Tolnai Világlapja, 1916. július-szeptember (16. évfolyam, 27–39. szám)
1916-07-27 / 30. szám
....TOLNAI VILÁGLAPJA* (£)^ Tolvasmágnások Irta Tábori Kornél | (Fosztogatás külföldön. — A zsebmetsző-szónok. — A nyugalmazott csirkefogó. — Lopás női kosztümben. — A szállótolvajok királya. — Egy áldiplomata. — Az éjszaka rémei. — Hogyan védekezzünk?) Trouville-ben, a franciák kedvelt fürdőhelyén nagy ékszerlopás történt s a nyomozás adatai szerint valami hongro is a tettes. Berlinben sok szélhámosság és lopás után nyoma veszett egy elegáns házaspárnak s közölték az újságok, hogy a nő Weininger Etelka magyar énekesnő. Frankfurtban napokon át tárgyalták bűnügyét, melynek során kitudódott, hogy társa egy pesti ex-hadnagy úr. S aki figyelemmel böngészi a nagy külföldi lapokat, hetenként több ilyenféle hírt is találhat. Ezen a téren bizony nem vezeti kaján elfogultság a világsajtót: régi szomorú dicsőségünk, hogy a nemzetközi gonosztevők sorában többféle rekordot tartunk egy csapat globetrotter-hazánkfia révén. Széchenyi grófnő hírhedt tolvaja, „sohári Salgó Tibor“, aki Berlinből hazatérőben vesztett rajta a győri kalandon, egyik tipikus alakja volt az internacionális tolvaj kompániának. Ő cselekedte meg azt a „jó viccet“ is, hogy Drezdában gróf Enyveshezy néven lépett föl és lépett meg a lopott ékszerekkel. Hogy nem alpári férfiú, megmutatta azt a nyugati pályaudvaron is, amikor már a fegyházba szállították. Hirtelen a vasúti kupé-ablakba állott és egész beszédet intézett a közönséghez. Elmondta, hogy igazságtalanul ítélték el, valóságos justicmord történt vele. Nagy ribilitó keletkezett, a naiv laikusok tömegéből sokan a pártjára állottak már és kevés híján kiszabadították a jámbor börtönőrök kezéből. De szerencsére ott volt Császár detektív is, aki nagynehezen befogta a száját és meghiúsította a valóban példátlan puccstervet. Ez a Salgó applikálta új terrénumra a jól ismert jelszót: — Ki kell innen vándorolni! Meg is cselekedte egyszer, de a honvágy — amelynek szimbóluma egy Bánfi (Bindermann) Jolán nevű leány volt — nemsokára visszacsábította és most egyelőre, nagyon érthető okból, nem kap újabb útlevelet. Bőven pótolták azonban a helyét odakint. A legügyesebb sipisták, vasúti és szállótolvajuk — ép a gonosztevők arisztokráciája — magyarok közül támad. Az evolúció törvénye érvényesül itt is. Miután a hazai földön nem sokáig grasszálhatnak s Beck bácsi, a detektívek doyenje kezdte őket a keresztnevükön szólítani, egy „buesurissz“-szel megszerezték a vasúti költséget és olykor évtizedekre elkámforogtak. Ismerünk olyan matadort, aki végigbarangolta Európát és most nyugodtan él itthon, mint becsületben megőszült józsefvárosi háziúr. S némely detektívek még respektussal is néznek rája, mivel az öreg megbízható és hasznos hadáccsá vált, aki egy-egy besúgással kitűnő szolgálatot is tesz. Persze, az aktív kortársak nem tudják, hogy a nyugalmazott csirkefogó ilyen módját választotta a vezeklésnek. A hatalmas emberfolyamokban, amelyek a vasutakat és üdülőhelyeket szokták elözönleni, a szállótolvajok halásznak legjobban, az ő horgukra kerülnek a legkövérebb arany- és gyémánthalacskák. Hogyan védekezzünk a veszedelem ellen? Erre a kérdésre nagyon hosszú választ lehetne adni, de jórészt nagyképű tanácsadás lenne. Inkább a tolvajmágnások módszereiről beszélünk konkrét esetek kapcsán. Aki elolvasásra méltatja, mindenesetre okulhat a mások kárán és ha útra kél, eszébe juthat egy-egy trükk, amelytől óvakodnia kell . . . Alapjában véve roppantul egyszerű szisztémája volt annak a hölgynek, akit néhány évvel ezelőtt a bécsi Sacher-szállóban csíptek el — de csak azért, mivel ott már nagyon is elhízta magát és egy drága Louisquinzeórát akart elemelni az étteremből. Három nappal előbb egy pesti bankigazgató felesége ült a hotel kószobájában s vele szemben egy sűrűn lefátyolozott elegáns hölgy foglalt helyet. Pár perc múlva eltűnt a direk- új törné pénztárcája, amelyet az asztalra tett — az ilyesmit megrögzött hölgyszokás — a duzzadt ridiküllel együtt pedig a fátyolos dáma is eltűnt. Hogy ki volt? . . . Vidám ifjúkorunkból soka emlékezhetünk az első magyar nőimitátorra, a vékonyhangú H. K.-ra, aki a régi vurstliban, a ligeti Hökömszínházban primadonnáskodott. Ő volt a Sarker-szállók fátyolos hölgye, de már addig bekalandozta a konti-nens legtöbb fővárosát. Súlyos büntetést kapott — öt évi fegyházat — mert az elfogatáskor kilenc idegen pénztárcát találtak a bőröndjében. De ez a kétlaki ember még az ártatlanabb fajtájú szállóhiénák közé tartozott. A veszedelmesebb típus az, amelyben egyesül a tolvaj a szélhámossal. Az ilyen C alak nem törődik a kis pénztárcákkal, a ruhadarabok írjal, kofferekkel, csak a nagybankókra s főkép az ékszerre utazik. Rendszerint több nyelven beszél, a modora pedig egy tökéletes világfié, vagy legalább megfelel annak a társadalmi körnek, amelyben „dolgozik“. Olyankor valóban gazdag és előkelő család fia, az útlevele azonban mindenesetre hangzatos nemesi, grófi névre szól. Hamisítja, vagy — ez inkább ínyére való — lapja. ilyen tolvaj mágnások tavasszal a Riviéra környékén csatangolnak, aztán Firenzében, Rómában, Nápolyban és Abbáziában; nyáron a sok divatos fürdőhelyen, amelyeket fölösleges elsorolni; de elmennek a hamburgi, antwerpeni s a híres lipcsei „messe“-re, sőt a nisni-novgorodi vásárra is. Még Kalkuttába is , ép úgy elvetődnek, mint Shanghaiba vagy San Franciscoba. Néha öt-hat városon át is elkísérik a kiszemelt áldozatot, valósággal tanulmányozzák az életmódját, viszonyait s aztán hideg vakmerőséggel lopják meg. A háború moost megzavarta és korlátozta működésüket. A tolvajgavallérok nemzetközi típusa Manolescu György volt román katonatiszt, aki Lahováry herceg néven beutazta az egész világot s főkép Párisban, Bécsben, Luzernben, Baden-Badenben és Monakóban körülbelül negyedfélmillió koronányit lopott össze. Csudás eseteit leghitelesebben Wulffen Erich német ügyész írta le, aki letartóztatásakor, 1902-ben a vizsgálatot is vezette is Manolescu ügyében. Elmondja róla, hogy világos nappal — mint comme il faut gavaller — állított be egy-egy kitűnő szállóba és egy pillantásra sem érdemesítette a portást, pincért, szobaasszonyt stb. s ezzel az „előkelő biztossággal"* minden gyanút el is hárított magáról. Olyan időt választott id, amikor a vendégek nem szoktak a szobájukban tartózkodni, * rendszerint a délelőtti órákat. Bekopogtatott valamelyik ajtón. Ha felhangzott a „szabad“, akkor pardont kért, hogy rossz helyre tévedt s ha nem kapott választ, gyorsan benyitott. Gyakorlott tekintetével egy-kettőre ráakadt a legdrágább, ékszerekre. Büszke volt különben arra, hogy mindig betörőszerszámok, sőt egyetlen álkulcs vagy ép álszakáll nélkül vagyonokat össze- harácsolt. El is henceg vele az emlékirataiban. Berlini fölmentése után megszökött a harzbergi tébolydából s a közveszélyes elmebetegnek nyilvánított jómadár sorra fosztogatta a drezdai szállókat. Egy kis vigyázatlanság törte a nyakát: a tébolyda kezdőbetűs intézeti ruháját a pamlag alá dugta és ott megtalálták. * Csak a magyar Strasznov volt Manolescunál alibi-