. szám

TOLNAI VILÁGLAPJA A milyenek mi kicsi korunkban voltunk Mikor a minap hazafelé igyekeztem, a Sip-utczán egy stráfszekeret pillantottam meg, a­melyen egy fiúcska ült a kocsis mellett. Alkalmasint csak azért ült ott, mert a kocsis örömet akart neki szerezni és felengedte maga mellé, hogy egy kicsit megkocsi­káztassa. Meglátszott a fiúcska arczán, hogy mennyire örvend a kocsikázásnak; peczkesen ült helyén és büszkén tekintgetett a gyalogjáró emberekre, mintha azt gondolta volna magában : »Ezek most vala­mennyien engemet néznek, engemet irigyelnek.« Egyszerre két másik fiúcska szalad elő az egyik ház kapuja alól. A gyermekek bámulatos ügyességével ugrott fel mind a kettő a haladó stráfszekérre, hogy ők is kocsikázhassanak. Odaültek a szekér végére és lelógatták a lábukat. Az örömük azonban nem sokáig tartott , a kocsis mellett ülő fiúcska észre­vette őket és nagy haragra lobbant. Hiszen most már mások is részesedtek abban a nagy gyö­nyörűségben, amit ő érezett a kocsikázás miatt ! Most már nem az járt eszében, hogy milyen gyönyö­rűséget okoz neki a kocsikázás, hanem egyedül csak arra gondolt, hogy azok a kis fiúk is éppen úgy kocsi­káznak most, mint ő. Irigység szállta meg a lelkét és kisebbnek érezte a maga gyönyörűségét a miatt, hogy másoknak is jutott belőle. Pedig valóságban így kellett volna gondolkodnia : »Annak a két kis fiucskának is éppen olyan jól esik a kocsikázás, mint nekem. Együtt örülök tehát velek.« Az irigy fiúcska azonban nem igy gondolkodott, sőt nyomban intéz­kedett, hogy az a másik két fiu ne élvezhesse tovább a kocsikázás gyönyörűségét s csak egyedül neki lehessen ebben része. Figyelmeztette a kocsist, a két kis fiúra, még pedig olyan módon, olyan felhábo­rodással, mintha azok valami nagy bűnt követtek volna el. A kocsis hátranyújtotta az ostorát s a kis­fiuk nyomban leugrottak a kocsiról, azután tovább szaladtak, a nélkül, hogy valami haragos szót kiál­tottak volna az irigy fiúcska felé. Úgy látszik, egészen természetesnek találták, hogy az az irigy fiúcska lekergette őket a szekérről, hiszen annak helyében ők maguk is hasonlóképpen cselekedtek volna. Ilyenek a gyermekek ! S bizony nincs nagyobb művészet, mint a gyem­ek lelkületének és gondol­kodásmódjának megismerése ! Sok gondot okozott már ez a pedagógusoknak ! Csak a nagyon gondos és türelmes anya képes arra, hogy megfigyelje és megismerhesse gyermekének lelkületét és szelídség­gel, kitartó neveléssel, gyomlálja ki belőle a rossz tulajdonságokat. Ha a felnőtt emberben annyi rossz tulajdon­ság vona, mint a gyer­mekben, akkor na­gyon keserves volna a társadalom sorsa. A gyermekek általá­ban kapzsik, torkosak, kíváncsiskodók, iri­gyek, akaratosak és azonnal toporzékolni kezdenek haragjuk­ban, ha nem teljesí­tik valami kívánságu­kat. A szülők és a tanítók mindent elkö­vetnek, hogy helyes irányba tereljék a gyermek lelkének és gondolkodás­módjá­nak fejlődését, nincs ennél nemesebb és na­gyobb gondot és tü­relmet kívánó feladat. Szerencsére, a rossz tulajdonságok csak a »Nem engedem magamat lefotografáltatni!« Libaőrző fiúcska a legkedvesebb foglalatossága közben : vajaskenyeret eszik. 209

Next